Az életvégi döntések jelentésének és jogintézményének fejlődése

Napjainkban egyre növekszik azon országok száma, ahol az életvégi döntések közül az asszisztált öngyilkosság és az eutanázia is legálisan elérhető, szigorúan meghatározott feltételek teljesülése esetén, komoly eljárási garanciák mellett.

Jelenleg 6 államról biztosan állíthatjuk, hogy mind az eutanázia, mind az asszisztált öngyilkosság jogszerű és intézményes keretekkel bír:

1.) Belgiumban 2002. óta nagykorúak számára, 2014. február 13.-tól pedig kiskorúak esetén is elérhető.

2.) Hollandiában 12 év felettiek számára már 2002. óta, jelenleg pedig 1-12 év közöttiek számára történő – konkrét feltételek és garanciák melletti – kiterjesztése van folyamatban.[51]

3.) Luxemburgban 2009. óta,

4.) Kanadában pedig 2016 óta legális mindkét életvégi döntési forma. Az

5.) Spanyolország, ahol 2021. óta elviselhetetlen szenvedést okozó gyógyíthatatlan betegség vagy krónikus, önellátásra képtelen állapot alapján van lehetőség mindkét életvégi döntés meghozatalára. A legfrissebb csatlakozó ország pedig

6.) Portugália, ahol sokadik nekifutásra 2023-ban vált legálissá mindkét életvégi döntési lehetőség. Itt kell továbbá megemlítenünk

7.) Ausztrália két államát – Viktóriát és Nyugat Ausztráliát-, ahol ugyancsak legális mind az eutanázia, mind pedig az asszisztált öngyilkosság.

Kizárólag asszisztált öngyilkosságra van jogszerű lehetőség

1.) Ausztriában (2022. január 1-től, egy 2020-as alkotmánybírósági döntés eredményeként) és

2.) Finnországban (2012-től), mindkét állam esetén az öngyilkosságban való közreműködés büntetőjogi tilalmának feloldása útján.

3.) Németországban 2015-től altruisztikus indíttatásból jogszerű volt öngyilkosságban segédkezni, a német alkotmánybíróság 2020-ban pedig kimondta, hogy alkotmányellenes a piaci szolgáltatás nyújtásának büntetőjogi tilalma.

4.) Olaszországban is az alkotmánybíróság közreműködésének eredménye, hogy az asszisztált öngyilkosság büntetőjogi tilalma megszűnt.[52]

5.) Új Zélandon 2021 óta van lehetősége a 18 év feletti, végstádiumú (várhatóan 6 hónapon belül halálhoz vezető) új-zélandi állampolgároknak, hogy gyógyszert kapjanak a halálba segítésükhöz.[53]

6.) Svájcban is kizárólag asszisztált öngyilkosságra van lehetőség, azzal, hogy itt található a legkiépítettebb intézményi rendszere az életvégi döntéseknek.[54]

7.) az Egyesült Államokban az életvégi döntéseket lehetővé tevő államok (10 tagállam + Washington DC.)[55] is egyedül az asszisztált öngyilkosság lehetőségét biztosítják. Végül

8.) Ausztrália Tasmánia államában ugyancsak kizárólag az asszisztált öngyilkosság érhető el 2021 óta.[56]
Érdekesség, hogy Kolumbiában kizárólag az eutanázia minősül jogszerű életvégi döntésnek, 1997-ben az alkotmánybíróság az orvos büntethetőségét semmisítette meg, majd 2015-ben került sor az eutanázia jogi elismerésére.
—
Az eutanázia fogalmát szűk értelemben (tehát nem általánosságban „jó halál” jelentésében) úgy határozhatjuk meg, hogy az egyén halálának előidézése az egyén önkéntes akarata alapján, más személy közvetlen és aktív magatartása által. Asszisztált öngyilkosság esetén az érintett egyén orvosi segítséget kap ahhoz, hogy életének saját akaratából önmaga véget tudjon vetni. Az eutanáziát és az asszisztált öngyilkosságot is magában foglaló kategória, a bevett magyar fordítással egyelőre nem rendelkező physician-assisted dying[3] (PAD, orvos-asszisztált halál), melynek lényege, hogy az egyén élete szabad akaratából orvosi segítséggel megrövidítésre kerül.

