Négy ok, amiért a civilizációnk nem hanyatlani fog, hanem összeomlani

Téged is ez bénít meg?

„Ha megosztanám, ismerőseim megölnének. Aztán persze tíz év múlva meg rámtámadnak: Te tudtad és nem szóltál?!”

Ragadd meg az utolsó esélyt, segítsd a fogamzásgátlást nélkülözőket! Védekezésükkel téged és világodat is védik a népességrobbanás végzetes következményeitől: https://bocs.eu

Ahogy a modern civilizáció szavatossági ideje lassan lejár, egyre több tudós fordítja figyelmét a múltbéli civilizációk hanyatlására és bukására. Egymással versengő tanulmányok születtek, amelyek arra keresik a magyarázatot, hogy egyes társadalmak hogyan omlottak össze, miért tűntek el civilizációk. Eközben a posztapokaliptikus regények, filmek és TV-műsorok új és virágzó piaca jelent meg azok számára, akik az eljövendő sötét és erőszakos világ katasztrofális élményeit a foteljük kényelméből szeretnék átélni. A valódi túlélés azonban teljesen másról szól majd…

Az optimisták tévedése

A lappangó félelem, hogy ipari civilizációnk napjai meg vannak számlálva, életre hívta egyfajta ellen reakcióként a legyűrhetetlen optimisták mozgalmát, akik szinte már kétségbeesett módon ragaszkodnak a végtelen haladásba vetett hitükhöz. Mint a népszerű pozitivista, Steven Pinker kognitív pszichológus, aki megnyugtató módon biztosítja az aggódó tömeget, hogy a haladás titáni hajója elsüllyeszthetetlen. Pinkert publikációi a haladás főpapjává tették. Míg a civilizáció a lefolyó körül rója szűkülő koncentrikus köreit, lelkes közönsége megnyugszik az előadásain. A gondosan szemezgetett tényekkel teli könyvein, amelyek bizonyítják, hogy az élet ma jobb, mint valaha bármikor volt, és ez a fejlődés rendületlenül tovább folytatódik. Ám amikor a kérdést neki szegezik, ő maga is elismeri: „Abból a tényből, hogy idáig fejlődtünk, helytelen levonni azt a következtetést, hogy ez továbbra is biztosan így lesz.”

Pinker rózsaszín statisztikái ügyesen leplezik érvelésének végzetes hibáját. A múlt haladása a jövő feláldozásával épült! Minden pozitív tény, amelyet az életszínvonalról, a várható élettartamról és a gazdasági növekedésről idéz, egy olyan ipari civilizáció eredménye, amely kizsigerelte és beszennyezte a bolygót, hogy egy időleges előrelépést érjen el az egyre növekvő középosztály, és elképesztő mértékű hasznot és hatalmat egy szűk elit számára.

Nem mindenki, aki érti, hogy az elért haladás a jövő kárára jöhetett létre, gondolja úgy, hogy az ipari civilizáció összeomlása gyors lesz és fájdalmas. Az ókori társadalmak tudósai, például Jared Diamond és John Michael Greer, pontosan rámutattak arra, hogy a hirtelen összeomlás ritka történelmi jelenség. A Hosszú hanyatlás című könyvében Greer arról biztosítja olvasóit, hogy ugyanaz a minta ismétlődik a történelem során. A civilizációk fokozatos felbomlás, és nem hirtelen katasztrofális összeomlás útján érnek véget. Greer becslései szerint a civilizációk hanyatlása és bukása átlagosan nagyjából 250 évet vesz igénybe. Nem talál okot arra, hogy a modern ipari civilizáció miért ne követné ezt a „szokásos idővonalat”.

De Greer feltételezése ingatag talajra épül, mert az ipari civilizáció négy döntő módon is különbözik az összes korábbi civilizációtól. És ezek közül mindegyik gyorsíthatja és fokozhatja az elkövetkező összeomlást, miközben nagyban megnehezíti a normalizálódás lehetőségeit.

1. különbség:

Az összes korábbi civilizációval ellentétben a modern ipari civilizációt egy kivételesen gazdag, NEM megújuló és pótolhatatlan energiaforrás, a fosszilis üzemanyagok hajtják. Ez az egyedülálló energiaforrás rövid, hullócsillag-szerű élettartamra kárhoztatja az ipari civilizációt, példátlan fellendüléssel és látványos bukással.

