Az 1980 óta eltelt évtizedekben beigazolódott, hogy a gazdaság a szegények, az élővilág és a jövendő gyermekek kirablására épül. Ezek gyengék a védekezéshez. A rendszer alapja a népességrobbanás, szolgagyártás, a szaporodás erőltetése, az élőerő-túltermelés. A felnövő gyerekek kényszerhelyzetben vannak, olcsók, fölöslegesek, alkupozíciójuk gyenge, harcolniuk kell a túlnépesedett konkurrenciával, robotolniuk a megélhetésükért. A fogamzásgátlást nélkülözők segítése a leghatékonyabb a pusztító (és ma már önpusztító) gazdaság átváltoztatásában.
(Dr. Schütz Antal, Szt. István Társulat, 1930 alapján)
A munka kötelesség, mert Isten szólít fel a tevékenykedésre (Teremtés, Jn 5,17), saját természetünk (az alkotás vágya) és a megélhetés (a természet) is rászorít, valamint áldásai miatt (az alkotás öröme, a pihenés csak munka után esik jól, s a munka sok erény táptalaja). Ezért még azoknak is dolgozniuk kell otthon vagy a közjó érdekében, akik nem szorulnak rá. Az uraknak a példamutatás miatt is kell dolgozniuk, hogy megmutassák, mennyire becsülik a munkát. Nagy megnyugtatás a kényszerbõl dolgozók számára, ha látják, hogy önként és keményen dolgoznak azok is, akik nincsenek rászorulva (31. ďż˝).
Hogyan kell dolgozni? Lelkiismeretesen, nehogy jellemünk eltorzuljon, nehogy lelkiismeretlenségünk bajt, sõt katasztrófát okozzon, s végül azért, mert Isten színe elõtt és az Õ számára dolgozunk. Talentumainkat jól kihasználva, szívesen és készséggel, annyit és úgy kell dolgozni, ahogy képesek vagyunk (31. ďż˝).
Mindenkinek kötelessége becsülettel keresni annyit, amennyire neki és családjának szüksége van. Szabad, sõt dicséretes többet keresni a szükségesnél, jelentékeny idõt és erõt vagyonszerzésre fordítani. Mert a vagyonos ember elõször is sok bûnalkalomtól szabadul meg, továbbá aki vagyonilag másoktól nem függ, az a közéletben szabadon érvényesítheti meggyõzõdését, jobban kimûvelheti magát és így nagyobb becsületet is szerezhet a katholikus névnek, végül sokat tehet az igazság és felebaráti szeretet ügyében. Jézus egyáltalán nem ítéli el a vagyongyûjtést, csupán bizonyos lelki veszélyekre figyelmeztet (30. ďż˝ 3. pont).
– Mindegy, hogy ki és mit bíz ránk, hogy végezzük el? A munkaadó szava, a munkabér (a pénz) szava – Isten szava?
– Az a tevékenykedés, amire Isten felszólít, amire természetünk indít, amelynek áldásai vannak, azonos a bérmunkával?
– Természetes állapot, hogy egyesek nem szorulnak rá, hogy dolgozzanak, mások viszont rá vannak kényszerülve?
– A lelkiismeretesség nem kívánhat néha éppen munka-megtagadást (pl. környezetrombolás)?
– Talentumaink azonosak lennének szakmai ismereteinkkel, termelõi képességeinkkel? Jézus elhanyagolta ezeket a talentumait?
– Valóban a gazdagoknak van kevesebb bûnalkalmuk?
– Valóban az tud a meggyõzõdéséhez hû maradni, akinek vagyona van?
– Valóban a gazdagok szereznek becsületet a katolikus névnek?
– Éppen a gazdag tehet sokat az igazság és szeretet ügyében?
(Bulányi György „Keressétek az Isten Országát” c. egzegézise alapján)
Az anyagi javakat nem szabad keresni. Az Anyagi Javak az Isten ellenlábasa (52. num. a. pont). A munka a Teremtés könyvében még sors és szenvedés, Jézus azonban felüdítést ígér alóla, egy másik, könnyû és hasznos igát, embernek való tevékenységet (b. pont). Ez a felüdítés akármilyen technikai, tudományos, gazdasági szinten lehetséges. Jézus a maga, Atyja és tanítványai tevékenységét más szóval jelöli, mint az anyagiakért fáradozást. (A KIO a fogalomzavar elkerülése érdekében az „ergon” szócsaládot a „mû, munkálkodni” szavakkal, a „kopos” szócsaládot viszont a „munka, dolgozni” szavakkal fordítja.) Az elveszõ kenyérért való fáradozásnak Jézus fölébe helyezi az örök életért való tevékenykedést („Ne…! Hanem…!” Jn 6,27). Fáradozni csak az Országért, keresni csak az Országot szabad – ez feltétele a fölüdítésnek (c. pont).
A teremtéskor kapott két feladat: uralkodni a világon és szeretni az embertársat. Ehelyett a történelem: uralkodás a világon és az embereken a haladás nevében. Ezt a szeretet helyetti gazdasági haladást Jézus Mammonnak nevezi. Az ember a haladásmítosz miatt nem halad. Jézus útján elérné a haladást is (d. pont). „Nemcsak kenyérrel…”: az ember Isten-igényû lény. Jézus alapvetõen annak elkötelezettje, hogy az embernek ez utóbbi igényét szolgálja. Az éhezõt megetetni: ez szolgálja az éhezõ Isten igényét is (Mt 25). De a sokat-bírni-akarás szennyessé tesz Isten elõtt (Lk 12,15). Nem lehet két úrnak szolgálni. Ha Istent szeretni akarjuk, gyûlölnünk, megvetnünk kell a Mammont, a Pénzt (Mt 6,24; Lk 16,13) (e. pont).
Isten nem a termelõi tevékenységünket, becsületes munkánkat kéri számon az utolsó ítéleten. Aki csak ezt viszi oda, az esztelen. Állapotbeli kötelességeink teljesítésével még nem Istenben gazdagodunk (Lk 12,15-21), sõt ha ez elfoglalja az életünket, akkor ellenére van (53. num. a. pont). Nem szabad gondban lennünk társadalmi rang, étel, ital, ruházat, a jövõ – azaz az életünk miatt (b. pont). A gond a kicsiny hit, a bizalomhiány. Az Atya adja az életfeltételeket és a munkaképességet. Gondban lenni az anyagiakért olyan, mintha a növények nem elégednének meg az asszimilációval, hanem dolgozni próbálnának (c. pont). De az Atya gondoskodásának feltétele: keressük az Országot! Ennek lesz mellékterméke a „többi mind”. Ha viszont az anyagiakat keressük – amit a pogányok tesznek -, akkor éhínség lesz. Hit és remény nem fér össze a gonddal (d. pont).
A tudomány is, a termelés is jórészt a hatalomgyakorlást szolgálja (128. num. a. és b. pont). Az elosztás igazságtalan az országokon belül is és nemzetközileg is. A helyzet fenntartására fegyverkeznek a gazdagok, a helyzet megfordítására fegyverkeznek a szegények (c. pont). A munka tehát egyrészt a kiváltságosakat szolgálja, másrészt az igazságtalanságot fenntartó fegyverkezést szolgálja, harmadrészt saját eredményeinek sírját is ássa egyben (d. pont). Tehát semmiképpen sem elég csupán dolgozni, hiszen egyrészt Isten többet bízott ránk, másrészt az emberiség java többet kíván. A munkaviszonnyal még nem teljesítettük a szolgálat parancsát. Nem hihetünk a haladásmítosznak, amely a munka és a fegyverkezés következményeként ígéri a jólétet és a békét. Még akkor sem hihetünk ennek, ha nyilvánvalóak lettek történelmi bûneink és elavulttá azok a haladás-ígéretek, amelyekkel azonosultunk. Nekünk csak sorsunk a munka, de nem rendeltetésünk (e. pont).
A munka nem adás és nem vevés, hanem szerzés (egyedül vagy kollektíven). Mit ér, ha az egész világot megszerzem is, ha lelkem kárát vallja? (129. num. a. és b. pont) Ha nincs lehetõségünk kedvünkre való munkához, akkor is rendesen kell dolgozni. De csak annyit, amennyi a megélhetésünkhöz szükséges. A munka részben hivatássá is lehet, ha lehetõséget nyújt szolgálatra (olyan jótettekre, amelyek nélkül nem lenne kevesebb a fizetésem) és apostolkodásra (b. pont). A mi dolgunk az adás, de nem gondunk az, hogy mibõl adjunk. A mennyei Atyának segítünk, szétosztjuk, amit ad. Csak az utasíthatja el a haladás-mítoszt, aki vállalja az adástörvényt! (c. pont)
(A 70-es évek közösségi írásai a munkáról: a Karácsonyi Ajándék c. katolikus szamizdat évkönyvekbõl vett idézetek alapján)
– Fogalomzavar: munkálkodás = bérmunka? „A világ építése” „emberibbé, használhatóbbá, kultúráltabbá”, „Istentõl kapott feladat”, „alkotó mivoltunk kibontakoztatása” stb. – ezt hallgatólagosan sokan azonosítják a bérmunkával.