Külön fogalomként szükséges kezelni az (életmentő, életfenntartó) ellátás visszautasítását, amely a tájékozott beleegyezésen alapuló egészségügyi ellátásból következik. Az egyénnek joga van arra, hogy a lehetséges egészségügyi kezelést visszautasítsa, ezzel pedig halálát a betegség természetes lefolyását lehetővé téve siettesse. Már ezen a ponton szükséges rögzítenünk, hogy a kezelés visszautasítása semmi esetre sem minősül passzív eutanáziának: a különbség abban rejlik, hogy eutanázia esetén a másik személy kifejezett szándéka, hogy az egyén életének az ő kérésére véget vessen, míg az ellátás visszautasítása során az orvos gyógyítana, ennek azonban a beteg kifejezett visszautasítása gátját képezi.

Végül ki kell térnünk a hospice-palliatív ellátás és az orvosilag haszontalan kezelés fogalmaira. A hospice-palliatív ellátás a terminális állapotú betegek fájdalmának és egyéb tüneteinek enyhítésére irányuló támogató kezelések összességét jelenti, a halált nem sietteti és nem is késlelteti.

Az orvosi haszontalanságról folytatott vita megosztja az érintett területek szakértőit.[4] A legtöbbször orvosok által alkalmazott megközelítés szerint, az orvosi haszontalanságot úgy fogalmazhatjuk meg, amely alapján az orvosok meg tudják határozni azt, hogy egy kezelés hiábavaló-e, és hogy azt vissza kell-e tartani vagy meg kell-e vonni. E szerint a haszontalanság fogalmát úgy értelmezik, mint egy olyan eredmény elérésére irányuló bármilyen erőfeszítést, amely ésszerűtlen vagy lehetetlen.

Ezen meghatározás szerint orvosilag haszontalanok az olyan kezelések tehát, amelyek 1.) semmilyen hasznos célt nem szolgálnak, 2.) szükségtelen fájdalmat és szenvedést okoznak a betegnek, vagy 3.) nem érik el azt a célt, hogy a beteg elfogadható életminőségét helyreállítsák. Egy másik meghatározás szerint a haszontalan kezelések olyanok, amelyek nem nyújtanak hasznot – kényelmet, jólétet és általános egészséget – a beteg számára, még akkor is, ha mérhető hatást érnek el.[5] Azzal érvelnek, hogy az orvosok számára kizárólagos döntési jogosultságot kell biztosítani a kezelés visszatartás/megvonás tekintetében.

Ezzel szemben a második csoport – többnyire bioetikusok és filozófusok -, a beteg autonómiájára alapozva fogalmazták meg egy egészségügyi beavatkozás haszontalanságát. A betegközpontú meghatározás – a szociokulturális tényezők figyelembevételével – a beteg egyéni preferenciáit és önrendelkezési jogát hangsúlyozza; ennek megfelelően a döntést a beteg kezébe helyezi a kezelés irányáról. Az orvosilag haszontalan kezeléssel összefüggésben rámutatnak, hogy gyakran összekeverik azt a kérdést, hogy hasznos-e egy orvosi beavatkozás azzal, hogy hasznos-e megmenteni egy adott beteg életét. Ez utóbbi azonban már nem orvosi, hanem etikai kérdés, amelyet nem dönthet el az orvos egyedül.[6]

Említenünk kell továbbá a palliatív mélyszedáció kérdését is, amely egy sajátos PAD-ként is tekinthető. A palliatív mélyszedáció lényege, hogy benne az elviselhetetlen szenvedés csillapítása és az életvégi döntés ötvöződik azáltal, hogy a beteget haláláig (általában néhány napig) mesterséges altatásban tartják. A palliatív mélyszedáció alkalmazását azonban jelentős viták övezik.
—

