A gyermek mint ágyútöltelék?

A csecsemőhalandóságot a szaporodást erőltető gonoszság csak azért akarja csökkenteni, hogy minél több szolgája, katonája, szülőgépe legyen! A jóság arról ismerhető fel, hogy fogamzásgátlással csökkenti a csecsemőhalandóságot.

Az alábbi kép egy szövet méhet mutat, amelyet Angélique du Coudray francia bába készített, akit XV. Lajos király bízott meg a csecsemőhalandóság csökkentésével. 1760 és 1783 között beutazta egész Franciaországot, hogy felkeresse a szegény vidéki nőket, és megossza velük széles körű ismereteit. Becslések szerint mintegy 10 000 nőt képzett ki. Du Coudray feltalálta az első életnagyságú szülészeti próbababát is, amellyel a próbaszüléseket lehetett gyakorolni, és kiadott egy nagy visszhangot kiváltó szülészeti tankönyvet.

“A gazdaságosan igazgatott állam érdekében királyi pénzügyi hivatalnokok kezdenek törődni azzal az értékes emberanyaggal, amely haszontalanul nő fel a lelencházakban. Chamousset úrnak például feltűnik, hogy a kevés túlélőből inkább csavargó, koldus és hasonló értéktelen egyén válik ahelyett, hogy a társadalom értelmes tagjaivá fejlődnének. Sőt, még a szegényellátást is terhelik, mert igazoltan teljesen vagyontalanok lévén a Bicétre börtönben ingyenes szállást és ellátást kapnak, ahelyett hogy hasznot hajtanának az államnak, amely pedig adójövedelmeket adott ki miattuk. A kialakuló iparban ez azt jelenti, hogy munkaerőre van szükség, a hadsereg szóhasználatában pedig katonákra. Mi sem kézenfekvőbb, mint hogy az államon élősködőket meg kell tanítani a hadviselésre, és arra kell szánni őket, amitől úgyis hajszál híján menekültek meg – vagyis a halálnak.

Chamousset szavakba önti gondolatát arról, hogy az államnak joga van nevelt gyermekei életéhez, ami szinte már azt jelenti, hogy mintegy természeti törvény által biztosított teljes körű rendelkezési joga van felettük, mert a szerző indokolása szerint szomorú helyzetük különösen alkalmassá teszi őket a háborús szolgálatra: “Azok a gyermekek, akiknek a haza az apjuk, … a hazáéi is, és úgy kell alkalmazni őket, hogy a hazának a legtöbb haszna legyen belőlük: szülők nélkül, a kormány segítségén kívül más segítséggel nem rendelkezvén semmihez sem kötődnek, semmi vesztenivalójuk sincs. Feltehető, hogy nem félnek a haláltól azok az emberek, akiket látszólag semmi sem köt az élethez, és akikkel, ha katonává akarjuk nevelni őket, a megfelelő időben meg kell ismertetni a veszélyt.” A nevelés sok mindenre képes, és ezért bizonyosan sikerül is, hogy “azokat az embereket, akiket ilyen érzésekkel nevelnek és akiket nem térít el a céltól kölcsönös érzelem vagy rokonsági kötelék, rá tudjuk venni arra, hogy közömbösen nézzenek szembe a halállal és a veszélyekkel“. Az eszmefuttatás végkövetkeztetése: a gyermek mint ágyútöltelék és lehetséges gyilkológép. Életben tartásának csak akkor van értelme, és a költséghaszon-számítás csak akkor pozitív, ha eleget tesz ennek a szerepének.

A történelem során először nyilvánul meg itt egy igen modern program: az érzelemmentességre nevelés eszméje. Terjedőben van a tudósok és gazdaságtervezők felfogása, amely szívtelenül számol a még bizonytalan jellemű gyermek manipulálhatóságával, és az embert a még kiaknázatlan (harci és termelési) források lehető leghatékonyabb kihasználása szellemében érzéketlen gépnek tekinti. Az effajta utópia olyan lényeket akar, akik nem képesek értelmüket használni s akiket akarattalan bábként rángathatnak a hatalmon lévők, egyszóval a cél: a nagykorúságától megfosztott ember. Louis Sébastien Mercier jól látja az e gondolat mögött megbúvó veszélyt, ami a humanizmusra leselkedik: “Azt a javaslatot hangoztatták, hogy ezekből a kitett gyermekekből katonákat kell nevelni. Micsoda barbár terv! Joga van-e bárkinek is egy gyermeket a háborúnak szentelni, csak azért, mert felnevelték? Micsoda embertelen könyörületesség lenne, ha azoktól, akikkel törődnek, egyszerre csak életüket és vérüket követelnék! Senki sem születhet katonának, csak ha kivétel nélkül minden polgárnak szolgálnia kellene.”

A gyermek viszont a gyarmatokon is használható népességpolitikai célokra: a közgondoskodás számára tehertételt jelentő árvákat a francia Kanadába vagy a Missisippihez kell küldeni. Amikor pedig a felsőbbség nem elégszik meg ezekkel a tervekkel, és katonák és rendőrök a nép gyermekeit is megtámadják, akkor a szülők, a rokonok és az elraboltak egész lakóközössége a barikádokra megy. “Már 1663-ban és később 1675-ben is súlyos zavargások vannak, amelyek a kórház katonái ellen irányulnak. Azzal gyanúsítják őket, hogy nagyszabású razziákat hajtanak végre, amelyek során gyermekeket is letartóztatnak. Ugyanez történik 1701-ben is. 1720-ban még komolyabb a helyzet: május 4-én a király heves utcai harcok után olyan rendeletet bocsát ki, amely halálbüntetés terhe mellett megtiltja, hogy akadályozzák a rendőröket, akiknek az a feladatuk, hogy elkapják a csavargókat és nyomorék koldusokat. … Április 29-én a Notre-Dame hídon és a Saint-Antoine utcában a nép valóban katonákat lincselt, akik napok óta összeszedtek minden gyermeket, fiatal lányt, férfit és nőt, hogy a tengerentúlra küldjék őket. Túlzott buzgalmukban gazdag kereskedők fiait és lányait is letartóztatták. A nép azonnal válaszolt: a gyermekeiket ne vigyék Louisiana vagy a Mississippi melletti földek megművelésére. Amikor 1750-ben növekszik a gyermekrablások száma, egész napos súlyos zavargások törnek ki. A lelencgyerekeknek nincs lobbyjuk, a szülők viszont mindent elkövetnek, hogy kiszabadítsák gyermekeiket a rendőrség és az igazságszolgáltatás karmaiból. Az árvákat valóban titokban hajózzák be Amerika felé.”
(40-42. oldal)
Micaela von Marcard: A rokokó avagy kísérlet az emberi szíven (Gáláns eszmények és életválságok)

Simonyi, Gyula I.