Melinda Gates – A nő helye

„Egyetlen nőnek sem lenne szabad belehalnia abba, hogy életet ad” – Melinda Gates

HARMADIK FEJEZET

Családtervezés

Néhány nappal azután, hogy bepillanthattam Vishwajeet és Aarti programjába, amely céljaként tűzte ki, hogy az egészségügyi dolgozók képzésével biztonságosabbá teszi az otthon szülést, a Sure Start (Biztonságos Kezdet) elnevezésű programmal is megismerkedhettem. Ez a program a kórházi szülést népszerűsítette az anyák körében, ráirányítva a figyelmüket arra, hogy a kórházakban képzett személyzet és orvosi felszerelések állnak a rendelkezésükre.

A képzés helyszínén módomban állt megfigyelni egy huszonöt várandós anyából álló csoportot. Az anyák egy vetélkedőn vettek részt az egészség témakörében: a korai szoptatással és az első órás újszülöttellátással kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolniuk. Egy másik női csoport foglalkozásainak középpontjában a várandós nők és a családtagok személyes viszonya állt – különös tekintettel az anyósokra és a sógornőkre. Megkérdeztem az asszonyokat, előfordult-e már, hogy a családtagjaik ellenállásába ütköztek.

Aztán az anyósokat kérdeztem arról, hogy milyen változásokat tapasztaltak azokhoz az időkhöz képest, amikor ők voltak várandósak a gyermekükkel. Egy idősebb nő elmondta, hogy nyolc gyereket szült otthon, de ebből hat még egyhetes kora előtt meghalt. A menye most először terhes, és ő, az anyós, azt szeretné, hogy a legjobb ellátásban részesüljön.
A délután folyamán egy Meena nevű fiatal édesanyát látogattam meg, aki két héttel korábban kisfiút szült. Meena férje napszámosként dolgozott, nem messze az otthonuktól. Gyermekeik mind otthon születtek, a legkisebbet kivéve, aki – a Sure Start segítségével – már kórházban jött a világra. Meena a karjában tartotta a csecsemőjét, miközben beszélgettünk.

Megkérdeztem Meenát, hasznosnak találta-e a programot, ő pedig lelkesen helyeselt. Úgy érezte, sokkal biztonságosabb volt a klinikán szülnie. A szülés napján már megkezdte a szoptatást, amitől szorosabbá vált a kötődése az újszülötthöz. Ennek nagyon örült. Élénken, bizakodva beszélt a tapasztalatairól. Láthatóan jó benyomásokat szerzett a programról, amivel engem is meggyőzött.

Azután megkérdeztem, szeretne-e újabb gyermeket. Olyan pillantást vetett rám, mintha megbántottam volna. Lesütötte a szemét, és kínosan hosszú ideig egy szót sem szólt. Aggodalom töltött el, hogy talán valami tapintatlanságot kérdeztem; Meena olyan hosszan bámulta a földet, hogy az is megfordult a fejemben, hogy a tolmács esetleg rosszul fordította le a kérdésemet. Aztán végre felemelte a fejét és a szemembe nézett.

– Az az igazság, hogy nem akarok több gyereket. Nagyon szegények vagyunk. A férjem keményen dolgozik, de így is alig tudunk megélni. Azt sem tudom, ezt a gyereket hogyan fogjuk felnevelni. Semmi reményünk, hogy taníttassuk. Ennek a kicsinek itt egyáltalán nincs jövője.

A szavai mélységesen megdöbbentettek. Programjaink résztvevői hajlamosak csak a jó dolgokról beszélni, sokszor „keresztkérdéseket” kell feltennem, hogy kiderüljön, mit is gondolnak valójában. Ennek az asszonynak azonban volt hozzá bátorsága, hogy elmondja a fájdalmas igazságot. Nem kellett kérdezgetnem. És még nem ért a végére a mondandójának.

– Ennek a gyermeknek egy reménye maradt – mondta. – Az, hogy maga elviszi haza.
A kezét rátette a kétéves kisfiú fejére, aki a földön játszott.
– Kérem, vigye őt is magával.

Megfordult velem a világ. Az egészséges baba születése feletti örvendezéstől egy pillanat alatt jutottunk el e komor vallomásig. Kiderült, hogy ez az asszony olyan sötéten látja a jövőt, hogy lemondani a gyermekeiről kevésbé fájdalmas a számára, mint megtartani őket.

A nők irántam tanúsított bizalmát mindig nagy megtiszteltetésnek veszem. Figyelmesen meghallgatom, együttérzésemről biztosítom őket, és igyekszem felhívni a figyelmüket a pozitívumokra. Most mégis hamisnak, sőt sértőnek éreztem volna, ha vigasztalni próbálom Meenát. Kérdeztem tőle valamit, és ő elmondta az igazságot. Fájdalmának a megcsúfolása lett volna, ha mindenáron
valamiféle pozitív végszót erőltetek. A bánata, a kétségbeesése sokkal mélyebb volt annál, mint amit el tudtam képzelni; úgy érezte, csak úgy segíthet a gyerekein, csak úgy biztosíthatja a boldogulásukat, ha másik anyát talál nekik.

A tőlem telhető legtapintatosabban megjegyeztem, hogy nekem is van három gyermekem. A gyerekei szeretik, mondtam, és magára van szükségük, nem másra. Aztán megkérdeztem, hallott-e már a családtervezésről.
– Most már tudom, mi az – felelte –, de maguk korábban nem beszéltek nekem erről, és most már késő.

Meena totális kudarcként élte meg az életét, és abban a pillanatban én is ezt éreztem. Úgy gondoltam, cserben hagytuk ezt az asszonyt. Annyira feldúlt a beszélgetés, hogy nem emlékszem rá, hogyan és mikor köszöntünk el egymástól.

Meenát az utazás hátralévő részében sem tudtam kiverni a fejemből. Sokáig tartott, amíg feldolgoztam ezt a traumát. Nyilván jót tettünk vele, amikor hozzásegítettük, hogy jobb ellátásban részesüljön, de világossá vált, hogy mindez még nem elég. Nem láttuk a nagyobb összefüggéseket. Anya- és újszülöttvédelmi programot dolgoztunk ki, és felvilágosítottuk a várandós anyákat a szüléssel kapcsolatos egészségügyi teendők fontosságáról. Ebből a szemszögből közelítettük meg a teendőinket, holott Meena szemével kellett volna nézzük a dolgokat.

A szegény országokban élő nőkkel beszélgetve mindig rádöbbenek, hogy alig van különbség közöttünk. Ugyanazt tartják fontosnak gyermekeik jövőjével kapcsolatban, mint amit mi. Azt akarjuk, hogy a gyerekeink biztonságban és boldogságban nőhessenek fel, egészségesek legyenek, jól teljesítsenek az iskolában, kibontakoztathassák a képességeiket, legyen családjuk, és álljanak meg a saját lábukon. Hogy szeressenek és szeressék őket. És mi magunk is egészségesek szeretnénk lenni, szeretnénk kibontakoztatni a tehetségünket, és szeretnénk a közösség hasznára válni.

A családtervezés azért fontos, mert mindenütt a világon ez szolgál a felsorolt igényekhez alapként. Egy bátor asszonynak köszönhettem, hogy mindezt át tudtam látni; az ő tragédiája az én munkámban is fordulatot hozott. A nyers valóságot tárta fel előttem, és szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy mások nevében is beszél, azokat is képviseli, akik nem voltak olyan bátrak, mint ő. Mindez arra indított, hogy még nagyobb figyelemmel legyek irántuk. És ekkor rá kellett jönnöm, hogy mások is ezt mondják, és mindvégig ezt mondták, csak sokkal halkabban. Azért nem hallottam meg őket, mert nem igazán figyeltem rájuk.

Nem sokkal a Meenával történt találkozás után Malawiba utaztam, hogy látogatást tegyek az ottani egészségközpontban. A központ egyik helyiségében az oltásokat adták be, a másik teremben a beteg gyerekeket kezelték, a harmadikban a HIV pácienseket látták el. A negyedik szobát a családtervezéssel kapcsolatos foglalkozásoknak tartották fenn. A nők hosszú sorban várakoztak a helyiség előtt, néhányukkal sikerült is beszélnem. Megkérdeztem, honnan érkeztek, hány gyermekük van, mikor kezdtek el fogamzásgátlót szedni, és milyen eszközöket használtak. Nem tudtam, hogyan fogadják majd a kíváncsiskodásomat, de láthatóan nem zavarta őket, alig várták, hogy beszélhessenek az életükről. Az egyik asszony elmondta, hogy az injekciójáért jött, de nem tudja, hogy hozzájut-e. A többi nő bólogatva hallgatta a szavait. Elmondták, hogy tizenöt kilométert gyalogoltak a klinikáig, úgy, hogy nem lehetnek biztosak benne, megkapják-e a szérumot. Sokszor előfordult már, hogy nem jutottak hozzá – ilyenkor másfajta fogamzásgátlót ajánlottak nekik, például óvszert, amelyből az AIDS-veszély miatt többnyire elegendő van a klinikákon. Csakhogy az óvszer sokszor nem jelent megoldást az asszonyoknak.

– A férjem megver, ha unszolom, hogy használjon óvszert. Úgy veszi, mintha azzal gyanúsítanám, hogy megcsal, mintha attól félnék, hogy elkapom tőle az AIDS-t. Vagy mintha én lettem volna hűtlen, és tőlem kaphatná el a vírust.

A klinikák hiába bizonygatják, hogy van bőven fogamzásgátlójuk, ha mindössze óvszerrel rendelkeznek, amivel semmire sem mennek. Amikor szinte valamennyi nőtől azt hallottam, hogy a hosszú gyaloglás után nem kapták meg az injekciójukat, utánanéztem a dolognak, és azt találtam, hogy a rendelőintézet nem rendelkezett annyi adag szérummal, ahányan kérték. Az ellátás hiánya óriási gondot okozott ezeknek az asszonyoknak. A falujukban nincs gyógyszertár, mérföldeket kell gyalogolniuk a rendelőig. Más fogamzásgátló pedig nem áll a rendelkezésükre. Ki tudja, hányan estek teherbe azok közül, akik ott voltak aznap, pusztán azért, mert a rendelőben nem volt elegendő szérum.