Ókor

Az eutanázia görög eredetű szó, mint az jól ismert az eu (jó), és a thanatosz (halál) szavakból jön, vagyis etimológiai jelentése: jó halál. A kifejezést az ókorban is használták, de a maitól eltérő jelentésben. Az eutanázia kifejezés első megjelenését egyes szerzők[7] Posidippus (az új görög komédia egyik legjelesebb költője, Kr.e.260 táján élt) utolsó művében, a Myrmikiben (Kr.e 300 körül) vélik felfedezni, ahol az eutanázia az istenektől kívánható legjobb ajándékként jelenik meg. Míg mások[8] a kifejezés (az euthanatos határozószó) első dokumentált használatát korábbra, Krátinosz athéni drámaíró (Kr. e. 519-422) egy szövegéhez kötik, ahol a gyors, kíméletes, fájdalommentes halálra utal. Az ókori görögök számára a jó halál (hasonlóan egyébként a mai ember vágyaihoz is) a szenvedéstől mentes gyors, lehetőség szerint természetes vagy hősi halál.[9] Polübiosz (Kr.e.2. sz.-i görög történetíró, politikus) az eutanáziát „az erényes emberek teljesítményének” és „egy jó és hasznos élet megkoronázásának” nevezte.[10]
Ugyanakkor megállapítható az is, hogy megalázónak érezték az öregedéssel járó legyengülést. A klasszikus korban (Kr.e.4.-3. sz,) Kea szigetének lakói a polgártársaik beleegyezését követően vetettek véget életüknek, ahelyett, hogy megöregedtek és megbetegedtek volna, inkább a tömeges „exodust” választották, az ókori szimpóziumokhoz hasonló ünnepélyes hangulatú közös máklé vagy bürök ivás[11] által, amely tettet hősiesnek tartották.[12]
Az élet „abbahagyásának” gondolata tehát már az ókorban is megjelent. Platón (Kr.e.427-347) az Állam című művében, a Harmadik könyv „A helyes és helytelen gyógyítás”-al foglalkozó részében[13] elítélte az „orvos-tudóssá előlépett tornamester”[14] Hérodikoszt (szelümbriai Hérodikosz, Hippokratész tanítója), amiért az olyan testedzéssel elegyített gyógyítási módszert kísérletezett ki, amellyel késleltette saját halálát.
A nem múló, gyógyíthatatlan (krónikus) betegséget Platón nem kívánatos állapotként jelenítette meg, és helytelenítette az ilyen élet elnyújtását: „…ezt a betegséget pátyolgató mai orvosmesterséget Aszklépiosz utódai egyáltalán nem gyakorolták Hérodikosz működése előtt. Hérodikosz, ez a testedző megbetegedvén, a testgyakorlást a gyógyítással elegyítette, s ezáltal agyonnyaggatta először leginkább magát, aztán másokat. … Aszklépiosz ezt a fajta orvoslást nem holmi tudatlanságból és járatlanságból nem hagyományozta utódaira, hanem mert tudta, hogy egy jól rendezett államban mindenki a maga feladatát végezni rendeltetett, és nincs ideje egy életen át betegeskedni.”

Sőt, korábban arra is utal, hogy a mindent kezelni próbálással szemben a beteg állapotát súlyosbító „kezelést” sem helytelenítették: „…Aszklépiosz idejében még nem léteztek. Következtetem abból, hogy Trója térségében az ő fiai nem helytelenítették, hogy a szolganő a sebesült Eurüpülosznak bort adott inni, meghintve azt árpával, és reszelt sajtot, ami hihetőleg lázat okozhat, s Patrokloszt se kárhoztatták, aki ezt a gyógymódot javasolta.”

Hippokratész (Kr.e.~460 – Kr.e.~370) a beteg életének védelmére törekedett az orvostudomány eredményeinek felhasználása révén, a Hippokratészi eskü (az orvosi fogadalom mai formája is ezen alapul) szövegének egyik pontja pedig így szól: „Senkinek sem adok majd mérget, még ha kéri is; sőt még csak ilyen tanácsot sem adok neki.” Ezt a mondatot jellemzően úgy értelmezik, hogy az eredendően tiltja az asszisztált öngyilkosságot, azonban van olyan magyarázata is – kiindulva az eredeti görög mondatban használt nyelvtani formulákból -, hogy inkább a mérgezéssel történő gyilkosság tilalmára utalt, amely akkoriban a közismert és rettegett valóság volt[15].
Egyes szerzők[16] véleménye szerint a legegyértelműbb bizonyíték arra, hogy az ókori görögök ismerték és éltek is az öngyilkossággal, mint életvégi döntéssel (egy fájdalmas betegség jó, elfogadott ok volt az „élet abbahagyására”), az a tény, hogy a pitagoreusok, arisztoteliánusok és epikureusok képviselői ezt gyakorlatként azonosították és elítélték azt.
Az ókori Római Birodalomhoz tartozó területeken is jelen volt az eutanázia, a jó halál iránti vágy, amely nem csak Isteni ajándékként érkezhetett természetes módon. Úgy tartották, hogy az öngyilkosságot elkövető halálos betegnek elegendő oka van a tettéhez, a fájdalom és a betegség az ő felfogásuk szerint is indokolta a beteg „türelmetlenségét” halála eljövetele iránt.