– Fogalomzavar: bérmunka = szolgálat? „A munka is szolgálat, bár nem a jézusi értelemben, mert fizetség jár érte” – olvashatjuk. Akkor inkább ne nevezzük annak. A szolgálat szó ma frázis: a miniszter a nép szolgája, a pápa Isten szolgáinak a szolgája, s a katonától a kalauzig mindenki szolgálatba megy. A Szentírásban ezzel szemben ez a szó sohasem jelent bérmunkát, amiért fizetés, függetlenítettség jár (Dufour: Biblikus Teológiai Szótár, 1131. old.). Egyes munkakörök erõsen átitathatók szolgálattal, de ezekben is fontos látnunk a szolgálat és a bérmunka különbségét, hogy jobban érvényre tudjuk juttatni a szolgálat-elemeket.
– Fogalomzavar: a megélhetés szintje = 8 óra munka? Ne legyen „a munka kizárólagos” vagy „öncél”, „a bírvágy határtalan”, „a pozíció hûtlenség”; ne legyünk „anyagiasak”, se „karrieristák”; „ne túlórázzunk”, ne „egész nap” dolgozzunk, hanem „csak a megélhetésünkért”, legyen „korlát a 8 óra” …- olvashatjuk. Nem kellene inkább a bérmunkának a hivatásunkból fakadó mértékét megkeresni? Döntõen más a mértéke a társadalmi szokások szintjének és más a hivatásos keresztények megélhetési szintjének.
– Idealizálás: a munka terméke „szeretet-üzenet a másik embernek”? Egyértelmûen „szeretet-üzenet” egy tv-készülék, amely az esetek többségében „kábítószer az otthon közepén” (Mérleg 1980. 3. sz)? Vagy egy üveg bor, amely „megvidámítja az ember szívét” (Zsolt 104,15), de legnagyobbrészt az ember borzalmas szétrombolására szolgál? Lehet egyszerûen csak „bonum praktikum létrehozás”-nak tekinteni az emberi munkát? A munka valósága nem változik meg attól, ha ilyen szép fogalmakat használunk rá; csak ha élesen megkülönböztetjük benne a jót és a rosszat.
– Esztétizálás: formatervezett atombomba? „A munka eredménye, az Erzsébet híd íve, az autópálya, a Budapest szálló – szép.” Ez kétségtelen (bár pl. a budai hegyekbe tervezett autópályagyûrû szépségérõl bizonyára mindannyiunknak más a véleményünk). De a szépség sem feledtetheti a lényegesebb kérdést: mire való, miért kellett ennyi és kiket szolgál mindez?
Ha Sík Sándor Acélembere elgondolkodna, hogy mire megy az energia az általa hordozott vezetékekben, ha átlátná, hogy ezzel mûködtetik a villamosszéket is, ezzel vetítik a lélekromboló filmeket is, ezt pazarolják a nemtörõdömségbõl égve hagyott lámpák millióiban is, ezzel mûködteti az átlag fogyasztó az Istentõl messze sodró kényelmét biztosító sok gép-rabszolgáját is, ettõl csillog-villog a sok gazdag és „nagy” ember botrányos reprezentáció-élete is, s ha átlátná, hogy ugyanakkor a nyomorgó városperemek körül száz kilométeres körzetben kipusztulnak az erdõk és még a napon szárított trágyát is eltüzelik (a talaj meg tönkremegy), mert a nyomor valójában energiahiány is, s ha átlátná, hogy nincs hatalmában a vezetékeket oda irányítani, ahol valóban szükség lenne az energiára -, akkor talán kiszakítaná magát a csillogó vezetékek szemet gyönyörködtetõ vonalából és elmenne az emberekhez, hogy emberségre rázza föl õket (amire valószínûleg nagyobb esélye lenne azokban az otthonokban, ahol csillár helyett gyertyafény, porszívó helyett seprû van), vagy elmenne a szegényekhez, akiknek még ócskavasként is nagyobb hasznukra lenne talán, mint a csillogó vezetékek büszke hordozójaként.
– A kispolgári szokásrend = keresztény morál? „A munka a transzcendens törekvéseink szilárd alapja” – olvashatjuk. Ez nagyon félreérthetõ. Vajon ha a Zebedeus fiúk így gondolkodtak volna, otthagyták volna a hálót? Ha Jézus ma jönne, csak a csavargók követnék?
„A lógós nem méltó az Isten Országára.” Akkor se, ha a hadiiparban dolgozik, vagy a környezetet életveszélyesen mérgezõ vegyigyárban? Jobb lett volna, ha Einstein vagy Hamvas Béla nem írogat suttyomban, füzetét az íróasztala alá ill. a raktári fiókba rejtve?
„Elismerésre méltó teljesítményt kell nyújtanunk”? Ismét nagyon félreérthetõ. Kinek az elismerését kell elérnünk és mivel? Semmi nem-keresztényit nem tehetünk azért, hogy a nem-keresztények elismerését elnyerjük, hogy tanúságtételünket jobban elfogadják! „Ne hasonuljatok a világhoz!” (Róm 1,12) A világ értékrendje a munka területén is sokszor torz: elismerik például az élsportolók legtöbbnyire haszontalan teljesítményét, irigylik a törtetõket és a pozíciójuk segítségével harácsolókat; de Michelangelót kinevetik vagy kirúgással fenyegetik, ha a széklábfaragó mûhelyben Mózes arcáról elmélkedik, hogy szobra az embereket Isten bölcsességének vágyára indítsa.
– Kinek használunk valójában a munkánkkal? „Ne légy szeles! Munkádon más keres!” – idézi József Attilát (éppen a sokat idézett „Dolgozni csak pontosan, szépen…” sorokat megelõzõ mondat ez!) az egyik elmélkedés. De ezt az idézetet csupán a „meg-nem-szûnõ robot”-tól való óvásra használja fel. Mintha a mértékletes, 8 órát dolgozó polgár ment maradhatna a bérmunka valóságában rejlõ igazságtalanságoktól…
– A kedv és az ambíció a bérmunka területérõl táplálkozik? Igaz, hogy fontos, hogy „örömmel tudjunk dolgozni”, s a pályaválasztásban ez jelentõs szempont. De talán föl is lehet ébreszteni a kedvet aziránt, amit hivatásnak érzünk. „Az legyen az örömem, hogy szolgálhatok” – imádkozzuk a Hûségimában.
Az is igaz, hogy „ha az ambíciónk a bérmunka területén elhal, ez egész jellemünket károsítja”. De az ambíció aligha a bérmunka területérõl árad szét az ember életére. „Csak egy a szükséges” (Lk 10,41), s ha ebben az egyben, a hivatásunkban ambíciózusak vagyunk, az biztosan szétsugárzik az egész életünkre. Ha pedig nem tudja besugározni a bérmunkánkat is, akkor addig hajt, amíg megfelelõ állást nem találunk, mert nem tûri el, hogy életünk egy nem jelentéktelen részét értelmetlenül töltsük. Vigyázzunk, nehogy Országbeli kudarcainkat próbáljuk kompenzálni a szakmai sikerek keresésével.
-Fogalomzavar: talentumok = szakmai képességek? A „talentumok kamatoztatása” = bérmunka? Jézusnak nem volt tehetsége tudományos, gazdasági vagy mûvészi alkotáshoz? A tehetség általános, csíraszerû képesség, azon a területen bontakozik ki, ahová az ember az energiáit hosszú idõn át koncentrálja: a hivatásban.
– Idealizálás: „az állapotbeli kötelesség: már szeretet”? Mindegy, hogy ki teszi kötelességemmé, ki a munkaadóm, milyen állapotot választottam magamnak? Még ha belekényszerültem egy állapotba, akkor se tehetem gondolkodás nélkül a vele járó kötelességeket („parancsra tettem”!).
– Fogalomzavar: igazságosság = 8 óra munka? „Amennyit kiveszünk a társadalom közös kosarából, annyit bele is kell tennünk” – ez igaz. De ha keveset veszünk ki, akkor keveset is kell beletennünk, nem 8 órát. „Öt iga ökröt vettem, megyek kipróbálni. Az urad bizonyára nem akarja, hogy rablással vagy csalással szerezzem meg azt az életszínvonalat, amit most majd az ezzel az öt iga ökörrel végzett szorgos munkám biztosít számomra. Errõl az életszínvonalról pedig nem mondok le holmi lakoma-meghívások miatt. Kérlek, ments ki.” (Lk 14,19 kiegészítve) Mellesleg, nagyon éberen gondoskodnak mások arról, nehogy többet vehessünk ki a közös kosárból, mint amennyit beletettünk. Ha örökölt kiváltságainkat „elherdáljuk” a szegényekkel való szolidaritásban és magunk nem folyamodunk az erõszak különféle rafinált formáihoz, biztos, hogy csak kevesebbet fogunk tudni kivenni.
Mi hát a bérmunka szerepe az egész életet átfogó keresztény hivatásban?
„Egyes termelési rendszer”-nek (1. trsz.) mondjuk a fizetõképes kereslet és a bérmunkaerõ egymásratalálásának bonyolult, világméretû szervezetét. Ez az, amit a hétköznapi beszédben munkának mondunk. A fogalomzavar elkerülése érdekében a továbbiakban bérmunkaként emlegetjük.