A nem kívánt terhesség kétségbeejtő lehet azoknak az asszonyoknak, akik már a meglévő gyermekeiket sem tudják etetni, túlságosan öregek vagy túl fiatalok a szüléshez, vagy betegek, és az életüket kockáztatják a terhességgel. A Meenánál tett látogatásom során azzal a ténnyel szembesültem, hogy sok nő még csak nem is tud a fogamzásgátlás lehetőségéről. A Malawiban tett látogatásom pedig azzal a problémával szembesített, hogy sok asszony ismeri ugyan a lehetőségeket, igényt is tartana rájuk, de egyszerűen nem jut hozzá a fogamzásgátlóhoz.

Nem mondhatom, hogy újdonságként hatott rám a hír, miszerint a nők igényt tartanak a fogamzásgátlókra. Ezzel kapcsolatban megvoltak a tapasztalataim; az alapítványunk is részben ezen igény miatt jött létre. Utazásaim azonban mindennél jobban meggyőztek arról, hogy a szegénysorban élő nők számára a családtervezés alapvető kérdés.

Ha a szülések között megfelelő hosszúságú idő telik el, az anyák halandósági rátája azonnal csökkenést mutat, anya és csecsemője egészségesebbek lesznek, a szülőknek több idejük és energiájuk marad a gyermekeik gondozására, a család többet tud a meglévő gyermekek táplálkozására és oktatására költeni.
Nincs olyan beavatkozás, amelynek a hatékonysága összevethető lenne a családtervezésével, mégis sokszor ez kapja a legkisebb figyelmet.

Az 1994-ben Kairóban megrendezett nemzetközi konferencia, amelynek a népességszabályozás volt a témája, több mint tízezer látogatót vonzott a föld minden tájáról. Ez volt a legnagyobb szabású tanácskozás, amit valaha rendeztek a témában – a nők jogaiért vívott küzdelem terén történelmi jelentőségű eseményként tartjuk számon. A konferencia résztvevői a nők felszabadítását szorgalmazták, megjelölték a nők egészségével és oktatásával kapcsolatos célokat, és kinyilvánították, hogy a szaporodással kapcsolatos egészségügyi szolgáltatások, köztük a családtervezés is, az alapvető emberi jogok közé tartozik.

A családtervezésre költhető összegek a kairói konferencia óta azonban jelentősen csökkentek, ezért 2010 és 2011 folyamán a fogamzásgátlás kérdése mindennél jobban foglalkoztatott bennünket az alapítványnál. Bárhová mentem az idő tájt, a téma mindenütt előkerült. 2011 októberében, Seattle-ben Andrew Mitchell, az Egyesült Királyság nemzetközi fejlesztésekkel megbízott államtitkára is részt vett az alapítványunk által rendezett és a maláriával foglalkozó csúcsértekezleten. Ekkor vetette fel, hogy mi lenne, ha a következő évben a családtervezés lenne a fő téma. (Amint azt az első fejezetben említettem, a találkozót később meg is tartottuk.)

Egy nemzetközi, a családtervezéssel foglalkozó konferencia ötlete izgalommal töltött el. Az előttünk álló hatalmas munka ugyanakkor megriasztott. Abban biztos voltam, hogy a célok meghatározására, az adatgyűjtés fejlesztésére és a stratégia kidolgozására kell majd helyeznünk a hangsúlyt, de azzal is tisztában voltam, hogy ha ilyen ambiciózus célokat tűzünk ki magunk elé, akkor sokkal nagyobb kihívásokkal kell szembenéznünk, mint addig bármikor. Meg kell változtatnunk a családtervezéssel kapcsolatos közbeszédet. Lehetővé kell tennünk, hogy elinduljon a racionális, gyakorlati kérdésekre vonatkozó párbeszéd a fogamzásgátlás és a mindig komoly vitákat kiváltó születésszabályozás terén. A családtervezés szorgalmazása azt jelenti, hogy a népességszabályozás mellett tesszük le a voksunkat, mindazonáltal világossá kell tennünk azt is, hogy nem az egyes országok lakosságszámának a befolyásolása a célunk. Az értekezlet programja az abortuszra nem terjedne ki, csak a nőknek a fogamzásgátlás iránti igényéről és arról a jogáról lenne szó, hogy eldönthessék, akarnak-e gyereket, és ha igen, mikor. Úgy kellett megváltoztatnunk a közbeszédet, hogy abban a nők is részt vehessenek. Fel kellett erősítenünk azoknak a hangját, akiket korábban nem hallgatott meg senki.

Közvetlenül a konferencia előtt Nigerbe utaztam, egy olyan országba, amelynek a társadalmát közismerten a patriarchális hatalmi struktúrák határozzák meg. Niger egyúttal a világ egyik legszegényebb országa is. A fogamzásgátlás szinte ismeretlen; a nők átlagosan hét gyermeket szülnek; a családjogi törvény lehetővé teszi a többnejűséget; az örökösödési törvény értelmében a lányok csak feleannyit örökölhetnek, mint a fiúk; a gyermektelen özvegyek pedig nem örökölhetnek semmit. A Save the Childen szerint Niger volt „a világ legrosszabb helye az anyák számára”. Azért mentem oda, hogy meghallgassam a nőket, és találkozzam az anyákkal.
A kis falu, amelyet úti célul választottam, mintegy másfél órányira, északnyugatra található a fővárostól. Itt találkoztam Sadi Seynivel, a sokgyermekes parasztasszonnyal, akiről az első fejezetben már tettem említést. Sadi 19 évesen ment férjhez, s ezzel Nigerben, ahol a lányok közel 76 százaléka 18 éves kora előtt házasodik, már öregnek számított. Első gyermekének születése után hét hónappal ismét teherbe esett. A családtervezésről csak a harmadik gyermeke születése után hallott, amikor az orvos az egyetlen helyiségből álló rendelőben a fogamzásgátlókról beszélt neki. Attól fogva kissé hosszabbra nyúltak a gyerekszülések közötti időszakok. Amikor megismertem Sadit, 36 éves volt és hat gyermek anyja.

A lakásán beszélgettünk. Velem szemközt, az ágyán ült, mellette jobbról-balról egy-egy gyerek, a harmadik az ölében, a negyedik mögötte állt az ágyon, a maradék kettő távolabb, a padlón foglalt helyet. Mindannyian színes ruhát viseltek, mindegyikük más-más mintájút. Sadi és az idősebb lányok kendővel takarták be a fejüket; Sadié halványlila volt. A nap besütött az ablakon, a lepedő, amit árnyékolóként akasztottak fel, nem tudta megakadályozni, hogy felforrósodjon a kis szoba, Sadi mégis élénken válaszolgatott a kérdéseimre, látszott rajta, örül, hogy magáról beszélhet.

– Ha nincs fogamzásgátló – mondta –, azt minden családtag megszenvedi. Az egyik gyerek még a hátamon, a másik már a hasamban. A férjemnek kölcsönt kellett felvennie, hogy a legszükségesebb dolgokat meg tudjuk venni, de ez sem volt elég. Tönkremegyünk, ha nem tudjuk korlátozni a születéseket. Nekem pedig ezt kell megélnem.

Megkérdeztem, szeretne-e még gyereket.

– Legfeljebb akkor, ha a legkisebb is elmúlt négyéves. Négyévesen már játszhat a kistestvérével, akit a hátán is vihet. Most még felbukna, ha a hátára kötném a kistestvérét.

Amikor megkérdeztem, hogyan szereztek tudomást a nők a
fogamzásgátlókról, így felelt:
– Szerencsére a falunkban gyakran összejönnek az asszonyok. Együtt csépeljük a kölest, vagy leülünk a fa alá, és beszélgetünk. Összegyűlünk, ha gyerek születik valamelyik háznál. A többiektől hallottam, hogy létezik az injekció, ami nagy könnyebbség a tablettához képest. Azután már én is beszéltem róla azoknak, akik még nem hallottak róla. Mondtam nekik, hogy ki kéne próbálniuk. Kell, hogy legyen egy szusszanásnyi idő a szülések között. Nekünk is kell, meg a gyerekeknek is.

Van olyan anya, aki ne értené, miért van szüksége anyának és gyereknek egyaránt arra a „szusszanásnyi időre”?

Másnap a fővárosban, Niamey-ben működő országos családegészségügyi központba vezetett az utam. Miután bejártuk az intézményt, beszédbe elegyedtünk az ott várakozó asszonyokkal. Így ismertem meg a 42 éves, szókimondó Adissa történetét. Adissa 14 évesen ment férjhez, 10 gyermeket szült, akik közül négyet elveszített. A tizedik terhessége után elment a családtervezési központba, ahol spirált helyeztetett fel, utána már nem esett teherbe. A férje és a sógornője gyanút fogtak és faggatni kezdték, hogyhogy nem szül többet.

– Fáradt vagyok – felelte Adissa.
Amikor arról kérdeztem Adissát, miért szánta rá magát a spirál használatára, egy pillanatig gondolkodott.
– Amikor még csak két gyerekem volt, nekem is jutott elég étel – felelte. – Most már nem jut.
A férjétől naponta nem egészen egy dollárnak megfelelő összeget kap, ennyiből kell gondoskodnia az egész családról. Azt is megkérdeztem tőle, mit tanácsolna azoknak a fiatalabb asszonyoknak, akik végighallgatták a beszélgetésünket.
– Ha nem tudsz gondoskodni a gyerekeidről, lopásra kényszeríted őket – hangzott a válasz.

Néhány perccel később szedelőzködni kezdtünk, indulnunk kellett. Adissa magához vette az asztalon hagyott, ételmaradékokkal teli műanyag dobozt, és a tarisznyájába süllyesztette, majd a szemét törölgetve kiment a szobából.