Cicero (Kr.e.106 – Kr.e.43.) Atticusnak írt levelében az eutanázia szót a méltóságteljes, becsületes és dicsőséges halál megfelelőjeként használja.[17]

Az eutanázia kifejezés megjelenik Suetonius (~Kr. u. 69- ~Kr u. 160) Augustus haláláról írt történetében is: „Livia csókjai közt, e szavak kíséretében halt meg: >>Liviám, emlékezz házasságunkra, s élj boldogul!<< Könnyű halállal múlt ki, úgy, ahogyan mindig kívánta. Valahányszor ugyanis azt hallotta, hogy valaki kínlódás nélkül hunyt el, mindig hasonló, εύθανασία-t, könnyű halált (ezt a szót szokta használni) óhajtott a maga és övéi számára.”[18]

A sztoikusok szerint pl. az elviselhetetlen fájdalom olyan ok lehet, amely miatt az ember be akarhatja fejezni életét, az öngyilkosságot az „életből való önkéntes kilépésnek”, megengedett dolognak tartották, amely olykor kötelező is, és ilyen módon erény. Seneca (Kr. e. 4 – Kr. u. 65) 70. levelének záró mondatában így fogalmaz: „Ugyanez a józan megfontoltság figyelmeztet bennünket arra, hogyha lehetséges, halj meg tetszésed szerint, ha erre nincsen mód, akkor úgy, ahogy tudsz, és ragadd meg a rendelkezésedre álló eszközt a saját magaddal szembeni erőszakra.”[19] Ugyancsak itt írja: „Semmi jobbat nem alkotott az örök törvény annál, mint hogy egyetlen bejáratot adott az élethez, de számtalan kijáratot.”[20] Seneca esetében éppen a saját orvosa segített a tetszése szerint történő halálában.[21] A források szerint Massaliában (Marseille, Franciaország) a mérget (bürök) a városi tanács felügyelete alatt tartották, és aki meg akart halni, annak a tanácshoz kellett fordulnia, amely engedélyezte, hogy bevegye a mérget, ha meggyőzőnek találta az ügyét.[22]

Összességében elmondható tehát, hogy az ókori görög és római világban a súlyos szerencsétlenség, betegség vagy öregség miatt elkövetett öngyilkosság általánosan elfogadott gyakorlat volt, melyet inkább a bátorság jelének tekintették.[23] Ehhez nem volt példa nélkül álló az, hogy segítséget vettek igénybe, sőt ennek intézményesült formáira is vannak írásos bizonyítékok (méreg kiszolgáltatása a városi tanács által).
—
A fentiekben bemutatottaknak megfelelően láthatjuk, hogy noha az eutanázia eredeti formájában a jó halált jelentette (alapvetően a könnyű, gyors, természetes halált), ugyanakkor az ókori görög és római világban a súlyos szerencsétlenség, betegség vagy öregség miatt elkövetett (racionális) öngyilkosság általánosan elfogadott gyakorlat volt, melyet inkább a bátorság jelének tekintettek. Nem volt példa nélkül álló az sem, hogy ehhez segítséget vettek igénybe, sőt ennek intézményesült formáira is vannak írásos bizonyítékok (méreg kiszolgáltatása a városi tanács által).

Ezt követően a kereszténység terjedése hozott nagy fordulatot. A keresztény ember számára a halál pillanatáról való döntés kizárólag Istené, Szent Ágoston (354- 430) szerint az öngyilkosság gyűlöletes cselekedet, az ő keresztény erényetikai megközelítésében nem állhat elő olyan politikai vagy magánéleti helyzet, amikor az öngyilkosság igazolható lenne. A középkorban ez a keresztény etika alapjaiban változtatta meg az életvégi kérdések, döntések etikáját, noha a (racionális) öngyilkosságok száma lassan csökkent. Továbbra is ismert volt a korszakban a csatákban a „mercy killing” a kegyelemből ölés, amikor a nyertes végzett a súlyosan sebesült ellenséggel, csökkentve annak szenvedését.