A megavárosok, a globalizált termelés, az ipari mezőgazdaság és a 8 milliárd embert megközelítő népesség mind történelmileg egyedülálló, és teljes mértékben fenntarthatatlan fosszilis tüzelőanyagok nélkül. Mára a Föld olcsón és könnyen kiaknázható, bőséges kőolaj-, és szénkészletei kimerülőben vannak. És bár vannak energia-alternatívák, nincsenek valós helyettesítők. Ami van, nem képes olyan intenzitással nyújtani a nettó energiát számunkra úgy, ahogy azt a fosszilis energiahordozók teszik. Összetett, kiterjedt és nagy sebességű civilizációnk ennek az egyszeri, gyorsan fogyó energia bőségnek köszönheti rövid és intenzív élettartamát.

2. különbség:

A múlt civilizációival ellentétben az ipari társadalom gazdasága kapitalista. A haszon érdekében történő termelés a legfontosabb irányelv és mozgatórugó is egyben. A fosszilis üzemanyagok által rendelkezésünkre álló, soha nem látott energiafelesleg kivételes növekedést és óriási nyereséget tett lehetővé az elmúlt két évszázad során. De az elkövetkező évtizedekben a bőséges energia, az állandó növekedés, és a kiszámítható nyereség hirtelen és váratlan tüneményei nem lesznek többé.

Ám látnunk kell, hogy ha csak nem szüntetik meg, a kapitalizmus nem fog letűnni attól, hogy a fellendülés véget ér. Ehelyett az energiahiányos, növekedés nélküli kapitalizmus katabolikussá válik. A katabolizmus arra az állapotra utal, amikor egy élőlény felfalja önmagát. Amint a nyereséges termelési lehetőségek megszűnnek, a kapitalizmus kénytelen lesz a nyereséget az egykor általa létrehozott társadalmi javak lebontásával előállítani. Azáltal, hogy a rendszer önmagát falja fel, a nyereségvágy csak súlyosbítja az ipari társadalom drámai hanyatlását.

A katabolikus kapitalizmus profitálni fog a szűkösségből, a válságból, a katasztrófákból és a konfliktusokból. A hadviselés, az erőforrások felhalmozása, az ökológiai katasztrófa és a járványos betegségek lesznek az új nagy haszonszerzők. A tőke olyan jövedelmező vállalkozások felé fog áramlani, mint a számítógépes kalózkodás, az uzsorázás, a pénzügyi csalások; megvesztegetés, korrupció és szervezett bűnözés; fegyverek, kábítószerek és emberkereskedelem. Amint a szétesés és a pusztulás az elsődleges nyereségforrássá válik, a katabolikus kapitalizmus a hanyatlás útján tombol, minden egyes saját maga által okozott katasztrófát követően.

3. különbség:

A múlt társadalmaival ellentétben az ipari civilizáció nem római, kínai, egyiptomi, azték vagy maja. A modern civilizáció teljes mértékben emberközpontú és az egész bolygót felölelő léptékével, a komplett bioszféra létét fenyegető. Az iparosodás előtti civilizációk is kimerítették a termőtalajukat, kivágták az erdőiket és szennyezték a folyóikat. De az általuk okozott kár időben és térben is korlátozottabb volt. A természet képes volt a rajta ejtett sebeket begyógyítani.

Ám az ipari civilizáció, miután a piac igényei szerint kiaknázta a fosszilis üzemanyagokban rejlő hatalmas energiát, azt a természet erőforrásainak kizsákmányolására fordította, ennek az egész bolygót érintő szörnyű következményei pedig ma már bárki számára nyilvánvalóak. A fosszilis tüzelőanyagok két évszázadnyi intenzív használata hatalmas mennyiségű többlet karbonkibocsátással járt. Ez megváltoztatja a bolygó éghajlatát, és pusztulás eredményez az eljövendő generációk számára is. A Föld rendkívül összetett élő rendszereinek – a légkör és az óceán folyamatainak stabilitásának, az egész bolygó biodiverzitásának – pusztulása lényegében visszafordíthatatlan.