Időbe telt, mire megemésztettem, amit láttam, hallottam. Azt szerettem volna, ha mindenki hallja, amit Adissa mondott. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy olyan társadalmi párbeszédet kezdeményezzünk a családtervezésről, amelyet a nők irányítanak; a nők, akik családjukkal együtt megszenvedik, ha nem jutnak hozzá a fogamzásgátló eszközökhöz.”

Nők, akiket nem kérdez senki

A közbeszéd megváltoztatása sokkal nehezebbnek bizonyult, mint vártam. Ez a beszédmód nagyon régi és olyan előítéleteken alapul, amelyek nem szüntethetők meg egyik napról a másikra. A fogamzásgátlásról szóló társadalmi diskurzus részben Margaret Sanger munkájára vezethető vissza, aki szerteágazó tevékenységet folytatott e téren.

Sanger 1916-ban nyitotta meg az első olyan klinikát az Egyesült Államokban, amely fogamzásgátló eszközöket kínált a nők számára. Tíz évvel később letartóztatták. Óvadék ellenében szabadlábra helyezték, így visszatérhetett a munkájához, ám hamarosan újra letartóztatták. A fogamzásgátló eszközök forgalmazása akkoriban törvényellenes cselekedetnek számított. Az orvos nem írhatta fel őket, a reklám tilos volt, még beszélni sem lehetett róluk.

Sanger 1879-ben született; anyjának összesen 18 terhessége volt, és 11 gyereket nevelt fel. 50 évesen meghalt tuberkulózisban és méhnyakrákban. Sangert anyja halála indította arra, hogy ápolónőnek tanuljon. New York szegénynegyedeiben dolgozott, bevándorló anyák között, akik hírből sem ismerték a fogamzásgátló eszközöket.

Egyik nyilvános beszédében Sanger megosztott egy történetet a hallgatóságával. Egy alkalommal egy 28 éves nőhöz hívták, aki kétségbeesésében maga próbálta elhajtani a magzatát, ám kis híján belehalt a kísérletbe. Amikor ráébredt, milyen kevés választotta el a tragédiától, megkérdezte az orvost, hogyan kerülhetné el az újabb terhességet. Az orvos azt felelte, vegye rá a férjét, hogy aludjon inkább a padláson.

Három hónap múlva a nő ismét teherbe esett, és újra abortuszt kísérelt meg. Sangert ismét riasztották, de mire megérkezett, a nő már halott volt. Sanger elmondta, hogy ez az eset indította arra, hogy elhagyja az ápolónői pályát; megesküdött, hogy „egyetlen esetet sem vállal addig, amíg Amerika dolgozó női számára nem hozzáférhetők a születésszabályozás eszközei”.

Sanger meggyőződéssel vallotta, hogy a nők társadalmi helyzete csak akkor változhat, ha képesek lesznek megelőzni a nem kívánt terhességet. A családtervezés ügyét ugyanakkor a véleménynyilvánítás szabadságának hatáskörébe sorolta.

Nyilvános beszédeket mondott, lobbizott a politikusoknál, újságcikkeket, pamfleteket közölt, sőt a fogamzásgátlással foglalkozó lapot adott ki – tette mindezt annak ellenére, hogy a születésszabályozást akkoriban tiltotta a törvény.

1916-ban történt letartóztatása híressé tette a nevét. A következő két évtizedben több mint félmillió nőtől kapott levelet, akik azért könyörögtek, hogy segítsen nekik fogamzásgátlót szerezni. Egyikük azt írta: „Bármit megtennék, hogy a két gyermekemnek normális élete legyen. Állandó félelemben élek, hogy újra teherbe esem. Anyám 12 gyereket szült.”

A másik így panaszkodott: „Szívbeteg vagyok, fel akarom nevelni a négy gyerekemet. Attól félek, az újabb terhességbe belehalnék.”
Egy délről származó parasztasszony így írt: „Magammal kell vinnem a kicsiket a földekre, a kis arcukat hólyagosra égeti a nap… a férjem azt mondta, a lányainkat is hamarosan befogja az eke elé. Nem akarok több gyereket szülni azért, hogy rabszolgák legyenek.”
Ezeket a leveleket a Motherhood in Bondage (Béklyóba vert anyaság) című kötetben olvashatjuk. „Kitárták a lelküket nekem, az idegennek, mert ösztönösen megérezték, hogy tőlem várhatják azt a segítséget, amit a férjeik, a papjaik, az orvosaik vagy a szomszédaik megtagadnak tőlük.”

Ezeket a leveleket olvasva egy dal járt a fejemben, amit gyakran hallgattam, amikor belekezdtem ennek a könyvnek a megírásába; egy dal, amit gyakran hallottam gyerekkoromban a templomban, amikor a katolikus iskolában hetente ötször misére mentünk. Nagyon szép és nagyon szomorú dal, és a refrénje nem ment ki a fejemből. „Az Úr meghallgatja a szegények panaszát”. A nővérek arra tanítottak bennünket, hogy a hívőknek felelniük kell a segélykiáltásra.

A levelet író nők segélykiáltását alig lehet megkülönböztetni Meena, Sadi vagy Adissa hangjától, azoknak az asszonyoknak a segélykiáltásától, akikkel a rendelőintézetekben vagy az otthonukban beszélgettem. Időben és térben talán távol vannak egymástól, de egyformán szenvednek, és a közösségük sehol sem akarja meghallani őket.

Azok a társadalmak, amelyek hallani sem akarnak a fogamzásgátlásról, különbségeik ellenére egyvalamiben megegyeznek: mindegyikükben kimutatható a nőgyűlölet. A bíró, aki elítélte Margaret Sangert, azt mondta, a nőknek „nincs joguk annak biztos tudatában közösülni, hogy tettük nem jár majd következményekkel”.

Valóban? Ugyan, miért?

Az a bíró, aki harminc nap dologházi munkára ítélte Sangert, azt a sokak által vallott nézetet képviselte, miszerint a nő szexuális tevékenysége, amennyiben elválasztjuk a gyermeknemzés funkciójától, az erkölcstelenség kategóriájába esik. Törvénysértésnek számított, ha egy nő bármit tett azért, hogy elkerülje a nem kívánt terhességet, és ebben jelentős szerepe volt egy Anthony Comstock nevű úrnak is.

Comstock Connecticutban született és az unionisták oldalán harcolt a polgárháborúban. 1873-ban New Yorkban létrehozta a Társaság a Paráznaság Elfojtásáért (New York Society for the Suppression of Vice) nevű szervezetet, amely elsőként követelte, hogy törvény tiltsa a fogamzásgátlókról szóló információk terjesztését, az eszközök reklámozását és a postai kiszállítását.

A Comstock-törvények nyomán hozták létre a Posta különleges ügynökének posztját, aki bilincset és fegyvert hordhatott magánál, hogy alkalomadtán letartóztathassa azokat, akik megszegték a törvényt. A pozíció Comstock ötlete volt, aki igencsak élvezte a feladatát. Postafiókot bérelt, és ajánlatokat küldött azoknak az embereknek, akikre gyanakodott. Amikor választ kapott, azonnal lecsapott rájuk. A csapdába ejtett nők közül többen öngyilkosságot követtek el – inkább választották a halált, mint a nyilvános tárgyalással járó megaláztatást.

Comstock nézetei a kor szemléletét tükrözték, és felerősítették a hatalom birtokosainak hangját. A kongresszus egyik tagja a törvény körüli vita folyamán így beszélt: „Ennek az országnak hű államférfijai… elszánták magukat arra, hogy megvédjék azt, ami a legdrágább az életben: a házi tűzhely szentségét és tisztaságát.”

A törvényt nagy többséggel elfogadták, a szövetségi törvényhozás pedig egy, a korábbinál is rigorózusabb szabályozást hagyott jóvá. New Yorkban még az orvosoknak is tilos volt beszélniük a fogamzásgátlókról. Természetesen egyetlen nő sem szavazta meg a törvényt, ahogy nem szavazhattak azokra a férfiakra sem, akik viszont megszavazták azt. A nők szavazati jogának bevezetésére még évtizedekig kellett várni. Azt, hogy a fogamzásgátlás illegális lett, a férfiak intézték el a nőknek.

Comstock nem rejtette véka alá a véleményét. Azt mondta, személyes keresztes hadjáratot folytat a „bujaság ellen, amely kéz a kézben jár a többi bűnnel”. Miután részt vett a Fehér Ház fogadásán, ahol olyan nőket látott, akik nem átallották elkendőzni az arcukat, rizsporozni a hajukat, és „kivágott ruhákat hordtak”, azt írta róluk, hogy „rendkívül visszataszítóak voltak mindenki számára, aki a tiszta, nemes, illedelmes modorú nőket kedveli. „Hogyan tisztelhetnénk ezeket itt? – tette fel a kérdést. „Hiszen megszentségtelenítik országunkat.”

Comstock és szövetségesei igencsak szűkre szabták a nők mozgásterét: házasság, a férj szolgálata, gyerekszülés és – nevelés. A legkisebb elhajlás ettől a pályától megvetést vont maga után. A nőtől megtagadták azt a jogot, hogy önálló lényként érvényesüljön a világban, hogy előrejusson a tanulmányaiban és szakmájában, és főként, hogy a saját örömét keresse. A nő öröme, főként a szexuális öröme rémisztő volt a társadalmi rend buzgó őrei számára. Ha a nők szabadon, saját gyönyörűségükre élhetnének, az végzetes csapást jelentene a férfiközpontú társadalom ki nem mondott törvényére: „Te az én gyönyöröm eszköze vagy!” A férfiak úgy érezték, saját gyönyörük forrását ellenőrzésük alatt kell tartaniuk. Így aztán Comstock és társai mindent elkövettek, hogy megbélyegezzék a renitenseket, hogy a nőket leláncolják és az értéküket kizárólag a férfiak és gyermekek szolgálata alapján határozzák meg.