Az orvostudomány reneszánsz során bekövetkezett fejlődése aztán a katolikus morálteológusokat is arra késztette, hogy az élet végével összefüggő kötelezettségekről elmélkedjenek, meghatározzák az élet megőrzésére vonatkozó pozitív kötelezettség tartalmát, és eljutottak az arányos/aránytalan kezelések elméletéhez. A reneszánsz gondolkodók az eutanázia alatt jó (gyors, könnyű, természetes) halált értettek, és megfogalmazták, hogy ennek elérésében az orvosoknak fontos szerepet kell(ene) játszaniuk, elősegítve a haldokló könnyebb és nyugodtabb távozását.

Az eutanázia maihoz hasonló jelentése, mint szándékos halálba segítés, a tizenkilencedik század végén jelenik meg, ekkor kétségtelenül jelen volt esetenként az aktív halálba segítés gyakorlata a társadalomban. Ebben az időben már használtak kloroformot, étert és morfiumot a haldokló betegek fájdalmának enyhítésére és egyes szerzők írásaiban már megjelenik az, hogy ezen szereket nem csupán a betegek fájdalmainak enyhítésére, hanem gyors és fájdalommentes halálba segítésükre is lehet(ne) használni, amennyiben a beteg ezt szeretné.

A XX. század elején a kezdeti eutanázia mozgalmaknak az eutanázia önkéntes formája elismeréséért folytatott küzdelme mellett a szociáldarwinizmus hatására eugenika és fajelméleti alapokon megjelentek a „nem önkéntes eutanáziának” nevezett gondolatok, melyeket aztán a nácik ültettek át a gyakorlatba és T4 programjuk keretében a második világháború végéig mintegy 270 ezer szellemi és testi fogyatékos (ideértve a krónikus pszichiátriai betegeket is) csecsemőt, gyermeket és felnőttet gyilkoltak meg.

Az eutanázia mozgalom itt megtorpant, majd az 1960-as években éledt újra. A „right to die” mozgalmak az egyén döntési jogáért küzdenek, azért, hogy az egyén a maga által méltóságteljesnek ítélt módon távozhasson, maga dönthessen az élete végéről.

Az orvostechnológia robbanásszerű fejlődése, az egészségtudatosság és az életfeltételek javulása egyre többször eredményez olyan helyzeteket, amelyben az érintett beteg a saját értékrendje szerint méltatlan helyzetben létezik. Mindemellett az orvostudomány az egzisztenziális szenvedésből fakadó, lelki eredetű fájdalom csillapítására nem képes, noha sok érintett épp olyan betegséggel él (ilyen pl. az ALS is), amely önmagában fizikai fájdalommal nem jár, ugyanakkor a mozgás és/vagy beszédképtelenséggel együtt járó frusztráció, a betegség kilátástalan prognózisa, a beteg teljes kiszolgáltatottsága hatalmas lelki szenvedést jelent.[60]

A világvallások nagyjából egységesen elutasítóak az öngyilkosság minden formájával és az eutanáziával szemben. A modern társadalom plurális mivolta ugyanakkor tagadhatatlan tény. Számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy számos honfitársunk számára[61] a különböző egyházak moráletikai megfontolásain nyugvó lehetőségek nem jelentenek segítséget terminális betegként.

Napjainkban egyre növekszik azon országok száma, ahol az életvégi döntések közül az asszisztált öngyilkosság és az eutanázia is legálisan elérhető, szigorúan meghatározott feltételek teljesülése esetén, komoly eljárási garanciák mellett.[62] Ezen országok tapasztalatai alapján a következő megállapítások tehetőek egy 2016-os tanulmány alapján:[63]
– az eutanáziát és asszisztált öngyilkosságot választók domináns motivációi közé az autonómia és a méltóság elvesztése, az élet és a rendszeres tevékenységek élvezetére való képtelenség, valamint a mentális /lelki eredetű stressz/fájdalom tartoznak;
– azokban az országokban, ahol engedélyezték az eutanáziát és vagy az asszisztált öngyilkosságot, a kérelmek száma növekedett (de nem a kiskorú vagy demens betegcsoportokban), azonban így is viszonylag ritkán fordulnak elő, és elsősorban rákos betegek kérik (~70%);
– azokban az államokban, ahol az eutanázia és/vagy az asszisztált öngyilkosság engedélyezett, egyre magasabb ezen jogintézmények támogatottsága és az emberek bizalma, valamint az egészségügyi ellátásba vetett bizalom és az életvégi döntések jogintézményeinek támogatottsága között is egyértelmű kapcsolat állapítható meg.

Simonyi I: Gyula

Forrás:http://www.kaleidoscopehistory.hu/index.php?