A „kettes termelési rendszer”-ben (2. trsz.) pedig a fizetõképtelen emberi rászorultság találkozik a szolgálatkészséggel. Ez a tevékenység a szolgálat.
Miért fontos ez a megkülönböztetés? Az elsõ a természetes önfenntartásunk, a társadalomban kialakult munkamegosztásnak megfelelõ (elvileg igazságos) adok-kapok. A második viszont egyoldalú adás. Fontos a megkülönböztetésük, mert hajlamosak vagyunk a becsületes bérmunkánk alapján kereszténynek hinni magunkat, Isten viszont nem elégszik meg a bérmunkával, hanem elsõsorban szolgálatra hív:
„Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédaidat, nehogy visszahívjanak és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni. De az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat!” (Lk 14,12-14)
Bizonyos feltételek megléte esetén szolgálat lehet a bérmunkaidõben, bérmunkahelyen végzett tevékenység is. A „fizetõképtelen” igény ugyanis nemcsak azt jelentheti, hogy nincs elég pénze rá az igénylõnek, hanem azt is, hogy az igény olyan természetû, hogy nem lehet pénzzel megfizetni (pl. a beteg a pénzével csak a gondoskodás külsõ megnyilvánulásait tudja kiváltani, az ápolónõ õszinte, belülrõl fakadó szeretetét igényelve a beteg „fizetõképtelen”).
Tehát a 2. trsz. megjelenhet az 1. trsz. munkahelyein és munkaidejében is, ha a bérmunka által kielégítendõ igény egyrészt emberi (ennek jelentését lásd alább), másrészt pénzzel megfizethetetlen természetû. Amikor a dolgozó beleviszi a bérmunkájába ezt a megfizethetetlen természetû többletet, amely nélkül nem lenne kevesebb a fizetése és amely nélkül nem lenne megoldva a feladata, akkor a bérmunkahelyén és bérmunkaidejében részben szolgálatot végez.
Mit jelent az elõbbi meghatározásokban az „emberi igény”, ami szemben áll a „fogyasztói igénnyel”? Nyilvánvalóan nem elégíthetünk ki a munkánkkal bármiféle igényt: nem vállalhatunk el bérgyilkosságot, sem felesleges luxus feladatokat.
A szakirodalom többféle szükséglet-hierarhiát ismer. Én most itt a legegyszerûbbet, a Jézustól tanultat használom, amely két fõ csoportba osztja az emberi igényeket, a „bios” és a „dzóé” (mindkét görög szó életet jelent) éltetéséhez szükséges dolgokra: az ember „kenyérrel” és „Isten Igéjével” él, azaz múló és örök értékekre van szüksége.
Fontos az összefüggés a két igénycsoport között. Jézus nagyon fontosnak tartja és a lelkünkre köti a másik ember éhezésének, ruhátlanságának és hajléktalanságának megoldását, s ugyanakkor a gazdagságot az Istentõl (statisztikai szükségszerûséggel) eltávolító erõnek tartja. A mulandó értékek szempontjából tehát az ember lehet nyomorgó, szegény és gazdag; s az embernek helyes igénye, hogy ne nyomorogjon, de nem helyes igénye az, hogy ne legyen szegény. A tisztes szegénységet meghaladó igények ugyanis a másik igénycsoportnak, az örök értékeknek, az Istenben való gazdagságnak, az ember boldogságának ellenére vannak.
Emberi igénynek nevezzük hát a mulandóakban való szegénység és mellette az Istenben való mérhetetlen gazdagság igényegyüttesét.
Ezt jelképezi az 1. ábra. A két igénycsoportot a függõleges szaggatott vonal választja el. A szaggatott vonal jobb oldalán levõ oszlop (a „templomtorony”, ha az ábrát egy templom körvonalához hasonlítjuk) nyílszerû csúcsban végzõdik, jelezve, hogy az Isten képére teremtett, ép, emberi ember igénye Istenre végtelenül nagy. A szaggatott vonal bal oldalán levõ múlandó értékeket további két alcsoportra bontottuk a pontozott vonallal: anyagi és információs kincsek iránti igényekre. Ez a két részre osztott fekvõ téglalap (a „templomépület”) azt jelképezi, hogy az emberi ember anyagi és információigényei korlátosak, csak alapként szolgálnak az Istenben való végtelen kibontakozáshoz. Ennek megfelelõen fogyasztói igénynek nevezzük a tisztes szegénységet meghaladó anyagi és információigényeket, a jólét igényét, amely szükségképp magával hozza az Isten-igény sorvadását, mert aki az anyagi javakat szereti-becsüli, az megveti-gyûlöli az Istent (vö. Lk 16,13).
A 2. trsz. meghatározásánál használt „emberi” jelzõt a most kifejtett értelemben használom ott, szembeállítva a fogyasztói igényekkel. Az „emberi” jelzõ a meghatározásban kulcsfontosságú. „Esztelen, „aki vagyont halmoz fel magának ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék” (Lk 12, 20-21). „Boldogok vagytok, ti szegények!” (Lk 6,20)
A szegények éhsége nem fizetõképes kereslet, nem is vonz bérmunkaerõt. A mezõgazdaság részesedése a teljes termelési értékbõl 1950 és 1970 között 38-39 %-ról 19-20 %-ra csökkent mind a kapitalista, mind a szocialista fejlett országokban (Simai Mihály: A harmadik évezred felé). A gazdagok már nem bírnak többet enni, így a bérmunkaerõ átcsoportosul olyan területekre, ahol a pénz (azaz a gazdagok igénye) megjelenik, pl. a repülõgépiparban. Hiszen ha a gazdag fizet az utazgatásért, a szegény meg nem tud fizetni a kenyérért, akkor világos, hogy a repülõgépipar a fontosabb, tehát az fejlõdik.
Még pregnánsabb példa a fejletlen országok mezõgazdaságának monokultúrává válása. Az ottani nagybirtokosnak nem éri meg rizst termelni a helybeli szegény lakosság számára, hanem sokkal inkább pl. kávét, amelyért a világ gazdagjai busásan fizetnek. Pl. Jáván a legjobb rizsföldeket vették el a terjeszkedõ kávéültetvények céljára. Így bomlanak fel a népesség hagyományos élelemtermelõ alapjai (Csupor Tibor: A táplálkozás paradoxonai). Így válik a mi luxusigényünk fontosabbá a szegény ember létszükségleténél. Így okozza a mi életmódunk a szegények szenvedését. De van lehetõségünk, hogy ne vegyünk részt ebben. Egy szemléltetõ példa: (az egészségi okokból szükséges kis hányadon felül) nem venni kávét, ezt a pénzt helyette elküldeni a szegényeknek, hogy éhségük fizetõképes keresletté válhasson. Általánosítva: adni, erõforrásainkat az 1. helyett a 2. trsz.-be bevetni.
Az 1. trsz. más területeire is érvényes, hogy a gazdagok fogyasztói igényei a meghatározóak, s nem a szegények életszükségletei. Pl. a tudományos kutatások is a gazdagok érdekeit szolgálják, a szegényeket pedig még kiszolgáltatottabbakká teszik. „Mivel a kutatómunka túlnyomó részét a fejlett országokban végzik, s azok kormányai, alapítványai, egyetemei és iparvállalatai finanszírozzák, valóban képtelenség lenne feltételezni, hogy kutatási és fejlesztési erõfeszítéseiket nem saját érdekeiknek megfelelõen irányítják… A fejlett országok mûszaki haladása idézi elõ nagy részben a fejletlen országok egyre romló kereskedelmi helyzetét.” (Gunnar Myrdal: Korunk kihívása a világszegénység) Mítosz, hogy a tudomány fejlõdése majd megoldja a világnyomort. Csak a gazdagokat teszi még erõsebbé. Myrdal megvilágításában az is nyilvánvaló, hogy nem elég nem megvenni a szegény országok monokultúrás termékeit, ez önmagában még hátrányosabb helyzetbe hozhatja õket. A 2. trsz. segít valóságosan, s a fogyasztás bojkottja ehhez biztosít erõforrásokat.
Még egy hazai példa: mialatt sokan alapvetõ lakásgondokkal küszködnek, addig a pénzesek számára villámgyorsan és luxuskivitelben készülnek nyaralók és középületek (Kozma Ferenc: Jólét szocialista módon).
Az információs kincsek területén „zaj”-nak nevezzük az olyan információkat, amelyek valójában nem szükségesek annak, aki kapja õket. Ezek az „informatikai zajok” azért károsak, mert kiszorítanak vagy észrevétlenné jelentéktelenítenek valóban szükséges információkat, telítik az ember agyát „gipszkásával”. Gondoljunk arra, mennyi mindent tudunk a világ más tájainak „nagy”-politikájáról, miközben nem kapunk tájékoztatást például saját városunk környezetvédelmi vagy városfejlesztési problémáiról és az „illetékesek” ezekrõl folyó vitáiról. Mennyi mûszaki, gazdasági könyvet tanulnak meg az emberek a fõiskolákon (sokszor munka mellett és a család rovására), pedig még nem volt a kezükben gyereknevelési vagy önnevelõ könyv. Mennyi idõt töltenek kábultan a tv információ-áradatában, pedig a házastársi vagy baráti beszélgetés ezerszer többet érne. Az 1. trsz-ben rengetegen foglalkoznak „zaj”-termeléssel.
