Eutélia: jó halál„Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz.” (Rousseau) „Mennyivel szebb lesz a világ, amikor a már meghalni vágyókat a társadalom nem tekinti elmebetegeknek s nem ítéli életre, nem kényszeríti további szenvedésre.” (Simonyi I. Gyula)

Élvezd az életet, amennyire tudod, de soha ne feledd, hogy a földi evolúció brutális, alantas létrendje méltatlan a továbbadásra és amikor már nem élvezhető, nem érdemes húzni-nyúzni se. Őszinte erkölcsi felelősséggel
Napjainkban egyre növekszik azon országok száma, ahol az életvégi döntések közül az asszisztált öngyilkosság és az eutanázia is legálisan elérhető, szigorúan meghatározott feltételek teljesülése esetén, komoly eljárási garanciák mellett. Az életvégi döntések jelentésének és jogintézményének fejlődése
A világhírű kutató orvos életutunk utolsó szakaszának egész életünkre kiható megkönnyítését nevezi eutéliának. Boldogabb élet – jó halál – Eutélia – Eutanázia
Akkor hát miért nem tartjuk felelősségünknek, hogy kisegítsük az életből a terhét tovább cipelni – emberi méltóságától megfosztottságát elviselni – már nem képes meghalni vágyót? Boldogabb ​élet – jó halál

 

Színdarabként is ment: Egy tökéletes nap. A ​könyv, és a benne olvasható színmű központi szereplője és társszerzője, a „Post mortems” címet viselő facebookos sorozat szerzője a 2024 szeptemberben elhunyt Karsai Dániel alkotmányjogász, gyógyíthatatlan ALS-betegségben szenvedett. S hogy mi az az ALS? Egy kis elektromos kisülés az agyban, és attól a naptól kezdve minden megváltozik. Elsorvadnak az izmokat mozgató idegsejtek, a végén azok is, amelyek a légzésért felelnek.
A kötet legfontosabb mondanivalója, hogy az emberi méltóságnak semmi nem vethet véget – még az elmúlás sem. A kezdet és a vég, az első és az utolsó lélegzetvétel gondolata minden értelmes embert foglalkoztat. Ez foglalkoztatta Karsai Dánielt is, aki gyógyíthatatlan betegsége miatt azt próbálta elérni, hogy joga legyen a saját döntése szerint befejezni az életét. Facebookos posztjainak minden egyes része izgalmas olvasmány, egy elképesztő írói vénával megáldott alkotmányjogásztól. Egy embertől, aki már nem lehet közöttünk. A fény, ami egy nagyon távoli bolygóról érkezett, itt e földön engedte, hogy megfürödjünk benne, utána elköszönt és indult tovább.
.
———–
“Annyira jó volt ott, megmondtam a főorvosnak, hogy soha többé ne merjen újraéleszteni.”
Klinikai halálból újraélesztettek beszélnek tapasztalásaikról:
.
———–

Azt ​szinte mindenki tudja, hogy Hollandiában legális az eutanázia. Azt viszont már jóval kevesebben, hogy ezzel a lehetőséggel milyen feltételek mellett lehet élni – illetve ez esetben meghalni –, és a legalizálás óta eltelt tizenöt év milyen kérdésekkel és dilemmákkal szembesítette a holland társadalmat. Az itt közölt beszélgetések egyértelművé teszik, hogy az eutanáziával kapcsolatos kérdésekre mindig is világnézetfüggő marad a válasz, de azt is, hogy jobb, ha eggyel több, mint ha eggyel kevesebb választási lehetőségünk van. A legalizálással korántsem zárult le, csak új szakaszába lépett az eutanáziáról immár jó ötven éve zajló hollandiai diskurzus. Talán, hisz ezért készültek, ezek az interjúk is hozzájárulnak majd ahhoz, hogy ez a vita egyszer majd nálunk is ténylegesen elkezdődjön.

„Az eutanázia megélését és megítélését szerintem nagyban befolyásolja, milyen viszonyban van az ember azzal, aki eltávozik. De én csak illúziónak gondolom, hogy ha nem eutanáziával, hanem természetes módon hal meg, ki lehetett volna beszélni a lerendezetlen ügyeket. Sőt, úgy vélem, hogy azzal, hogy az ember tudja az időpontot, kifejezetten lehetőséget kap rá, hogy elvarrja a szálakat. Én úgy éreztem, hogy épp azzal, hogy sok apró, alapjában véve jelentéktelen dologról tudtunk beszélgetni, lezártuk a történetet. Amikor például elmesélte, hogyan jártak az apjával korcsolyaversenyekre, és az milyen bensőséges kapcsolat volt, nekem az valahogy sokat adott, mert éreztem, milyen sokat jelentett neki. Fura mód épp arról az időszakról beszélgettünk sokat, amikor fiatal volt, és amelyet én természetesen nem ismerhettem. Talán épp az volt a legszebb, hogy ezeknek a kis történeteknek nem volt semmilyen gyakorlati hasznuk.”

És mi lesz a pácienssel?
Szenved, és elviseli az életet, ahogy mindannyian.

„Belgiumban már volt rá példa, hogy valaki az életfogytiglani büntetését tölti, és azt mondja, hogy számára az élet abban a formában elviselhetetlen, eutanáziát kér.” (Lehet hogy nem a halálbüntetés a legszörnyűbb, hanem bizonyos helyzetekben az „életbüntetés”?)