Az Egyesült Államokban a férfiak kontrollja a nők szexuális élete felett egészen 1936-ig érvényben volt. Ekkor a fellebbviteli bíróság hozott egy döntést arról, hogy az orvosok tanácsot adhatnak a betegeiknek a születésszabályozás módjairól és fogamzásgátlókat írhatnak fel a számukra. Az eredmények ellenére a fogamzásgátlókat érintő korlátozások még sokáig országszerte érvényben maradtak. 1965-ben a legfelsőbb bíróság a Griswold kontra Connecticut ügyben olyan ítéletet hozott, amelynek értelmében a fogamzásgátlókra vonatkozó korlátozások sértik a magánélet és a házasélet privát szféráját.

Ennek nyomán a bíróság eltörölte a korlátozásokat – de csak a házasságban élők számára! A hajadonoktól vagy egyedülálló nőktől sok államban továbbra is megtagadták a fogamzásgátlás lehetőségét. Nem volt ez olyan régen! Hetvenéves asszonyok mesélték, hogy kénytelenek voltak becsapni az orvost, és elhitetni vele, hogy férjnél vannak, különben nem írta volna fel nekik a fogamzásgátlót. A hajadonok egészen 1972-ig, az Eisenstadt kontra Baird ügyig nem juthattak hozzá legálisan a fogamzásgátlóhoz.
A családtervezésről szóló diskurzus a társadalomnak a női szexualitással kapcsolatos zavarát tükrözte, és ez a zavar a mai közbeszédet is áthatja. Ha valaki nő létére a nyilvánosság előtt a fogamzásgátlóknak az egészséges életben betöltött szerepéről beszél, nőgyűlölő, megszégyenítő megjegyzéseknek teszi ki magát, olyanoknak például, hogy: „nem fogom finanszírozni a nők nemi életét.”

A megszégyenítő szándékú megnyilatkozásoknak a női szexualitásról az a céljuk, hogy elnyomják azoknak a nőknek a hangját, akik maguk akarnak dönteni a gyermekvállalás kérdésében. De nem ez az egyetlen diskurzus, amelynek a nők elhallgattatása a célja. Sokaknak fűződik érdekük ahhoz, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a szülés és gyermekvállalás kérdését, és megakadályozzák a születésszabályozásról szóló célratörő párbeszédet.

Kína és India az 1970-es években a népesedésszabályozás érdekében családtervezési programot fogadott el. Kína egygyermekes családmodellt vezetett be, India pedig olyan eljárás mellett döntött, amely a sterilizációt is lehetővé tette. Az 1960-as és 70-es években az USA külpolitikája is üdvözölte a népességszabályozást célzó rendelkezéseket, mivel az előrejelzések szerint a túlnépesedés éhínségekhez és azok nyomán tömeges elvándorláshoz vezetett volna.

A 20. század első felében a születésszabályozás szorgalmazói az Egyesült Államokban is színre léptek; sokan remélték, hogy segíthetnek a szegényeknek elkerülni a nem kívánt terhességeket. A szorgalmazók egy része ugyanakkor az eugenikából kiindulva csak az „alkalmatlanok” kiiktatását javasolta, vagyis azt szorgalmazta, hogy bizonyos társadalmi csoportok tagjai kevesebb gyermeket vállaljanak, sőt, egyáltalán ne is szüljenek.

Az eugenika híveinek bizonyos felvetéseit maga Sanger is támogatta. Az eugenika etikailag igazolhatatlan, áltudományos teória, amelyet azonban még ma is sokan hangoztatnak, tudatosan aláásva ezzel a fogamzásgátlásról szóló társadalmi párbeszédet. A születésszabályozás ellenzői az eugenikát felemlegetve próbálják elhitelteleníteni a modern fogamzásgátlás elméletét és gyakorlatát. Azzal érvelnek, hogy mivel a fogamzásgátlókat immorális célokra használták fel, semmilyen célra sem lehet használni őket. Az sem megengedhető, hogy az anyák eldönthessék, mennyi időt szeretnének várni egy-egy újabb terhesség előtt.

Van még valami, ami megnehezíti a tiszta és célirányos társadalmi vitát a fogamzásgátlókkal kapcsolatban: az abortusz kérdése. Az abortusszal kapcsolatos érzelmileg túlfűtött és személyeskedő viták többek között azzal a veszéllyel járnak, hogy háttérbe szorítják azokat az érveket, amelyek a fogamzásgátlás életmentő jelentőségét bizonyítják.

A fogamzásgátlók anyák és újszülöttek életét menthetik meg, és mindenképpen csökkentik az abortuszok számát. Használatuknak köszönhetően, a legutóbbi adatok szerint, a világ legszegényebb országaiban ma 26 millióval kevesebb nem biztonságos abortuszt hajtanak végre évente.

A születésszabályozás egyes ellenzői ahelyett, hogy elfogadnák a fogamzásgátlásnak az abortuszok csökkentésében játszott szerepét, a fogamzásgátlást egy kalap alá veszik az abortusszal. Az az egyszerű kívánság, hogy a nők dönthessenek arról, akarnak-e gyermeket és mikor, egyesek számára olyannyira fenyegető, hogy mindent elkövetnek, csak hogy rossz színben tüntessék fel. Arra irányuló próbálkozásaik, hogy az abortusszal kapcsolatos vitát a fogamzásgátlásra is kiterjesszék, sikeresek abban a tekintetben, hogy gátolják és megzavarják a kialakuló társadalmi diskurzust. Az abortuszvita olyan heves, hogy a szembenállók a nők egészségéről egyáltalán nem folytatnak egymással párbeszédet. És ha valaki nem hajlandó szóba állni veled, nem tudsz beszélgetni vele, hiába is szeretnél.

A katolikus egyház erősen ellenzi a fogamzásgátlást, ami szintén alapvetően befolyásolja a családtervezésről szóló párbeszédet. Az oktatás és az egészségügyi ellátás terén a kormányzatokon kívül világszerte az egyházé a legjelentősebb szerep, így az egyház komoly befolyást gyakorol a szegények életére. Ez sok tekintetben hasznos, kivéve akkor, amikor az egyház elrettenti a nőket a fogamzásgátlók használatától, amire viszont épp azért lenne szükség, hogy a családok kiemelkedhessenek a szegénységből.

Ezek volnának tehát az elmúlt több mint száz év társadalmi párbeszédének legfontosabb mozzanatai. Mindegyik diskurzus hozzájárult valamelyest a nők, a lányok és anyák elnyomásához, hangjuk elfojtásához. Egyúttal azonban a célt is kijelölte számunkra. Mire az első kongresszust megrendeztük 2012-ben, világossá vált, hogy új fejezetet kell nyitnunk a társadalmi diskurzusban. Be kell vonnunk azokat a nőket a párbeszédbe, akiket eddig kihagytak a döntésekből, és akik most már maguk akarnak dönteni a saját életükről, a gyerekvállalás kérdéséről, méghozzá anélkül, hogy a politikusok vagy a teológusok beleszólnának abba, hogy több vagy kevesebb gyermeket vállaljanak-e. Londoni megnyitó beszédemben feltettem a kérdést a küldötteknek: valóban mindent megteszünk azért, hogy megkönnyítsük a nők számára a fogamzásgátlókhoz való hozzáférést, akkor és olyan formában, ahogyan szükségük van rá?
Elmeséltem, milyen benyomások értek, amikor néhány évvel korábban Nairobi egyik szegénynegyedében, Korogochóban jártam. (Korogocho a helyiek nyelvén azt jelenti: „váll váll mellett”). Ottani asszonyokkal vitattuk meg a fogamzásgátlás kérdését, és a beszélgetés során az egyik fiatal anya, Marianne a következőkkel fordult hozzám:

– Akarja tudni, miért használok fogamzásgátlót?
Magasra emelte a gyerekét, és így folytatta:
– Azért, mert szeretnék mindent megadni ennek a gyereknek, mielőtt elvállalom a következőt.
Meggyőződésem, hogy minden anya erre vágyik, de a családtervezés lehetősége korántsem áll mindenki rendelkezésére.

Emlékeztettem a konferencia résztvevőit, hogy emiatt vagyunk itt.
Azután, annak alátámasztására, hogy a konferencia valóban az eddig meg nem hallgatott nők hangjára kíváncsi, leléptem a pódiumról, hogy átadjam a helyemet annak az asszonynak, akit én kértem fel arra, hogy kiegészítse a mondandómat.
A felszólalót Jane Otainak hívták; ő volt a tolmácsom, amikor Marianne-nal beszéltem. Jane Korogochóban nőtt fel, hétgyermekes családban, amelytől azért szakadt el, hogy egyetemi diplomát szerezzen. Tanulmányai befejeztével visszatért, hogy segítségére legyen a lányoknak, akik ugyanolyan nehézségekkel küszködnek, mint amilyenekkel egykor neki kellett szembenéznie.
Jane beszámolt a konferencia résztvevőinek arról, hogy milyen volt szegénységben felnőni.

– Anyám mindig azt mondta: az leszel, ami lenni akarsz. Csak nagyon keményen kell tanulnod, és meg kell tanulnod várni is. Ne szülj olyan fiatalon, ahogy én tettem.

Jane a következő szavakkal zárta a beszédét:
– Volt valaki, aki már nagyon fiatal koromban beszélt nekem a családtervezésről. Neki köszönhetem, hogy elkerültem a korai terhességet, és hogy később a gyermekeim megfelelő időben születtek. Ezért lehetek most itt. A családtervezés nélkül most csak egy lennék Korogocho gyermekei közül.

A konferencia után – a régi témáról

A konferencia sikerrel zárult: soha nem látott mennyiségű anyagi támogatásra kaptunk ígéretet, kormányzati és civil szervezetek kerestek fel bennünket a világ minden tájáról.

Hamarosan azonban rá kellett jönnöm, hogy a közvélemény megváltoztatása továbbra is nagyon nehéz, ha nem a legnehezebb feladat.