Összefoglalva: az 1. trsz-ben a gazdagok (fogyasztói) igényei a meghatározók, s nem a szegények életszükségletei.
Az 1. trsz. semmiképpen sem nevezhetõ sommásan hasznos, „építõ” munkának, „bonum praktikum” létrehozásának. Hihetetlen nagyságrendben folyik az 1. trsz-ben a következõ három tevékenység:
Rombolás, értelmetlenség: fegyverkezés, hadgyakorlatok; az összemberiség érdekével szembenálló csoportérdekek következtében kifizetõdõ munkává válhat a fúrás, egymás munkájának hátráltatása, a pazarlás, az eladható selejt gyártása, a közös eszközök és erõforrások kíméletlen elhasználása; ellenõrzõ apparátusok és rendfenntartó szervek munkája, amelyeket az emberek önzése és békétlensége tart fenn.
Hazugság, káros információk gyártása: a reklám-dömping, a tömegtájékoztatás és az oktatás – bizonyos része.
Propaganda: örömhír-ellenes ideológiák.
Minek alapján állítottunk fel két csoportot: „Hazugság” és „Propaganda” miben különbözik?
A „Hazugság” szimbolizálja mindazt az informálást (butítást), amely lehetõvé teszi a kizsákmányolást. A (vallásos vagy másféle) ideológusok, tömegkommunikációs eszközök, népnevelõk stb. bonyolult rendszerében kifejlõdik a fennálló rend szentesítése, a közgazdasági homály, stb. Pl. a római császár a rabszolgaságot istenektõl rendelt intézményként igazoló, s a rabszolgákra hatással levõ vallási szervezetet támogat.
A propaganda elsõsorban nem anyagi érdekbõl indul. Az elõzõ példában a császár és a vallási szervezet egyaránt haszonélvezõje a rabszolgák elnyomott helyzetének. Egy olyan propaganda-gépezetet viszont, amely minden városban szobrot állít a császárnak és az embereket (jutalommal vagy büntetéssel) kényszeríti a szobrot ill. a császárt imádni, a császár nem annyira anyagi érdekbõl, mint inkább hiúságból, presztízsbõl, a nagyság vágyából s az alattvalók konformizálása céljából tart fenn.
A XX. század második felében a gazdag országok termelése és fogyasztása olyan képtelen mértékben nõtt, hogy az már az emberiség jövõjét fenyegeti.
– Visszafordíthatatlanul beszennyezett és szétrombolt,
– pótolhatatlanul kizsigerelt-kiszipolyozott és
– uralhatatlanul-megfékezhetetlenül veszélyes világot hagyunk a gyermekeinkre és unokáinkra.
Szenvedélybeteg civilizációban élünk: esztelen fogyasztásunk érdekében még saját utódaink életfeltételeit is felesszük és tönkretesszük, mint az alkoholista szülõk, akik szenvedélyük rabjaként még a kenyérrevalót is elisszák és gyermekeik éheznek.
(Ezen állítások alátámasztásaképp a tanulmány utalt magyarul is elérhetõ anyagokra, mert 1980-ban Magyarországon ezek még hihetetlen túlzásnak tûntek. Azóta már sajnos nem hihetetlenek, ezért a részletes utalásokat elhagyjuk. Mindenképp elismerés illeti azon testvéreinket, akik E. F. Schumacher: Small is beautiful (A kicsi a szép – most jelent meg magyarul) c. könyvét a közösségekben már 77-ben ismertették, akik Conciliumot, sok értéket lefordítottak, valamint a Mérleg-et, melynek 1979-es és 80-as évfolyama többek közt ilyen címekkel közölt könyvismertetéseket: Túléljük-e a jövõt? Civilizációnk újjáteremtésének szükségessége; Világméretû aszketikus kultúra felé tartunk?)
A jövõkizsákmányolási problémánál nem csupán a fegyverkezés okozta károkról, s nem is csupán a termelés során elõforduló gondatlanságok és pazarlás okozta károkról van szó. Hanem arról, hogy az óriási volumenû, ostoba, bûnös fogyasztói igényeket kiszolgálva a legideálisabb termelés is tönkreteszi a földet.
„A Föld megadná minden embernek a szükségeseket, de képtelen kielégíteni az igényeiket!” (Gandhi)
Az atombomba ledobása rettenetes erõvel dobta felszínre a fizikusok, a tudósok felelõsségét: félelmetes tudásukat kinek bocsátják rendelkezésére. Legvilágosabban talán Dürrenmatt A fizikusok c. drámája veti föl a problémát: „Tudományunk iszonyatossá, kutatásunk veszélyessé, ismereteink halálossá váltak. Nekünk, fizikusoknak, egyetlen lehetõségünk maradt: … vissza kell vennünk a tudásunkat!”
De azóta kiszélesedett a felelõsség: nemcsak a tudósoknak van felelõsségük, hanem minden embernek, aki a maga kis mindennapi munkájával ugyanazt a gazdasági-tudományos-technikai folyamatot (szándékosan nem írok fejlõdést vagy haladást!) viszi elõre, amelyet a tudósok nagy lépésekkel lendítenek meg. Mert ez a folyamat még békés úton is katasztrófába visz.
„Kérdésessé vált a reneszánszra visszamenõ fenntartás nélküli bizalom egy olyan tudományban, amely a természet uraivá és birtokosaivá tesz bennünket. Fõleg 1968 után nyilvánvalóvá váltak a természeti forrásokban keletkezett rombolások, az ember elidegenedése és manipulációja, a környezet halált hozó elszennyezõdése, és a fejlõdésben való vak hit rabszolgává tevõ illúziói! Életünknek és történelmünknek többé nem lehet értelmes célja ez a tudományos-technikai-gazdasági növekedés!” (Roger Garaudy: A „bázis” a marxizmusban és a kereszténységben, Concilium 1975. 4. sz)
„Még egyetlen társadalom sem hirdette ily mértékben a maga termelésének fontosságát, s ugyanakkor egyetlen társadalom sem rombolta szét ily mértékben a földgolyó biológiai harmóniáját, zsákmányolta ki a földgolyó ásványi gazdagságát, szennyezte be kontinenseit és tengereit piszokkal és kártékony, megsemmisíthetetlen melléktermékekkel, melyektõl az emberiség aligha tud többé megszabadulni.” (Hubert Lepargneur: Az egyház kritikai funkciója a társadalomtól elrendelt halállal szemben, Concilium 1974. 4. sz)
Sajnos a fizikusok döntési szabadsága csupán csak annyi, hogy szerencsés esetben eldönthetik, melyik hatalmat akarják szolgálni. Hiszen ma már a kutatás olyan eszközöket és beruházásokat, annyi pénzt igényel, hogy azt csak valamely hatalomtól lehet megkapni. Az sem megoldás, ha a fizikus visszaveszi a tudását, hiszen „minden kigondolhatót elõbb-utóbb kigondolnak”! (Dürrenmatt, Utószó 19. pont)
A munkások döntési szabadsága még kevesebb. „A bázis az, amely munkája révén gazdagságot teremt, azonban sem a termelés célját, sem a munka megszervezését, sem a jövedelem elosztását nem határozhatja meg” (Roger Garaudy, ugyanott).
Mielõtt keresztény hittel megoldást keresünk, nézzük az 1. trsz. negyedik nagy problémáját.
Ki foglalkozik az 1. trsz.-ben az emberek Isten-éhségének betöltésével? Hogy erre válaszolhassunk, sorra kell vennünk, hogy az Isten-igény milyen formákban jelenik meg fizetõképes keresletként. Pl. öt ilyen forma:
a) Lelki betegek igénye a lelki egészséget védõ-gyógyító szolgáltatásokra (pl. pszichológus).
b) Szorongók igénye örökélet-biztosításra (pl. egyházi adó, szentségkiszolgáltatások ára).
c) Nevelõi feladatukban segítséget váró szülõk igénye az oktatáson, képességfejlesztésen túlmenõ pedagógusra (pl. hitoktatás, jóhírû tantestületû iskolák keresettsége).
d) Keresztények missziós célú adakozása kvázi fizetõképessé teszi valamely missziós terület (önmagában nem fizetõképes) Isten-éhségét.
e) Keresztények eltartanak (függetlenítenek) egyes személyeket (pl. papokat) azért, hogy Istent közvetítsék (?) számukra (homília, szentségek, lelkigondozás, közösségteremtés stb.). A függetlenítés problémáira még visszatérünk.
Nézzük meg azt is, hogy melyek a nem fizetõképes Isten-éhségek.
x) A szegényeké, akiknek kenyérre sincs pénzük.
y) A gazdagoké, akiknek a Mammon az uruk, s nem adják oda akármiért. Elõbb Isten ismeretére ingyen kell segíteni õket (sokszor még így sem kell nekik).
z) A realistáké, akik tudják: ha valaki csak pénzért hajlandó nekik örömhírt hirdetni, akkor ennek mondókája nem sokat ér.