Az ember minden kétséget kizáróan a leginvazívabb (erőszakosan környezete kárára terjeszkedő) fajjá vált. Noha a bolygó biomasszájának csupán 0,01 százalékát adjuk, háziasított növényeink és állataink eluralják az életet a Földön. A teljes biomasszát (össztömeget) tekintve a Föld összes szárazföldi emlősének 96 százaléka haszonállat állomány, és csupán 4 százaléka vadon élő emlős (36% ember, 60% háziállat, 4% vadállat). Az összes madár 70 százaléka háziasított baromfi, és csak 30 százaléka vadon élő. Úgy gondolják, hogy a Föld vadállatainak körülbelül a fele elveszett az elmúlt 50 évben (1970 óta a vadon élő populációk ~60%-a). A tudósok becslése szerint a fennmaradó fajok fele a század végére kihal. Nincs több érintetlen ökoszisztéma vagy új terület, ahová az emberek elmenekülhetnek az általuk okozott károk elől, és tiszta lappal újra kezdhetik az életüket az összeomlást követően. A fitoplanktonok 40%-a is kipusztult, ami azért gond, mert ők adják az oxigéntermelés kétharmadát. Nélkülük egyszerűen megfulladunk.

4. különbség:

Az emberi civilizáció azt a kollektív képességét, hogy szembenézzen elhatalmasodó válságaival, megbénítja az ellenérdekelt nemzetek széttöredezett politikai rendszere, amelyet korrupt elit irányít, akiket jobban érdekel a hatalom és a gazdagság, mint az élet és a bolygó. Az emberiségnek az önmagukban is globális csapások pusztítást hozó, összeadódó hatásaival kell szembesülnie. Az olyan mélyreható megpróbáltatások, mint az éghajlatváltozásból eredő káosz, teljes ökoszisztémák tömeges kipusztulása, az élelmiszer- és az édesvízhiány, a mélyszegénység, a rendkívüli egyenlőtlenség és az egyre gyakoribbá váló világjárványok terjedése, nem várt gyorsasággal rombolják majd le modern életünk alapjait.

A törékeny egyensúlyon alapuló, és rendkívül töredezett nemzetközi politikai rendszer lényegében lehetetlenné teszi a hatásos fellépést, és az esetlegesen sikeres válasz megtalálását. És minél önpusztítóbbá válik az ipari kapitalizmus, annál nagyobb a veszélye annak, hogy az ellenségeskedő hatalmak fellobbantják a nacionalizmus lángjait, és háborúba lépnek a szűkös erőforrásokért. Természetesen a háború jelensége nem újkeletű. De a modern hadviselés annyira pusztító, romboló és mérgező, hogy kevés maradna utána, amivel bármit is kezdhetnénk. Ez lenne a civilizáció koporsójának utolsó szöge.

Romokból feltámadni?

Az, hogy az emberek, hogyan reagálnak az ipari civilizáció összeomlására, nagyban meghatározza majd, hogy a dolgok mennyire lesznek rosszak, ahogy azt is, hogy mi váltja fel azokat. A kihívások monumentálisak. Arra kényszerítenek, hogy kérdőjelezzük meg identitásunkat, értékeinket és hűségünket, olyan módon és mértékben, mint történelmünk folyamán egyszer sem. Kik vagyunk mi valójában? Elsősorban emberi lények, akik küzdenek a családjukért, a közösségeik megerősítéséért és a Föld többi lakójával való békés együttélésért? Vagy elsődleges hűséggel nemzetünknek, kultúránknak, fajunknak, ideológiánknak esetleg vallásunknak tartozunk? Előtérbe helyezhetjük-e fajunk és bolygónk túlélését? Vagy hagyjuk, hogy reménytelenül sodródjunk a végkifejlet felé, nemzeti, kulturális, faji, vallási vagy párt hovatartozásunk mentén?

Az előttünk álló összeroppanás eredménye szinte kézzelfogható. Túljutunk-e a kétségbeesésen és a tagadáson? Leküzdjük-e szénhidrogén-függőségünket és megtörjük-e multinacionális vállalatok hatalmát életünk felett? Megteremtjük-e a valódi demokráciát, kiaknázzuk a megújuló energiaforrások adta lehetőséget, újra teremtjük közösségeinket, elsajátítunk régen elfeledett készségeket, és meggyógyítjuk-e a Föld általunk okozott sebeit? Vagy a félelem és az előítéletek ellenséges táborokba terelnek bennünket, és a végletekig harcolunk majd egymással egy pusztuló bolygó szűkülő erőforrásaiért?

Mindenki tekintsen önmagába… A Tét nem is lehetne hatalmasabb.