Közvetlenül a konferencia után éles hangú kritika jelent meg rólam a Vatikán hivatalos lapja, a L’Osservatore Romano címoldalán. „Teljes tévedésben” vagyok, írták, „a félretájékoztatás áldozata” lettem. Úgy folytatódott a cikk, hogy az alapítvány természetesen olyan célokat támogat, amilyeneket akar, de nem volna szabad „félretájékoztatnia” a közvéleményt, és „hamis módon bemutatni” a valóságot. A cikk azzal vádolt, hogy lekicsinylem és eltorzítom a természetes családtervezés jelentőségét, és azt sugallta, hogy azok a cégek tartanak a markukban, amelyek profitálnak a fogamzásgátlók eladásából. A konferencián meghirdetett mozgalom, amely a fogamzásgátlók hozzáférhetőségének javítását tűzte ki célul, „sekélyes és alaptalan felfogáson” alapul, írták. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a cikk mindennel foglalkozott – velem, a cégekkel, az egyház tanításával –, csak a nők szükségleteivel nem.

A Forbes később azt írta, a történet megmutatta, hogy „állom a sarat”. Számítottam ugyan a sárdobálásra, az online kommentekre is felkészültem – amelyek „a néhai katolikus Melinda Gates” az „úgynevezett katolikus Melinda Gates” és hasonló kitételekkel illettek –, de még így is fájdalmas volt számomra a támadás. Eleinte berzenkedtem: hogy képes valaki ilyesmit leírni? – kérdezgettem. (Valószínűleg minden kezdő közszereplő megfogalmazza néhányszor ezt a kérdést.) Pár nap múlva azonban, amint kissé lenyugodtak a kedélyek, megértettem, hogy miért reagált így az egyház. Nem értettem egyet vele, de megértettem.

A konferencia óta eltelt időszakban jó néhány magas rangú egyházi vezetővel volt alkalmam találkozni, beszélgetéseink azonban nem az elvekről, a doktrínákról vagy a köztünk lévő nézetkülönbségekről szóltak. Megbeszéltük, mit tehetnénk közösen a szegényekért. Tudják rólam, hogy megértem az egyház álláspontját, ha nem is értek egyet vele. Azt is tudják, hogy több szempontból is osztom az aggályaikat. Közösen ellenezzük, ha a nőket rá akarják bírni, hogy korlátozzák a család létszámát; közösen ellenezzük, ha a gazdag országok rá akarják erőltetni a hagyományos társadalmakra a kis létszámú családokra vonatkozó kulturális preferenciájukat. Ha egy nő vallási vagy világnézeti okokból nem akar fogamzásgátlót használni, természetesen tiszteletben tartom a döntését. Eszem ágában sincs előírni a nőknek, hogy mekkora családjuk legyen, még kevésbé megbélyegezni a nagycsaládosokat. A mi családtervezési modellünk a nőkre bízza a döntést. A magam részéről az önkéntes családtervezésben hiszek, és sokféle módszert támogatok, köztük a természetes fogamzásgátlás naptári módszerét is.

Nyilvánvalóan szerettem volna hangot adni azoknak az elképzeléseimnek is, amelyek szemben álltak az egyház nézeteivel. A fogamzásgátlók nők és gyermekek millióinak az életét mentik meg. Ez orvosi tény. Ezért hiszek abban, hogy minden asszonynak – vallási és egyéb hovatartozástól függetlenül – meg kell kapnia a szükséges felvilágosítást a szülések közötti minimális idő egészségügyi jelentőségével kapcsolatban, és ha igényli, hozzá kell jutnia a fogamzásgátlás eszközeihez.

Az azonban, hogy az ember hisz a családtervezésben, még nem jelenti automatikusan azt, hogy az arcává váljon egy olyan ügynek, amely szembehelyezkedik az egyháza véleményével. Ettől a szereptől a legkevésbé sem voltam elragadtatva. Ezért mielőtt teljes mellszélességgel kiálltam volna az ügy mellett, kikértem a szüleim, Bill és a gyerekek véleményét, illetve több katolikus teológussal, pappal és apácával is beszéltem, akiket gyermekkorom óta jól ismerek. Az egyik kérdésem a következő volt: tagja maradhat-e az ember az egyháznak akkor is, ha olyasmit tesz, ami összeütközésben áll az egyház tanításával?
Az attól függ – hangzott a válasz –, hogy hű marad-e az ember a lelkiismeretéhez, és hogy a lelkiismeretét áthatja-e az egyház tanítása.

Az én esetemben a katolikus egyház tanítása hozzájárult a lelkiismeretem formálódásához, és épp a lelkiismeretem miatt vállaltam el a feladatot. A cselekvő hit indított arra, hogy megkeressem a társadalom szélén élőket, a kitaszítottakat, és beemeljem őket a közösségbe. A hitem szerint cselekedtem, amikor távoli országokat kerestem fel azért, hogy találkozzam azokkal az asszonyokkal, akik érdeklődtek a családtervezés iránt.

Igen, az egyház a fogamzásgátlás ellenében fogalmazza meg a saját tanítását. Csakhogy ugyanez az egyház azt tanítja, hogy szeressük felebarátainkat. Ha egy nő azt szeretné, hogy a gyerekei jólétben nőjenek fel, és ennek előmozdítása érdekében hozzám fordul, az egyház e két tanítása kerül szembe egymással. Ilyen esetben a lelkiismeretem azt súgja, hogy teljesítsem a nő kívánságát, mert csak így maradhat életben a gyermekeivel együtt. Számomra ez a magatartás az, ami harmonizál Krisztusnak a felebaráti szeretetről szóló tanításával.

Az elmúlt évtized során sokszor próbáltam beleképzelni magam azok helyébe, akik az egyházon belül a leghevesebben ellenzik a fogamzásgátlást, és azt kívántam, bárcsak ők is próbálnának egy kicsit az én fejemmel gondolkodni. Azt hiszem, ha nekik is egy 37 éves, hatgyermekes anya nehézségeivel kellene szembesülniük, akinek az egészségi állapota nem teszi lehetővé, hogy újabb gyerekeket hordjon ki, biztosan megtalálnák a módját, hogy felmentést keressenek a maguk számára. Ha az ember képes meghallani másokat, azonnal másképp lát mindent. Ilyenkor a szeretet alapján dönt, márpedig a szeretet fontosabb bármiféle dogmánál.

Egyszóval nem gondolom, hogy amit teszek, az szembefordítana az egyházammal; úgy érzem, az egyház legfontosabb tanítását követem. Ebben sok pap, nővér és laikus is megerősített; sokan vélik úgy, hogy morális szempontból helyesen cselekszem, amikor szót emelek a harmadik világ asszonyaiért. Örömmel fogadtam a támogatóim útmutatásait.

Megerősített a meggyőződésemben az a tény is, hogy a katolikus nők nagy többsége szintén használ fogamzásgátlót, és nem hiszi, hogy ez morálisan elfogadhatatlan lenne. Azzal is tisztában vagyok, hogy a morális problémák végső soron személyes problémák. Lelkiismereti kérdésekben nem az dönt, hogy melyik álláspont van többségben. Nem számít, hogy mások milyen nézeteket vallanak, a tetteimért egyedül én felelek. Ez a válaszom a kritikákra.

Az új párbeszéd – Nairobiba menet

Mint már említettem, a konferencia tervezési szakaszában az alapvető célokra és a stratégiára koncentráltunk. Végül azzal az elhatározással zártuk a találkozót, hogy 2020-ra a világ 69 legszegényebb országában nagyjából 120 millió nő számára, 2030-ra pedig gyakorlatilag a föld valamennyi lakója számára hozzáférhetővé tesszük a fogamzásgátlókat. Ezek voltak a célok.

Négy évvel később a kampányunk derekán a felméréseink nagyjából 30 millió új felhasználót mutattak ki, vagyis azt láttuk, hogy összesen 300 millió nő használ modern fogamzásgátlókat. Tetszetős, kerek szám volt ez is, csakhogy 19 millióval kevesebb annál, mint amire számítottunk.

2016-ra két fontos tanulságot sikerült levonnunk. Az első: az adatszolgáltatás minőségén javítanunk kell. Fontos, hogy képesek legyünk előre látni az igényeket, tudnunk kell, mi volt sikeres, mi sikertelen, és segítenünk kell a gyógyszergyártókat, hogy olyan termékeket fejlesszenek, amelyeknek kevesebb mellékhatásuk van, könnyebben használhatók és olcsóbbak.

A második: újra leszögezhetjük, hogy a nők nem légüres térben hozzák meg a döntéseiket; nagyban befolyásolja őket a férjük vagy az anyósuk. A hagyományok nem egykönnyen változnak. Tehát azzal együtt, hogy több adatot kell gyűjtenünk, többet kell tudnunk arról is, hogyan működnek partnereink olyan közösségekben, amelyek ellenségesen viszonyulnak a fogamzásgátláshoz, valamint azt is, hogy milyen kérdések merülnek fel az adott kultúrkörben a még nem házas fiatalok fogamzásgátlásával kapcsolatban.

2016 nyarán Kelet-Afrikába utaztam. Kenya a céljaink teljesülésének tekintetében az élen járt – tudni akartam, minek köszönhető a siker.

Első állomásomon, Nairobiban meglátogattam azokat az asszonyokat, akiket az adatgyűjtéssel bíztunk meg. Mi helyi számlálóknak neveztük őket. Ezek a nők házról házra jártak a településükön, kikérdezték a nőket, és mobiltelefonjukkal rögzítették az adatokat. Arra képeztük ki őket, hogy egészen személyes jellegű kérdéseket is fel tudjanak tenni, olyanokat, mint hogy használ-e fogamzásgátlót az interjúalany és ha igen, milyet vagy hogy hányszor szült, és hány gyermeke maradt életben. Az esetek többségében az asszonyok szívesen felelnek ezekre a kérdésekre. Felszabadítóan hat rájuk, hogy kikérik a véleményüket, mert ez azt sugallja számukra, hogy számítanak, az ő életük is fontos valakinek.