A fizetõképes Isten-igények a fizetõk részérõl legnagyobbrészt egyáltalán nem komolyak. Csak annyiban törõdnek evvel az igényükkel, amennyiben zavarja õket a termelésben és fogyasztásban, a maguk Istentõl távol berendezett életében. Nem azt várják a pszichológustól, hogy szeretetre képes emberré tegye õket, hanem hogy az élet-harcban erõs és az életet élvezni tudó emberré.
Többnyire akik az egyházi adót megfizetik (az ennek sokszorosát kitevõ háztartási-, élet-, casco- stb. biztosítások mellett) mint egy „örökélet-biztosítás” átalánydíját, vagy (a havi lottó mellett) mint egy szerencsejáték árát (Pascal gondolatának megcsúfolásaként, „hátha mégis van Isten, akkor se járjunk rosszul”), azok sem azt akarják, hogy Isten legyen az életük ura, csupán a lelkiismeretüket akarják megnyugtatni, az esetleg létezõ Istent lekenyerezni.
A szülõk többsége, akik köztudomásúan szívesen helyettesítik a gyermekkel való személyes törõdést anyagi ajándékokkal, nem Istent kívánják a gyermek számára, amikor hitoktatásra küldik (hiszen ha annyira fontosnak tartanák, akkor a maguk számára is igényelnék Istent; s akkor maguk is hitoktatnák a gyermeküket), hanem a személyes törõdésük helyett vesznek a gyereknek néhány emberórányi nevelõ személyességet. Mások azt várják a hitoktatástól, hogy a gyerek, akit önzõ szülei példájukkal (esetleg nem is tudatosan) önzõvé nevelnek, valami erkölcsi ráhatást kapjon, hogy (amellett, hogy az életharcban kemény fickó maradjon!) a szüleivel szemben tisztelettudó és öregségükre gondoskodó legyen. Ugyanezt várják a jó pedagógustól is (ha egyáltalán várnak valamit a képességfejlesztésen túl).
A fizetést kapók (pszichológus, pedagógus, pap stb., összefoglaló néven: a nevelõk) oldaláról nézve ugyancsak problémás az Isten-igény valóságos szolgálata. Az egyik óriási kísértés az, hogy ne a tényleges lelki fejlõdést szolgálják, hanem azt nyújtsák az embereknek, amit azok várnak tõlük. Így válik a nevelés puszta oktatássá, a pszichológia a lelkiismerettõl való megszabadítássá, a plébánia kultuszközponttá, szentség-butikká, a kereszténység politikai és anyagi érdekektõl átszõtt vallássá.
A fizetést kapó nevelõk másik nagy kísértése a képmutatás: megfelelõ anyagi ösztönzõk hatására produkálják ugyan a nevelés külsõ megnyilvánulásait, de ez nem õszinte, áldozatos szeretetbõl fakad. Vajon hány pap lelkipásztorkodna áldozatosan, hivatásosan, ha munkáspapként el kellene tartania magát? Izrael nevelõinek, a farizeusoknak népbetegségük volt a képmutatás: úgy tették a dolgukat, ahogy a tekintély és a jövedelem növelése megkívánta, színleg nagyokat imádkoztak, nyilvánosan alamizsnálkodtak, Mózes tanítószékében pöffeszkedtek, nagy ceremóniákat és reprezentációkat rendeztek és a néppel busásan megfizettették a hókuszpókuszaikat.
Összefoglalva, akiknek az 1. trsz. (elvileg) azért ad fizetést, hogy az embereket Isten (ill. nem Isten-hívõ fogalmazásban: a szeretet, az emberiség-szélességû közösségi lét) felé emeljék, azok elé nagy erõvel odaállítja
– az õket fizetõ „páciensek” elvárásait;
– az õket fizetõ hatalom elvárásait;
– a képmutatás kísértését.
Hányan tudják így a foglalkozásukat átitatni hivatással? Hivatással, ami nélkül nem lenne kevesebb a fizetésük, sõt, amitõl határozottan kevesbedne a fizetésük és még más szankciók és zaklatások is érnék õket.
Hány missziós vállalta, hogy az õt fizetõ gyarmatosítókra is alkalmazza az evangéliumot, s ezért esetleg eretneknek nyilvánítsák és megöljék? S hányat avattak ilyesmiért szentté, vagy akár csak boldoggá? S érvényesülni kívánó templomi közönségének hány pap meri elmondani Jézus tanításának lényegét (ha egyáltalán valami indította arra, hogy ezt a lényeget megkeresse), ha nem akar az õt eltartók szemében olyan „jellé válni, amelynek ellenemondanak”? (Egy brazíliai misszionárius mondta el: A gazdag templombajárók fel vannak háborodva, hogy merészel a pap szociális és politikai kérdésekbe beleszólni! Nem fizetnek egyházi adót, mondván: „majd jönnek még hozzánk ezek a lázító papok, ha fölkopik az álluk, s fogadkoznak, hogy jók lesznek, csak fizessünk ismét!”) (Egy hazai eset: „Plébános úr, miért nem vesz már egy kocsit magának? Ne hozzon már szégyenbe bennünket. Ha akarja, csak szóljon, veszünk mi magának!”) Melyik pap vállalja, hogy öltözködésével, étkezésével, lakberendezésével, kerékpárral, vonattal, busszal közlekedésével nyugtalanítja az õt eltartók lelkiismeretét? Mert a „ne hozzon már szégyenbe” ezt jelenti magyarul: „Ne nyugtalanítsa már a lelkiismeretünket! Éljen maga is jómódban, hadd hihessük, hogy ez tetszik az Istennek!”
A d) és e) esetben még egy további probléma is erõsen nehezíti, hogy hamisítatlan kereszténységet adjanak tovább azok, akik ezt fizetésért teszik. A kereszténység egyik lényegi vonása az, hogy mindannyian viszonzást nem várva szolgáljuk a rászorulókat (2. trsz)
De hogyan taníthat egy fizetett vezetõ a viszonzást nem váró szolgálatra? Ha megkér valakit egy feladatra, az illetõ azt gondolhatja magában: „Majd csinálom, ha engem is megfizetnek érte!” Hogy oszthatná szét egy pap a feladatokat és a felelõsséget a bázison, ha a bázis azt gondolja: „Talán azért fizetjük õt, hogy velünk csináltassa meg a feladatokat?” Ha egy pap megpróbálja a híveket nagykorú, hivatásos keresztényekké, „szent papsággá” (1Pét 2,5) nevelni, alapvetõ akadályként fogja megtapasztalni a maga függetlenítettségét. De ki az, aki anyagi kiváltságairól lemond?
Mindevvel azt a megállapítást szándékoztam alátámasztani, hogy az 1. trsz-en belül, tehát fizetõképes kereslet által vonzott bérmunkaerõvel szolgálni az emberek Isten-igényét és építeni a Krisztustól ránk bízott Országot – felette problematikus dolog.
Mintegy kitérõként, röviden vázolni szeretném, hogy bizonyos körülmények között a függetlenítés problémái kivédhetõek. Három feltétel látszik:
– Akit fizetnek, az mindenképp függ az õt eltartók elvárásaitól. Tehát csak olyantól szabad fizetést elfogadni, akinek céljaival teljesen azonosulhat az ember. Nem tarthatja el a „hívõ” nép a papot, mert a papnak pontosan az a hivatása, hogy a templomába járók céljait megtisztítsa, Isten felé fordítsa (megtérés). De eltarthatja a papot pl. egy papi csoport, melynek tagjai felváltva pénzt keresnek, vagy a kisközösség, amelybe tartozik (amelyet nem õ vezet).
– Hogy a képmutatás veszélye a minimálisra csökkenjen, kell, hogy az õt eltartók jól ismerjék, s nap mint nap a jó úton segítsék elismeréssel és feddéssel. Ez ismét csak a kisközösségi méretekben lehetséges.
– Nem szabad, hogy a fizetés az õ nevelõi munkájának ellenértéke legyen, hanem a viszonzást nem váró szolgálatot lehetõvé tevõ megélhetés-biztosítás. Ebbõl két szabály következik: 1) Aki „jobban dolgozik”, a közösségtõl nem kaphat ezért több pénzt. (A stólapénz a szolgáltatások számától függ, ez nem a minõségi munkában tesz érdekeltté.) 2) A „fizetés” nem lehet semmivel sem több, mint amennyi a pap (vagy világi esetén a család) tisztes szegénységben való megélhetéséhez feltétlenül szükséges. Ez a két szabály – evilági közgazdász szemmel nézve – látszólag a jobb szolgálat iránti teljes érdektelenséget eredményezi. De fentebb láttuk, hogy a pénz húzóerejére hiába is számítunk ezen a téren. Akiben nincs Lelkesedés, az úgysem tudja az Országot építeni. A hivatásos keresztény teljes szívvel-Lélekkel végzi szolgálatát, akár a munkája mellett, akár egy biztosított megélhetés mellett. A „nyugdíjas állásban semmittevés” ellen (ami a mai függetlenítés mellett nem ritka), elég biztosíték az, hogy a kisközösség nyomban nem fogja õt eltartani, amint a függetlenítés nyomós indoka megszûnik.