.
———–
Szörnyű tabu az öngyilkosság, senki nem beszél róla hogy évente tízmilliók akarják a megváltó halált, de szinte mindet „visszahozzák”. Még akkor se engedik meghalni, ha másodszor, harmadszor, többedszer követi el.
A börtönökben, zárt intézetekben stb. is mindent elvesznek, aminek a segítségével valaki véget vethetne elviselhetetlennek érzett életének. Az elítélteket is szenvedésre ítélték, nem szabadulhatnak egy gyors halállal.
Az „életbüntetés” a halálbüntetéshez hasonló brutalitás, ha maguk akarnák a továbblépést a biológiai életükből.
„Az orvosok küzdenek az életéért…” a szokásos kifejezés. Föl se merülhet, hogy a test túl durva károsodása esetén meghalni jobb lehet mint túlélni nyomorult tengődésre?
„Ne add fel!” A halálos betegeket „kegyes” (valójában kegyetlen) hazugságokkal ámítják, küzdjél, le fogod győzni…
„Ne nézz fel!” – rímel a híres film címére, ugye?
Igenis, feladhatom! Fölfelé adhatom az életemet, felhalhatok!
.
———
„A halállal kapcsolatos elméleti és gyakorlati tudás megszerzése olyan kompetenciákat ad az emberek kezébe, amelyek nem csak az életvégi időszakban lehetnek hasznosak, hanem a saját haláltudatukkal, halálfélelmükkel való foglalkozáson keresztül életük egészére kihat, a tanulási folyamat során tisztázott értékek segítenek megtalálni az utat az élet értelmesként való megéléséhez, így boldogabb, teljesebb időszaknak néznek elébe.”
.
———–
A kórházban az idős afrikai nő kéri a halált, hogy hadd legyen már vége.
A főszereplő élete is minőségibb lesz, amikor elkezd közelgő halálának tudatában élni. A Halál maga is súlyos búcsúzási folyamaton megy át, amikor lemond arról, hogy magával vigye szerelmét.
.
———–
A 2024 évi Irodalmi Nobel-díjas dél-koreai Han Kang magyarul is megjelent Növényevő c. regényében kérdezi a főszereplő, miután torkába dugott csővel brutálisan kényszeretetik az elmegyógyintézetben, ahová nővére záratta öngyilkossági szándéka miatt:
„Mi a baj a halállal?”
Ez a könyv nem a vegetarianizmusról szól, hanem arról, hogy elutasíthatjuk-e az ember voltunkkal járó bűnöket, akár azon az áron is, hogy búcsút mondjunk a porhüvelyünknek. És arról, hogy környezetünk köteles-e elfogadni testünkhöz való ilyen jogunkat is.
——–
(Bulányi György: Milyen az odaát?)
„Tudom, hogy van Isten, van túlvilág, s nekem benne örökéletem. Tudom? Nem tudom. Csak hiszek benne. Így neveltek, ezt tanultam, s hogy ezt mondjam, ennek képviseletére kaptam jogsit is egyházunktól. Tehát mondom nem azt, amit tudok, hanem csak azt, amit hiszek. Pedig jó volna tudnom is, hogy van-e folytatás, s ha van, milyen az a folytatás. Közös emberi sorsunk ez a – nem tudom.”
„Amikor megszűnik a feladat, olyankor próbálják meg nem kevesen a haldoklási szakaszt kiiktatni életükből azzal, hogy öngyilkosok lesznek. Valljam meg, hogy egy kicsit irigylem is őket? Hogy meg tudják ezt tenni? Megvallom.
 De engem nem vinne rá a lélek. Miért? Mert mindig azt tanultam, hogy ezt nem szabad megtennem, s nem akarok vétkezni – ha nem muszáj, ha van erőm elkerülni. S ez nagyon erősen él bennem. Bár azt is megvallom Nektek, hogy nem elégít ki, amit papok és nem papok mondanak arról, hogy mért nem szabad ezt megtennünk.„
„A napokban halt meg Polcz Alain. Piszokul szenvedett közel fél éven keresztül és magatehetetlenül, bár egy sereg ember állt rendelkezésére, Ő, aki a szép könyveket írt a hospice-ről. Arról, hogy hogyan is kell szépen átsegíteni embertársainkat odaátra. Hasonló, kínos módon halt meg pár éve egyik öcsém is.”
” Sántha Ferenc is írt egy novellát. Ennek címét is tudom: Sokan voltunk. Alig van ennivaló a háznál meg a faluban, éhezik az egész család is. A nagyapa, aki már semmit sem tud mozdítani javukra, mert elmúlt már felette az idő, szól is a fiának. Mit? Azt, hogy elmegy a büdös barlangba. Székely földön vagyunk, ott van a büdös barlang. Bejelentésére a fia, az ember, szól az asszonynak, hogy megfőzheti a tyúklevest. A nagyapa meg magában megeszi az egészet, csak egy combot tesz zsebébe – kedvenc unokája számára. Aztán tiszta ruhát vesz magára. Alsót és felsőt. Majd megindul. Egy darabon elkíséri a fia. Aztán az öreg magában indul a barlang felé. Amikor odaér, leveti a felső ruhát, az alsót is, szépen összehajtja és egymásra rakja őket, és bemegy a barlangba. Másnap megy ki a barlanghoz a fia. Megtalálja a szépen összehajtott ruhákat, s annak egyik zsebében a tyúk egy combját a kedvenc unoka számára.
A szegények megtalálják a megoldást. Öngyilkos lett a nagyapa? Azt hiszem, hogy nem, hanem áldozat. Feláldozta életét, hogy könnyebb legyen a családnak. Nem ismerem az általam nagyra becsült Wass Albert öngyilkosságának körülményeit. Ő is ilyen volt? A környezetét akarta megkímélni a vele bajlódástól? Nem tudom.”
———-