A helyi számlálók jól ismerik a válaszolók életét, azt viszont nemigen tudják, hogy az ismereteiket hogyan alakítsák át adatokká. Az egyik számláló elmesélte, hogy egy ízben egy tizenkét gyermeket nevelő családot látogatott meg. A nő férje azonban ellenezte a családtervezést, és elzavarta a kérdezőt. Az anya később mégis felkereste őt (a kérdezők ott élnek a településen), és arra kérte, beszéljen a kilenc lányával, amikor a férje nincs otthon. Sajnos még nem dolgoztuk ki annak a módját, hogy a hasonló, basáskodó férjekről szóló történeteket miként alakítsuk át adatokká.

Az adatokkal kapcsolatos nehézségekről magam is meggyőződhettem, amikor elkísértem Christine-t, az egyik kérdezőt. Miután félig kitöltöttük a kérdőívet, Christine a kezembe nyomta a mobilját, és arra kért, hogy fejezzem be az interjút.

Megkérdeztem az anyát, hány gyereke van. Két lánya, felelte. Amikor arról faggattam, hányszor szült, azt válaszolta, hogy háromszor, aztán sírva fakadt. Mesélt a kisfiáról, aki egynapos sem volt, amikor meghalt; azt is elmesélte, hogy a férje dühében összetörte a berendezést abban a fodrászüzletben, amit ő, az anya, régóta építgetett. Ekkor a nő fogta a lányát, és hazaköltözött az anyjához. Aztán lett egy másik lánya is, egy másik férfitól. Stabil jövedelme azonban sosem volt, ezért alig tudta fizetni a lányai iskolai és orvosi költségeit, és sokszor etetni sem tudta őket rendesen.

Hallgattam a szívszaggató történetét, és próbáltam betáplálni az információkat a mobiltelefonba, de a történet, egy élet története túl bonyolult volt annak a rendszernek, amely csak a tényeket lett volna hivatott rögzíteni. Milyen hatással volt a bántalmazó kapcsolat az asszony anyagi helyzetére? Hogyan befolyásolta az anyagi helyzete a fogamzásgátló használatát és a gyermekei egészségét? Hiába is tettem volna fel neki ezeket a kérdéseket, a választ sehová sem tudtam volna lekönyvelni.

De akkor hogyan kaphatunk teljesebb képet az életükről? Azokról az igényekről és szükségletekről, amelyekről nincs tudomásunk, gondoskodni sem tudunk. Ezernyi kérdést kellett volna még feltennünk – a tiszta vízről, a gyerekek egészségéről, az oktatásról, a családon belüli erőszakról.

– Ha képesek volnánk kérdéseket feltenni nekik a családon belüli erőszakról, akkor azt is jelezni tudnánk, hogy az ilyesmi elfogadhatatlan – vélekedett Christine.

Igaza volt. Éppen ezért indítottunk el egy programot az adatbeviteli rendszer fejlesztésére. Több kérdést kell feltennünk, hogy több információt gyűjthessünk, és láthassuk e történetek között az összefüggéseket, az ismétlődő motívumokat. Olyan rendszert, amely mindent képes rögzíteni, sosem tudunk alkotni. Az adatrögzítés javításán mégis folyamatosan dolgoznunk kell, hogy megérthessük azoknak az életét, akiket szolgálunk.

Tervezzünk!

Többek között azért szerettem volna Kenyába látogatni, hogy lássam, hogyan működik a Tupange-program (a „tupange” az afrikai szlengben annyit tesz: „tervezzünk”). A program koordinátorai fantasztikus munkát végeztek a fogamzásgátlók propagálásának terén Kenya három legnagyobb városában, és hamarosan azt is megértettem, hogyan voltak képesek erre.

Vendéglátóim magukkal vittek az egyik közösségépítő eseményre, amely leginkább egy népünnepélyre hasonlított – a Tupange képviselői zenével, tánccal igyekeztek odavonzani az embereket. Az épületben az önkéntesek azonnal odaléptek a látogatókhoz. Óriási kötényt viseltek, amelyre a legkülönfélébb fogamzásgátló eszközöket aggatták: a leghatékonyabbakat felül, míg a kevésbé hatékonyakat alul helyezték el. A felállított standoknál a HIV- és a HPV-vírusokkal, a családtervezéssel és a csecsemőgondozással kapcsolatosan lehetett tájékozódni. Az egészséggondozás és a családtervezés népszerűsítésére, a stigmák felszámolására nem is találhattak volna jobb módszert.

Meglepően nyílt légkör uralkodott az eseményen és a csoportos beszélgetéseken is, pedig a témához, amit elővezettek, rengeteg tabu társul. A Tupange számos olyan kezdeményezés élére állt, amelyek így vagy úgy a megbélyegzéssel és a régi társadalmi normákkal kapcsolatosak. Ez a sikerük titka.

A Tupange vezetői közül Rose Misativel az elsők között sikerült beszélnem. Rose elmondta, hogy kislányként mindig elfogta a rettegés, amikor az anyja teherbe esett, ugyanis minden újabb kistestvér újabb feladatokat rótt Rose-ra, akinek így egyre kevesebb ideje jutott a tanulásra. Gyakran iskolába sem tudott menni, és egyre inkább lemaradt az osztálytársaitól.

Tízéves volt – anyja akkor szülte a nyolcadik gyermekét –, amikor az egészségügyis eljött hozzájuk. Rose emlékszik rá, hogy az anyja ezután rendszeresen arra kérte, hozzon neki egy pohár vizet és egy tablettát. Attól fogva nem lett újabb kisöcs, sem kishúg, akiről Rose-nak gondoskodnia kellett volna.

Előfordul, hogy egy anya azzal teszi a legjobbat a már meglévő gyermekeinek, ha nem szül több gyereket. Rose visszatérhetett az iskolába, sikeresen letette a vizsgáit, és felvételt nyert a Nairobi Egyetemre. Gyógyszerész lett belőle. Azt mondja, annak hatására, hogy látta, az anyja egy gyógyszernek köszönhette a sorsuk javulását. Amikor a Tupange csoport felkérte, hogy legyen a segítségükre, Rose kapott az alkalmon, és a mozgalom aktív tagjává vált; házról házra járva hívta fel a figyelmet a fogamzásgátlás fontosságára.

– Ez a módszer működik, tudom – mondja. – Anyámat is így
érték el.

Rose olyan közérthető módon beszél a fogamzásgátlásról, hogy azzal képes feloldani a gyanakvást és eloszlatni a témával kapcsolatos előítéleteket. A gyűlések elején bemutatkozik, elmondja, mivel foglalkozik, és hogy ő maga milyen családtervezési eszközöket használ. Felkéri a hallgatóságot, hogy kövessék a példáját. Első alkalommal a közönség döbbent csendben ült a helyén. Mára teljesen elfogadták az újfajta kommunikációt és a megbélyegzés is kezd eltünedezni. Ma már jól tudom, hogy a megbélyegzés célja mindig az, hogy valakinek vagy valakiknek a hangját elnyomják. A megbélyegzett ember elrejtőzik szégyenében. A stigmák ellen úgy védekezhetünk a leghatékonyabban, ha „kibeszéljük őket”, ha nyíltan megfogalmazzuk, hogyan bélyegeznek meg másokat. Így közvetlen támadást intézhetünk az öncenzúra ellen is, ami a stigma lételeme és feltétele.

Rose-nak egy másik stigmától is sikerült megszabadulnia, amikor férfiakat keresett fel, hogy „női kérdésekről” beszéljen velük.

– Ha egy férfi hajlandó csatlakozni hozzánk, akkor annak a férfinak a felesége biztos, hogy fogamzásgátlót szed – magyarázza.
Rose a találkozókon arról beszél a férfiaknak, hogy a családtervezés megkönnyíti majd a gyermekeik életét, akik ezáltal erősebbek és okosabbak lesznek; és mert a férfiak az okos gyermekben a saját intelligenciájuk bizonyítékát látják, nyitottak erre az érvre.

A férfi szövetségeseket sehol sem nélkülözhetjük. Különösen sokat nyom a latban, ha vallási vezetőket is sikerül magunk mellé állítanunk. David Opoti Inzofu lelkész közéjük tartozik. David Nyugat-Kenyában nevelkedett, konzervatív szülők gyermekeként, akik számára a családtervezés szóba sem jöhetett. Fiatalkorában úgy vélte, a családtervezés csupán egy, a népesedésre vonatkozó összeesküvés, de miután kapcsolatba került a Tupange aktivistáival, akiktől azt hallotta, hogy a terhességek megfelelő időzítése hozzájárulhat az anya és a gyerekek egészségéhez, és lehetővé teszi a családok számára, hogy annyi gyereket vállaljanak, amennyit fel tudnak nevelni, félretette a gyanakvását. Nemcsak ő és a felesége használnak fogamzásgátlót, de a szószékről is megosztja gondolatait a gyülekezettel a témáról. Ilyenkor a Bibliából, Timóteus könyvéből szokott idézni: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” (Timóteus 5:8, Károli Gáspár fordítása) Örömmel láttam, hogy a Tupange milyen nagy figyelmet szentel a férfiak szerepének a családtervezésben. A férfiak sem akarhatnak több gyermeket, mint amennyit fel tudnak nevelni.

Nem ellenezhetik a nők kívánságát, akik szeretnének kellő időt hagyni a szülések között. A férfiak és a nők érdekeit muszáj összehangolni, és ennek legfőbb eszköze lehet, ha azok a férfiak, akik értik ezt, elbeszélgetnek a többi férfival.

Egy másik férfi szövetségessel is módomban állt megismerkedni. Shawn Wambua azután vált az ügy támogatójává, hogy egy nem tervezett terhesség kis híján a felesége életébe került. Shawn mindössze húszéves volt, amikor a barátnője, Damaris teherbe esett. A gyülekezetük ellenük fordult, szinte kiközösítette őket; a lány családja dühöngött, Shawnnak pedig nem volt kihez fordulnia, hiszen a szülei nem éltek már.