A Didachéból, ebbõl az õskeresztény tanításból illusztrálnám a nem-intézményesített függetlenítés jellemzõit:
„Nem mindenki próféta, aki lélekben szól, csak akkor, ha erkölcsei ugyanazok, mint az Úréi. Az erkölcsökrõl lehet felismerni a prófétát és a hamis prófétát … Aki az igazságot tanítja, de nem cselekszi azt, amit tanít, hamis próféta.” (XI. 8,10)
„Minden apostolt, aki hozzátok érkezik, úgy fogadjátok, mint az Urat magát! De egy napnál tovább ne maradjon! Ha esetleg szükséges, maradjon még egy napot; ha azonban már három napig marad, akkor hamis próféta. Amikor az apostol elmegy tõletek, ne vigyen magával mást, csak kenyeret, addigra valót, amíg szállást talál. Ha pénzt kérne, hamis próféta!” (XI. 4,5,6)
„Mindenkit fogadjatok be, aki az Úr nevében érkezik, próbára téve majd megismeritek, hiszen képesek vagytok a jobb és a bal megkülönböztetésére.” (XII. 1)
„Kézfeltétellel válasszatok magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd, nem pénzéhes, igazmondó s kipróbált férfiakat, õk látják el ugyanis nektek a tanítók és próféták szolgálatát.” (XV. 1)
„Minden igaz próféta, aki le akar telepedni nálatok, megérdemli kenyerét. Hasonlóképpen az igaz tanító is, mint a munkás, megérdemli kenyerét. A csûr, a présház, juhaid és marháid, terményeid zsengéjét vedd, és add a zsengét a prófétáknak. Ha nincs közöttetek próféta, akkor a szegényeknek adjátok.” (XIII. 1,2,3,4)
A 1. trsz-t úgy jellemezzük, hogy rárajzoljuk az 1. ábrára, az ember helyes igényének rajzára mint alaphálózatra. A 2. ábrán a vastag görbe vonallal körülzárt terület jelzi az 1. trsz. által kielégített igényeket.
Az ember helyes anyagi igényeit részben kielégíti (M: Megélhetés), részben nem (É: Éhezés). Az ember helyes információigényeit részben kielégíti (O: Oktatás), részben nem (A: Analfabétizmus). Ezzel szemben kielégít fogyasztói igényeket anyagi téren is (F: anyagiak Fogyasztása), információ terén is (Z: informatikai Zaj).
Ezek a kifejezések, mint Éhezés vagy Analfabétizmus, szimbolikusak, tágabb értelmûek. Pl. az Analfabétizmus nem csupán az írás-olvasás tudásának hiányát jelzi, hanem annak a (kultúrkörönként változó) tudásanyagnak a hiányát, ami az emberhez méltó élethez szükséges.
Az É, M, O, A, F, Z területek ilyen fölrajzolását az 5.1. pont indokolja.
A vízszintes tengely alá nyúlik (ez azt jelképezi, hogy kimondottan negatív) az R (Rombolás), a H (Hazugság), és a P (Propaganda) terület, amely tevékenységek tehát az anyagi, információs és Isten iránti igényeknek nem kielégítõi, hanem tönkretevõi. Ezekrõl az 5.2. pont szólt.
Végül az N terület (Nevelés) jelzi az 1. trsz. válaszát az 5.5. pontban felsorolt a, b, c, d, e formájú fizetõképes Isten-igényekre. Az I (Isten-éhség) terület pedig az ugyanott x, y, z pontokban említett nem-fizetõképes Isten-igényt jelképezi.
Az N és a P területek csak külsõdlegesen tartoznak az 1. trsz-be. A függõleges szaggatott vonaltól jobbra ugyanis a pénznek nincs igazi ereje, csak külsõ megnyilvánulásokat vált ki. A P területen az emberek ugyan részt vesznek pl. a császárimádat ünnepségein, de mindez gyakran csak külsõség, érdekbõl vagy félelembõl fakadó képmutatás. Az N területre vonatkozóan ezt az 5.5. pont fejti ki. A pénz által létrehozott császárimádat vagy szentségszolgáltató üzem egyaránt erõtlen és formális. Az N területet tartalommal, erõvel, õszinteséggel csak a viszonzást nem váró szolgálatkészség (jóság, elkötelezettség, Lelkes-edés), azaz a 2. trsz. képes megtölteni (az I területtel együtt). A P területet pedig valamiféle harmadik termelési rendszer (3. trsz.) képes megtölteni tartalommal, amelyben a gonoszság, a rombolás szándéka keresi az ember gyenge pontjait. Tehát a Kígyó alma-akciója is általánosítható valamiféle termelési rendszerré, de evvel a 3. trsz-rel ebben a tanulmányban nem foglalkozunk.
„Öt ember ki tudja termelni ezer ember kenyerét. Egyetlen szakmunkás el tud látni kétszázötven embert pamutáruval, háromszázat gyapjúszövettel, ezret cipõvel. Ilyen körülmények között azt kellene hinnünk, hogy a mai kor embere összehasonlíthatatlanul jobban és gondtalanabbul él, mint õsei. S ezzel szemben mit látunk?…” (Ezek a háború elõtti arányok azóta sokszorosan megnõttek a technika fejlõdése következtében. Ugyanakkor a nyomorúság még sokkal borzalmasabb lett, mint amit Jack London a századeleji Amerikáról ír.)
„Rendelkezésre áll minden, csak megfelelõ vezetés kell hozzá… Ki a hibás? A tõkésosztály, mely mindig gazdasági szakértelmével és szervezõképességével kérkedik. Gazdasági életünk diktátorai nemcsak önzõen gazdálkodnak, hanem bûnös léhasággal is!” „…Bebizonyították, hogy a társadalom vezetését nem lehet önökre bízni. Hát majd kivesszük a kezükbõl!” (Jack London: A Vaspata – 1944)
Eltekintve most attól, hogy a megvalósult forradalmak alapjaként szolgáló emberkép jelentõsen különbözik az 1. ábrán megrajzolt jézusi emberképtõl, az igazságosság megvalósításának hatalmi módját alapjaiban kérdõjelezi meg Jézus tétele: „nem lehet Istennek is és a Mammonnak is szolgálni”. Mert a hatalmi megoldásnak sincs más eszköze a maga céljainak megvalósítására, mint a pénz és a hatalom, de ezek nem állíthatók a maguk belsõ törvényszerûségeitõl eltérõ célok szolgálatába. Épp ellenkezõleg, a pénz és a hatalom kísérti óriási erõvel a maga szolgálatába azokat, akik eszközül választják ezeket.
„Hadd emlékeztessek az emberiség történelmének egyik állandó szabályára, amely a szellemi értékek és az anyagi-gazdasági értékek viszonyára vonatkozik. Ebben a viszonyban a szellemi értékek kiemelkedõen elsõdlegesek… Ez az elsõdlegesség az igazságos béke alapja… és ez biztosítja, hogy az anyagi-technikai civilizációs fejlõdés annak szolgálatában álljon, ami az embert alkotja.
…Az utóbbi száz évben ez a civilizáció minden eddiginél nagyobb mértékben elõsegítette az anyagi javak fejlõdését. Ugyanakkor viszont elõsegítette sok olyan magatartás kialakulását, amelyekben az emberek fogékonysága csökken az emberi lét lelki dimenziója iránt. Ez olyan tételek eredménye, amelyek az emberi élet értelmét leszûkítik fõleg az anyagi-gazdasági tényezõkre, a termelés, a piac, a fogyasztás, a felhalmozás és az ezeket szabályozni próbáló bürokrácia követelményeire.” (II. János Pál pápa)
A problémák gyökere tehát az, hogy az ember tudományos-gazdasági téren óriási erõk birtokában van, de az erkölcsi fejlõdés messze elmaradt attól a szinttõl, amely ezen erõk helyes felhasználásához szükséges lenne. A tudományos-gazdasági fejlettség és az erkölcsi-emberi fejletlenség közötti szakadék rettenetes kockázatokat rejt magában. A civilizáció fejlõdése sürgetõen követeli az erkölcsi fejlõdést. De vajon miért nem növekszik az ember az emberiességben?
A világ termelési rendszere, az 1. trsz. egy eltorzult igényû embertípust szolgál ki és ilyenné alakítja az új nemzedékeket is. Ugyanakkor ez eltorzult ember a maga torz igényeivel-keresletével fenntartja, még torzabbá „fejleszti” az 1. trsz-t. A torz világ újratermeli a torz embert, a torz ember újratermeli a torz világot.