Shawn ekkor határozta el, hogy a rendelőintézetben kér felvilágosítást a fogamzásgátlással kapcsolatban. Miután elvette Damarist, a lány spirált kapott, hogy késleltetni tudják a következő gyermek érkezését. Várni akartak addig, amíg a körülményeik megengedik, hogy két gyereket neveljenek fel.

Shawn ezután került kapcsolatba a Tupangéval. Saját csoportot is alapított Ndugus for Dadas („fivérek a nővérekért”) néven. Hetente tart foglalkozásokat, amelyeken a fogamzásgátlás lehetőségeiről és más olyan kérdésekről beszél a nagyjából húsz fiatalemberből álló hallgatóságának, amelyek közelről érintik őket. Shawn felemeli a szavát az egyházzal szemben is, amely kis híján kivetette magából. Nyilvános vitában száll szembe a reproduktív jogok ellen prédikáló egyházi vezetőkkel, akik azt állítják, hogy a szexuális felvilágosítás nem más, mint a szexuális szabadosság propagálása. Hiszi, hogy az egyház téved, amikor azt gondolja, a fogamzásgátlók csábítják bűnre a fiatalokat.

– A szüleinkkel lakunk egy szobában – mondja. – Tudom, mit
csinálnak.

Az egyházi elöljárók engedik, hogy Shawn a szex és a családtervezés témájáról beszéljen a gyülekezet fiatal tagjai előtt, már amennyiben ezt a saját nevében teszi. Úgy vélem, ez tökéletesen példázza azt a meghasonlottságot, amely a régi rend fenntartóit olyan gyakran jellemzi. Tudják, hogy a másik félnek igaza van, ha nem is tudnak az igazával azonosulni, és mivel ők maguk nem képesek kimondani az igazságot, azt a másik féllel mondatják ki. Különös élmény mindezt látni, és találkozni olyanokkal, akiknek megrázó élettörténete még a leghajthatatlanabb egyházfikat is elgondolkodtatja.

Ha a társadalmi normák a közösség minden tagjának érdekeit szolgálják, akkor széles körű támogatásban részesülnek; ha azonban csak bizonyos csoportok hatalmát védik, és olyasmit tiltanak vagy tagadnak, ami az emberi élet természetes része, akkor azok a normák nem állnak meg önmagukban – büntetéssel vagy kiközösítéssel kell kikényszeríteni, hogy betartsák őket.

A stigmák az egyik legnagyobb veszélyforrást jelentik a nők egészségére nézve. A Tupange önkéntesei a lehető leghatékonyabb módszert alkalmazzák a stigmák felszámolására: nyíltan szembefordulnak velük, ami kockázatos stratégia lehet akkor, ha a helyzet még nem érett meg a változásra. A Tupange aktivistái jól ismerik a saját kultúrájukat: tudják, hogy a bátorságuk és a normákkal való nyílt szembeszegülésük heves társadalmi vitákat fog gerjeszteni.

Ezek a viták azonban nyíltan megmutatják majd a stigma igazságtalan voltát. Ahogy egyre többen, egyre szélesebb körben intéznek kihívást valamelyik stigma ellen, a kulturális kontextus is lassan változni kezd. Így történik ez abban az esetben is, ha a stigma a társadalmi normarendszer részét alkotja, de akkor is, ha írott törvény rögzíti.

A törvénybe foglalt stigma

A Tupange tevékenysége az összefogás, a csoportos fellépés hatékonyságát példázza. Az összefogáshoz azonban olyan személyekre van szükség, akik változást akarnak.

Pia Cayetano ilyen személy. Amikor 2004-ben a Fülöpszigetek szenátusába választották, az országnak nem volt olyan törvénye, amely garantálta volna a fogamzásgátlóhoz való jogot, így a különféle helyi szabályozásokkal gyakorlatilag mindent elérhettek azok, akik korlátozni akarták az eszközök használatát. Egyes képviselők amellett voltak, hogy csak orvosi javaslatra lehessen óvszerhez jutni. Mások arra kötelezték volna a gyógyszertárakat, hogy regisztráljanak minden egyes esetet, amikor valaki fogamzásgátlót vásárol. Megint mások egyenesen betiltották volna a fogamzásgátlók forgalmazását. A törvényhozók olyan tervezetet nyújtottak be, amely az egész országban legalizálta volna a fogamzásgátlókat, ám a katolikus egyház ellenezte a döntést, így a törvénytervezetet immár több mint egy évtizede jegelik.

Ennek tudható be, hogy az anyai halandósági ráta, amely világszerte csökkenőben van, a Fülöp-szigeteken emelkedett. 2012-re már ott tartott a dolog, hogy minden nap tizenöt Fülöpszigeteki asszony halt bele a szülésbe. Pia a legtöbb kollégájától eltérően tisztában volt a szülés veszélyeivel. Amikor fiával, Gabriellel volt terhes, tudomást szerzett az ultrahangos vizsgálatról, amely kimutatja a kromoszómarendellenességeket. Kihordta Gabrielt, de a kisfiú mindössze kilenc hónapot élt. Az édesanyja karjában halt meg. Piát a gyász tette fogékonnyá azon honfitársnői szenvedéseire, akik nem jutottak hozzá a fogamzásgátlóhoz. Ott volt például Maria, akinek magas vérnyomása miatt veszélyben volt az élete; egymás után háromszor esett teherbe, mígnem a harmadik terhesség során meghalt. Vagy Lourdes, aki nem tudott nyolc gyermekéről gondoskodni, ezért hármat örökbe kellett adnia.

Amikor a rokonszenves elnök, III. Benigno Aquino 2010-ben elfoglalta a pozícióját, Pia elhatározta, hogy a katasztrofális anyai halandósági rátára hivatkozva megpróbálja keresztülnyomni a törvényt a szenátuson.

– Egyetlen nőnek sem lenne szabad belehalnia abba, hogy életet ad – hangoztatta.

Kollégái úgy vélték, reménytelen vállalkozásba kezdett, a képviselők többsége le fogja szavazni a törvényt, Pia sosem lesz képes annyi támogatót szerezni, amennyi a szavazattöbbséghez kell. Más szenátorok az általa használt statisztikai adatok hitelességét kérdőjelezték meg; igyekeztek elbagatellizálni az anyai halálozás jelentőségét. Azt állították, hogy több férfi hal meg munka közben, úgyhogy a nők csak ne panaszkodjanak.

Egyetlen férfi kollégája sem állt Pia mellé, illetve egyvalakit mégiscsak sikerült meggyőznie: az öccsét, Alan Cayetanót. Amikor Alan a nővére pártját fogta a vitában, lassan a törvényhozásban ülő férfiak is kezdték felismerni az érvényben lévő törvény gyengeségeit. Amint a törvénytervezet esélyei javultak, a katolikus püspökök intenzív hadjáratba kezdtek: Pia és a támogatói személyeskedő támadások kereszttüzébe kerültek.

Az egyik katolikus gyülekezet plakátot rakott ki a templomában azoknak a honatyáknak a neveivel, akik az új egészségügyi és reprodukciós törvény mellett szavaztak. A plakát a HALÁLBRIGÁD címszó alatt sorolta fel a nevüket. A papok Pia nevét is megemlítették a prédikációikban, méghozzá azok sorában, akik pokolra fognak jutni. Pia ezután nem ment többé a családjával misére. Nem akarta, hogy a gyermekei hallják, amint az anyjukat gyalázzák.

Ugyanakkor, mesélte később Pia, egyes katolikus vezetők megkeresték, hogy politikai tanácsokkal lássák el, és rábírják, hogy építsék fel közösen az együttműködés hídját, amely elvezet az együttes célok megfogalmazásához, a szegények támogatásához, valamint az anyai és csecsemőhalandóság csökkenéséhez. A jelentős erőfeszítéseknek és a kifinomult diplomáciai manővereknek köszönhetően a törvényt sikerült elfogadtatni. Az ellenzők azonban nem nyugodtak bele a kudarcukba, és bíróságon támadták meg a törvényt.

Egy évvel később, 2013 májusában ismerkedtem meg Piával egy malajziai konferencián. Elmondta, hogy le kellett mondania egy régóta tervezett amerikai látogatást azért, hogy odahaza lehessen, és személyesen szólalhasson fel a Legfelsőbb Bíróság előtt. A következő tavasszal ujjongó hangú üzenet érkezett a postafiókomba Piától, aki az új törvény linkjét is mellékelte: MANILA, Fülöp-szigetek (FRISSÍTVE)

Pia Cayetano szenátor sugárzó arccal üdvözölte a legfelsőbb bíróság döntését, amely jóváhagyta a törvény kulcsfontosságú rendelkezéseit. A képviselőnő korábban férfi kollégáinak gúnykacajától kísérve védelmezte a törvényhozásban a heves vitát kiváltó reprodukciós törvényt.

– Ez az első alkalom, hogy őszintén mondhatom: szeretem a munkámat – mondta a képviselőnő. – Sokan megkérdőjelezték a törekvéseimet, nemcsak a férfiak, hanem olyan nők is, akiknek természetesen a rendelkezésükre állnak a születésszabályozási eszközök és a megfelelő egészségügyi ellátás. Éppen ezért ez a törvény a szegények védelmében született. Különösen azoknak a szegénysorban élő nőknek az érdekeit képviseli, akik nem jutnak hozzá sem az információkhoz, sem a szolgáltatásokhoz.

Számomra természetes, hogy azok mellett állok, akik efféle célokért harcolnak, és ha távolról is, de mindig izgatottan és csodálattal figyelem a küzdelmeiket. Piát különösen tisztelem és nagyra tartom. Amikor 2014-ben személyesen is találkozhattunk a seattle-i konferenciánkon, őszinte örömmel öleltem magamhoz. A találkozás ismét eszembe juttatta, milyen nagy szükségünk van egymásra ebben a munkában. Egymásból merítünk erőt. Egymásnak köszönhetjük a felemelkedésünket.