Sokan felismerik, hogy a problémák gyökere a szakadék az erõk és az erkölcsiség között. Természetes következtetés például, hogy ha riasztóan züllik az ifjúság, akkor növelni kell a világnézeti és nevelési célú tantárgyak óraszámát. Ez azonban nem hoz megoldást. Nemcsak azért, mert gyökerében hamis világnézetek nem képesek egészséges lelkû embereket nevelni, hanem azért is, mert maga a kereszténység sem tudta ezt elérni ott, ahol hatalmi ideológiává vált. Az 1. trsz-en belül maradva csak igen kevéssé lehet a lelki, közösségi, szeretet-dimenzióban növelni az emberiséget (vö. 5.5. pont)
S ha az N területen dolgozókra ez a „kevéssé” érvényes, akkor vajon mennyire szolgálja ezt a szeretetben-növekedést a termelõ-fogyasztó ember, akinek nincs módja, ideje, ereje felfedezni, átgondolni, elmondani az Igazságot, akinek egyénisége nem példakép, élete nem vonzó? (Hiszen az értékek átvétele legnagyobbrészt azonosulással, a személyiség nagyszerûségének vonzása által történik!) Az 1. trsz-ben eltorzuló ember nemhogy másokat fel tudna emelni, de maga is elveszti (meg sem találja) Istent, nincsenek mély barátságai (csak haverjai és munkatársai), elrontja a házasságát (vagy nem is képes egy jó házasságot létrehozni), elneveli a gyerekeit, szellemi élete kiüresedik (szakbarbárság), érzelmileg boldogtalan vagy érzéketlen.
A 2. ábrából láthatóan csak növeljük az erõk és az erkölcsiség közötti szakadékot, amíg az 1. trsz-en belül maradunk. Márpedig „a katolikus egyház és az egész kereszténység éppen e szakadék megszüntetésében látja sajátos feladatát” (II. János Pál, uott). Ki kell tehát fejlesztenünk magunk között is a 2. trsz-t, amely hatékonyan tudja szolgálni az Éhezés, Analfabétizmus és Isten-Éhség kielégítését. A keresztényeknek kezükben van a titok, a megoldás: Mesterünk szolgálatát kell folytatnunk, amit ránk bízott, hogy az embereknek „életük legyen és bõségben legyen” (Jn 10,10).
Miért van hát annyi nyomorúság békében és háborúban egyaránt? Azért, mert néhány hõs és szent kivételével a keresztények már jó ideje nem ismerik fel sajátos hivatásukat, hanem hivatásszerû buzgalommal dolgoznak az 1. trsz-ben. Ma is, „olyan órában, amikor a tudósok között a legvilágosabb koponyák komoly meggondolásokat tesznek közzé a jelenkori technikai ‘haladás’ szakadékairól és zsákutcáiról, a katolikusok nagy kórusa megelégszik azzal, hogy újraismételgeti (a Chardin mondatait felhasználó differenciálatlan munka- és haladás-szentesítõ mítoszt és – a szerzõ beszúrása) a Gaudium et spes világgal való kibékülésének idillikus verzióját! … Az egyháztól, mint a történelem eszkatologikus dimenziójának õrzõjétõl nagyobb elõrelátásképességet és jövõ-érzéket várnánk el!” (H. Lapargnaur)
Ennek a tragikus vakságnak s annak, hogy a keresztényeken kívül is igen kevesen ismerik fel a világ meggyógyításának igazi módját, talán legjelentõsebb oka az, hogy amint Krisztus is fizetésnélküli vándortanítóként, szegénységben, megvetés és üldözések közepette munkálta a világ üdvösségét, ugyanúgy a keresztényként ill. anonim módon az Õ nyomában a világot gyógyítók (a 2. trsz-ben munkálkodók) sorsa is hasonló.
Hankiss Elemér a Társadalmi csapdák c. könyvében olyan „csapdák” sorozatát írja le, ahol az egyének önzése miatt mindenki nagyon rosszul jár, mégis „megéri” az egyéneknek önzõnek lenni, mert még így járnak viszonylag a legkevésbé rosszul. Ugyanakkor ha az egyének elég nagy része az önzetlenséget választaná, mindenki nagyon jól járna. A világ egyre súlyosbodó általános válságának gyökere: hiányoznak a hõsök!
„A szõlõszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kelle hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szõlõszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek…
A szõlõ a napsugaraktul érik …
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem az embereknek lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de
csak a nagy lélek…”
(Petõfi: Az Apostol)
Elsõsorban nekünk magunknak kell Istenben gazdag életet élnünk, hogy másokat is efelé segíthessünk. A Teremtés értelmességének szép megnyilvánulása az, hogy az az életvitel, amely az egyén számára a kibontakozás és boldogság, egyben a leghasznosabb a közösség, az emberiség számára is és a legtöbb jót nyújtja másoknak.
Ezt az Istenben gazdag életet, amely tehát az egyén boldogságának és mások szolgálatának egyaránt legjobb útja, amelyre Isten teremtett és hív bennünket, életharmóniának nevezzük. Az alábbi séma érzékelteti a felépítését:
– Lelki élet (Isten a létünk forrása, lendülete: ima, evangélium, csend, önnevelés…)
– Szellemi élet („az igazság szabaddá tesz”: bölcsesség, mûveltség, tudás…)
– Közösségi élet („Szeressétek egymást!”: barátság, kisközösség, nagyközösség, ökumené, együttmûködés…)
– Családi élet (Szerelem, gondos nevelés, szülõk…)
– Apostolság („Ti vagytok a világ világossága!”: tanúságtétel, közösségépítés…)
– Segítés, adás („Nekem tettétek!”: idõ, pénz, személyesség…)
– Természetben élés (önfenntartás, pénzkereset, háztartás, testnevelés, pihenés…)
Amit a 6.3. pont keresztény hivatásként fölvillantott, azt a papok, férfi és nõi szerzetesek önmagukra vonatkozóan gyakran fölismerték, s a jámbor hívõk számára is magától értetõdõ, hogy ezek az „egyházi” emberek (elvileg) nem ingyenélõk, nem haszontalan a foglalkozásuk, hanem éppen ellenkezõleg, olyan szolgálatot végeznek, amely fontosságban messze felülmúlhatja a világi foglalkozásokat. (Jól mutatja ezt, hogy a világi foglalkozások közül csak az orvosi és a tanári éri el a köznyelvben a „hivatás” rangot.) Mi az oka azonban annak, hogy a keresztények 999 ezreléke, a „világiak” általában nem ismerik fel ezt a hivatásukat?
Már maga a szóhasználat nagyon rossz. A „világiak” – különösen az „egyháziak” kifejezés párjaként – sugallja az evilágiságot. A „laikus” – noha egyszerûen a görög ‘nép’ szóból ered – elsõdleges jelentése a magyarban: hozzá nem értõ. Használjuk a „civil” szót a nem klerikusokra. Ennek „nem katona” mellékjelentése igen jót tesz a hatalommal összefonódott kereszténységnek.
Hogy a hivatásokat elfojtó tabukat fölfedezzük, a hivatás megvalósításának négy – egymástól független – dimenzióját vesszük szemügyre:
– anyagi helyzet: függetlenített vagy ön- (és család)fenntartó;
– szerepkör alapja: tényleges szolgálat vagy kinevezés;
– szerepkör jellege: konkrét feladat vagy mindenben-illetékes pozíció;
– családi állapot: családos vagy cölebsz.
A családi állapot ill. az anyagi helyzet két pólusa önmagáért beszél, a szerepkör kétféle alapjára és kétféle jellegére azonban lássunk példát.
A szerepkör alapja a kinevezés például egy pap esetében, aki egy terület hívõi számára vezetõül felülrõl ki van nevezve, függetlenül attól, hogy õ mire alkalmas és ténylegesen mit csinál, és függetlenül attól is, hogy valójában kik és milyen funkciókban igénylik õt. Ezzel szemben a tényleges szolgálat az alapja egy kisközösség-vezetõi szerepkörnek, amely csak addig létezik, amíg van, aki valóban csinálja és vannak, akik valóban õtõle igénylik ezt.
A szerepkör jellege „mindenben-illetékes pozíció” például egy pap esetében, akinek irányítása nélkül a területen semmi sem történhet (mert az szakadárságnak minõsül). Ezzel szemben konkrét feladat jellegû szerepköre van például egy közösség-csoport tábori felszerelést kezelõ „kisangyalának”.
E négy dimenziónak megfelelõen négy elterjedt tabu létezik:
– Elõször, a tömegegyházak köztudatában ma a keresztény szolgálat a függetlenítettek dolga. Érthetõ ez az 5.5. pontból, hiszen ha a gyülekezet valakiknek fizet a „szolgálatukért” (ami valójában ezáltal már bérmunka), ezzel elfojtja másokban a fizetést nem váró szolgálat csíráit.
– Másodszor, úgy gondolják, hogy a szolgálat a kinevezettek dolga és a kinevezés nélkülözhetetlen is hozzá.
– Harmadszor, gyakran csak a mindenre kiterjedõ papi foglalkozást tekintik hivatásnak, amely az idõk során szinte minden keresztény feladatot – elvileg, hiszen gyakorlatilag ez képtelenség – magába olvasztott.
– Negyedszer, a római katolikusok köztudatában a keresztény hivatás fogalma ezenfelül szorosan összekapcsolódik a nem-családos életformával is, ami a nagy többség (a családosok) passzivitását vonja maga után. Ez abból a strukturális bûnbõl fakad, hogy az egyházi vezetésbe csak cölebszeket engednek.