Az Egyesült Államok

Azt a munkát, amit Pia és támogatói végeztek a Fülöpszigeteken, hatalmas sikerként könyvelhetjük el. Másutt is születtek sikeres kezdeményezések, például Nagy-Britanniában, ahol az utóbbi két évtizedben felére csökkent a tizenévesek teherbe esési rátája, amely pedig a legmagasabbak közt volt egész Nyugat-Európában. A szakértők szerint a siker a rendkívül magas színvonalon dolgozó tanácsadó szolgálatnak volt köszönhető, amelynek tagjai ítélkezés helyett segítő kezet nyújtottak a fiataloknak.

Az Egyesült Államokban is jelentősen sikerült leszorítani a tinédzserkori terhességek számát: a nem kívánt terhességek arányát tekintve harminc éve nem láttunk ilyen jó eredményeket. A fejlődés nagyrészt a fogamzásgátlók elterjedésének köszönhető – ez két, még az előző kormányzat alatt útjára indított kezdeményezés eredményeképpen gyorsult fel. Az egyik a Tizenéveskori terhesség-megelőzési program (Teen Pregnancy Prevention Program), amely évente 100 millió dollárt költ arra, hogy az alacsony jövedelmű családokban élő tinédzserekhez eljuttassa a szolgáltatásait; a másik a Megfizethető egészségügyi törvény (Affordable Care Act), amely azoknak a nőknek a számára is lehetővé teszi a fogamzásgátlók beszerzését, akik nem tudnák megfizetni.

Sajnos mind a nem kívánt terhességek csökkenése, mind az emellett kiálló politika veszélybe került. A jelenlegi kormányzat elszántan igyekszik felszámolni azokat a programokat, amelyek sokak számára elérhetővé tették a családtervezés és a szülészeti- terhesgondozási ellátás jótéteményeit.

2018-ban a kormány új irányelveket fogalmazott meg a nemzeti családtervezési program keretében, amely évente négymillió dollárt költ az alacsony jövedelmű nők gondozására.

Ezek az irányelvek meghatározzák, hogy a kormányzat milyen programokat támogat – az ajánlások között sajnos meg sem említik azokat a modern fogamzásgátló eszközöket, amelyeket az élelmezési és gyógyszer-forgalmazási hatóság jóváhagyott. Mindössze a „természetes családtervezést”, az úgynevezett naptári módszert nevesítik, noha a szövetségi programban részt vevő alacsony jövedelmű nőknek mindössze egy százaléka él ezzel a módszerrel.

A kormányzat a Tizenéveskori terhességmegelőzési program megszüntetését javasolja, minek következtében megszűnhet a tinédzserek fogamzásgátlóval történő ellátása. Olyan kamaszokkal beszélgettünk, akik hátrányos helyzetűnek mondhatók, mint például az oklahomai csoktau törzs tagjai vagy az állami gondozottak. A beszélgetésekből kiderült, hogy a kormányzat a korábbi szolgáltatásokat az önmegtartóztatásra buzdító programokkal kívánja helyettesíteni.

Láthatólag az a szándékuk, hogy azokat a programokat, amelyek bizonyították a működőképességüket, olyanokkal váltsák fel, amelyekről már bebizonyosodott, hogy nem működőképesek. Mindez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az Egyesült Államokban a szegény sorsú nőknek kevesebb esélyük lesz hozzájutni a hatékony fogamzásgátló eszközökhöz, mint korábban, és sokan csak azért lesznek kénytelenek több gyereket vállalni, mint szeretnének, mert szegények.

Szintén súlyos fenyegetés az Egyesült Államokban működő családtervezési programokra nézve az a politika, amelyet a jelenlegi kormányzat képvisel ugyan, de még nem léptetett érvénybe. Eszerint minden olyan egészségügyi létesítménytől, amely abortuszt hajt végre vagy csak utal erre, megtagadnák a szövetségi támogatást. Hasonló törvényeket Texasban és Iowában bevezettek már, és a nőkre gyakorolt katasztrofális hatásuk máris kimutatható. Ha ezt az irányelvet országos szinten is követni fogják, több mint egymillió alacsony jövedelmű nő, aki most hozzájut a Title X-program keretében a fogamzásgátlóhoz és a rákszűréshez vagy a nonprofit Planned Parenthood éves kivizsgálásához, el fogja veszíteni az egészségügyi szolgáltatóját. Félmillió nő, talán több is, kénytelen lesz mindenféle szolgáltatást nélkülözni; egyszerűen nincs elég helyi egészségügyi intézmény ahhoz, hogy kiszolgálja azokat a nőket, akiket az út szélén hagy a jelenlegi politikai garnitúra.

Azoknak a nőknek, akik nem rendelkeznek megfelelő anyagi háttérrel, nem lesz hová fordulniuk.

Az Egyesült Államok határain kívül élő nők esélyeit rontja, hogy a kormányzat a felére kívánja csökkenteni azt az összeget, amellyel korábban a nemzetközi családtervezési programokat támogatta; az ENSZ népesedési alapjába pedig egyáltalán nem kíván többé befizetni, jóllehet még mindig 200 millió nő él a harmadik világban, aki használna fogamzásgátlót, ha hozzájutna. A kongresszus eddig kiállt a szegény sorsú nők érdekei mellett, és nagyjából szinten tartotta azt az összeget, amelyet a nemzetközi családtervezési alapokba fizetett. A világnak arra volna szüksége, hogy az Egyesült Államok kormánya élen járjon a nők jogaiért vívott küzdelemben, ne pedig akadályozza azt.

A kormány új politikája nem a nőknek nyújtott segítségre irányul. Semmilyen megbízható kutatás nem támasztja alá azt a ki nem mondott feltételezést, hogy a nők a nem kívánt gyermekeiket is ugyanúgy nevelnék fel, mint azokat, akiket terveztek. A tények éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Ha a nők eldönthetik, akarnak-e gyereket, az életeket menthet, javítja a lakosság egészségi állapotát, növeli az oktatás hatékonyságát, és társadalmi jólétet eredményez – teljesen függetlenül attól, hogy a világ mely országáról van szó.

Az Egyesült Államok éppen az ellenkezőjét teszi annak, mint amit a Fülöp-szigetek vagy az Egyesült Királyság vitt véghez. Arra törekszik, hogy visszaszorítsa a témáról zajló társadalmi párbeszédet, elfojtsa a tiltakozást, és lehetővé tegye, hogy a hatalom birtokosai ráerőltessék az akaratukat a szegényekre.

A munkám túlnyomórészt felemelő tapasztalatokkal gazdagít, igaz, olykor fájdalmas dolgokat is meg kell élnem. Az azonban, amiről az imént írtam, egyszerűen feldühít. Az efféle politika mintha kifejezetten a szegény sorban élő nőket pécézné ki. A szegény sorsú anyáknak időre, pénzre és energiára van szükségük ahhoz, hogy gondoskodni tudjanak a gyermekeikről.

Létfontosságú, hogy elhalaszthassák az újabb terhességet, és megfelelő jövedelemre tegyenek szert a gyermekeik felneveléséhez. A fogamzásgátlók használata nagyban hozzájárul ezeknek a szempontoknak a megvalósulásához, a mostani politika azonban súlyosan veszélyezteti őket.

A jómódú nőknek nem esik bajuk, a stabil jövedelemmel bíró asszonyoknak mindig van választásuk. A szegények viszont csapdába kerülnek. Ők fogják a leginkább megszenvedni a változásokat, és ők tehetnek a legkevesebbet ellenük. Ha a politikusok azokat az embereket veszik célba, akik nem tudják megvédeni magukat, azt joggal nevezhetjük diszkriminációnak.

Különösen felháborító, hogy egyesek, akik vissza akarják vágni a fogamzásgátlásra fordított támogatásokat, morálról prédikálnak. Számomra moralitás nem létezik együttérzés nélkül, márpedig ebben a politikában nyoma sincs az együttérzésnek. Az erkölcs alapja a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” parancsa, amely azon alapul, hogy felebarátodat tekintsd ugyanolyan emberi lénynek, mint saját magadat, és igyekezz csökkenteni a terheit – ne pedig növeld azokat.

Ha családtervezésről esik szó, azok, akik az efféle politikát erőltetik, gyakran takaródznak az egyház tanításaival, de semmi sincs bennük az egyház részvétre és a szegények iránti felelősségre buzdító szelleméből. Ehelyett arra törekszenek, hogy megtagadják a fogamzásgátlókat és egyúttal megvonják az anyagi támogatást a szegényektől. Jézus szavait juttatják eszembe Lukács Evangéliumából: „Jaj nektek, törvénytudók, mert az emberekre elviselhetetlenül nehéz terheket raktok, de magatok egy ujjal sem mozdítjátok a terhet. (Lukács 11:46)

Az, hogy férfiak döntenek nők sorsáról, olyan társadalomra utal, amely visszafelé halad. Ez történik ma az Egyesült Államokban. Soha nem jelenhetnének meg efféle elvek a politikában, ha a nők döntenének önmagukról. Éppen ezért szívmelengető látni a női aktivistákat az egész országban, akik arra szánják az idejüket, hogy bekopogtassanak az emberekhez, a családtervezés ügyének szenteljék magukat vagy a politikában vállaljanak szerepet.

Talán a nők jogai terén elért nagy eredmények váltották ki azokat az erőfeszítéseket, amelyek most ezeknek a jogoknak a visszavételére irányulnak. Remélem, hogy ez van a mostani történések hátterében. És remélem, hogy a támadások a családtervezés eddig elért eredményei ellen csak még inkább megerősítik azokat a törekvéseket, amelyek a nők jogainak kiteljesítését célozzák az egész világon, hogy a jövőben egyre több országban egyre több nő foglalhasson helyet annál az asztalnál, amely mellett a mindannyiunk életét befolyásoló döntések születnek.