Hogyan lehetne elérni, hogy a kinevezést a tényleges szolgálat kapja meg, azaz megszûnjön a szerepkör kétféle alapja közti szakadék? Úgy, ha egy pap valóban lelki szülõje lenne a területén élõ hívõknek (vö. „Az evangélium által én adtam nektek életet Krisztusban” 1Kor 4,15); vagy belülrõl, a közösség által elfogadott szolgálata révén emelkedne annak vezetõjévé (vö. „Kézfeltétellel válasszatok magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat…” Didaché XV.1.). Ez azonban csak a mai plébániáknál sokkal kisebb nagyságrendekbõl felépülve lehetséges, azaz ha néhány kisközösség vezetõi alkotnak egy táplálkozó kisközösséget, s ennek (tényleges, nem felülrõl kinevezett) vezetõjét szentelik pappá. Majd néhány ilyen pap alkot egy mélyebb szintû táplálkozó kisközösséget, amelynek (tényleges!) vezetõje kell hogy megkapja a püspökké szentelést (a közösségtõl és a környezõ közösségek püspökeitõl, vö. Schillebeeckx: A keresztény közösség és hivatalviselõi, Concilium 1980. március).
Hadd hívjam fel a figyelmet az itt használt, apróságnak látszó kifejezésre: „mélyebb szintû”. Jézus a lelkünkre kötötte, hogy övéi közt a vezetés még távolról sem hasonlíthat az evilági hatalmi struktúrákhoz (vö. Mt 20,25-27). Ezért a „vezetõi” közösségeknek még az ábrázolására se használjuk a fölfelé emelkedõ piramist, amellyel a vállalati szervezetet vagy az egyházi hierarchiát szokás bemutatni. A közösségek kapcsolatát inkább egy bokorhoz hasonlíthatjuk, amelynek régebbi és erõsebb ágai vannak alul, s tartják és táplálják a fölfelé törõ újabb hajtásokat, amelyeket magukból növesztettek. Az alsó, erõs ágak („vezetõi” közösségek) funkciói tehát friss hajtások növesztése, hordozása, táplálása (a „gyökerekbõl származó” táplálékkal), emellett a hajtásokban létrehozott más jellegû (a „levelekben asszimilált”) táplálék közvetítése is a bokor részei közt, azaz a kétirányú információlánc, az egység szüntelen újjáteremtése az individualizmus szeszélyeivel szemben, az együttmûködés összehangolása.
Ez a nagyságrendi váltás természetesen a jelenleginél sokkal több papot és püspököt igényelne: ezer hívõnek így szüksége lenne kb. száz közösségvezetõre, tíz papra és egy püspökre. De ha a cölibátus kötelezõ voltát feloldanák, akkor lenne kit pappá szentelni. Hiszen ahol az élet virágzik, ahol vannak közösségek, ott eleve adott ennyi vezetõ, csak nincsenek fölszentelve.
Ez igen fontos jelenség. A második tabu lazulását mutatja, amely már a II. Vatikáni Zsinatig is elhatolt: „Maga Krisztus adta világi híveinek az apostoli hivatást.” (AA 3.) Addig is, amíg a fölszentelés és kinevezés egyház-intézményi rendje nem áll helyre, bátorítani kell a hivatásukat élõ keresztényeket, hogy fölfedezzék szívükben a Krisztustól már megkapott és a közösségüktõl elismert fölszentelést és kinevezést. Ugyanakkor ennek a rendnek a helyreállását is szorgalmazni kell, mert a szolgálat-szerepkör építõ erejének kiteljesedéséhez szükség van arra, hogy a szolgálatot végzõt tág körben elfogadják.
Igen szép példája a két irány harmóniájának Szent Pál befogadása a kollegiális egységbe:
– egyrészt a küldetést egyedül Krisztus adja a lélek bensejében: „Embereknek akarok talán tetszeni? … Az általam hirdetett evangélium nem embertõl származik, nem is tanítottak rá… Amikor kegyelme által elhívott…, nem kértem tanácsot hús-vér embertõl. Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik elõttem lettek apostolokká… Majd három esztendõ múlva felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást, és nála maradtam tizenöt napig. De az apostolok közül nem láttam mást, csak Jakabot…” (Gal 1,10-19);
– másrészt fontos a kollegiális egységbe való befogadás: „Tizennégy esztendõ múlva ismét felmentem Jeruzsálembe… és eléjük tártam az evangéliumot, amit hirdetek, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy hiába fáradjak, és hogy eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló. De a velem lévõ Tituszt görög létére sem kényszerítették körülmetélkedésre, a közénk furakodott áltestvérek kedvéért sem, akik csak azért férkõztek be közénk, … hogy szolgává tegyenek…” (A tekintélyesek sem uralkodhatnak, csorbíthatják a krisztusi szabadságot!) „Ezeknek egy pillanatra sem engedtünk… A tekintélyes személyek pedig engem semmire nem köteleztek. Ellenkezõleg: elismerték, hogy rám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint ahogyan Péterre a körülmetélésé.” (A különbözõséget is elismerték!) „Mert aki erõt adott Péternek a körülmetéltek közötti apostolságra, énnekem is erõt adott a pogányok közötti szolgálatra.” (A megtértek az apostol ajánlólevelei, azaz a létrehozott közössége a létével apostollá szenteli õt, vö. 2Kor 3,2-3) „És amikor Jakab és Kéfás meg János, akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányokhoz menjünk, õk pedig a körülmetéltekhez.” (Nincs szükség emberi elismerésre, csak felismerésre, amely a tekintélyesek kötelessége.) „Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekrõl.” (Nem dogmahûséget követeltek – viszont elkötelezõdést a szeretetre annál inkább!) (Gal 2,1-14).
Ahol nincs ennyi közösségteremtõ és tápláló vezetõ, ahol még nincsenek közösségek, ott az a néhány hivatásos keresztény (akár a pap egymaga) kell hogy elkezdjen
– az intézményes függetlenítettségrõl lemondva, önmagát eltartó életformában és
– személyes és kisközösségi koncentrálással
hivatásokat nevelni. Lehet, hogy csak feleannyi ideje lesz és csak tizedannyi emberrel tud majd foglalkozni, mégis tízszer annyi eredményt fog elérni, mert nemcsak a nõtlenséget vállaló fiúkból (akik az ifjúság ezrelékét sem adják) tud hivatásos keresztényt nevelni, hanem sokakból, és ezek nem fogják a függetlenítettséget elvárni ahhoz, hogy bevessék magukat.
Ez a legutóbbi a döntõ eredmény, mert a keresztény hivatás az ön- (és család-) fenntartás (vagy legföljebb az 5.6. pontban jellemzett nem-intézményesített függetlenítettség) állapotában valósítható meg és adható tovább hatékonyan.
Összefoglalva, lépjünk túl a négy tabun:
– A függetlenítettség tabuján: azaz a keresztény hivatásnak része egy minimális szintû önfenntartás: sem több, sem kevesebb.
– A kinevezés tabuján: azaz kinevezéstõl függetlenül, a közvetlenül Istentõl származó elhívás alapján kell szolgálni, s a „tekintélyeseknek” a tényleges közösségteremtõket kell befogadni.
– Az „egyetlen hivatás” tabuján: azaz ezerféle konkrét feladat van a közösségben, s ennek megfelelõen ezerféle talentumot, karizmát kapunk Istentõl.
– A cölibátus tabuján, azaz családos és cölebsz ugyanarra a teljes kereszténységre hivatott és mindenkit a szolgálata, nem az állapota szerint kell értékelni a közösségben.
A világnak nincs szüksége arra, hogy anyagi és információkincseket adjunk neki!!
Ha az Acélember kiáll a vezetékeket tartók sorából, nem kell aggódnia a fogyasztók miatt. Nyomban egy másik villanyoszlopot állítanak a helyébe. S amiatt sem kell aggódnia az Acélembernek, hogy egy egyszerû villanyoszlop nem hordja majd a vállán olyan szeretettel a vezetékeket. Hiszen az az áram, amelyet õ szeretettel hordozott, ugyanúgy nem jutott el a szegényekhez és ugyanúgy elpocsékolódott a gazdagok kezén, mint a gépiesen hordozott áram. Szerte a világon munkanélküliség van. A gigantikus tudományos, gazdasági folyamatokban semmi fennakadást nem okoz egy maroknyi Krisztus-követõ más szolgálatokra átállása.
Ha netán valaki amiatt aggódna, hogy mi lesz a mindennapi kenyerünkkel, ha a keresztények milliói döbbennek rá a hivatásukra és fogják emiatt mellõzni az 1. trsz-t, akkor gondolja végig: ha százmilliónyi szent hõs lesz, akkor ezek meggyógyítják a világot, s az 1. trsz. F, T, R, H, P területei eltûnnek, nem lesz Éhezés és Analfabetizmus, s az emberek rátalálnak a Szeretet-Istenre … s akkor a két termelési rendszer közötti megkülönböztetés, valamint ez az egész tanulmány elavulttá válik … Ez a tanulmány pontosan azt célozza, hogy egyszer érvénytelenné váljanak a megállapításai a világ gyógyulása következtében.
Jelenleg a világ olyan szorult helyzetben van, mint egy fiók, amelyet kihúzás közben az egyik oldalon megrántottak. Bár a kihúzás szempontjából látszólag hasznos a fiókot kifelé húzni, de alaposabb átgondolás után világossá válik, hogy a megrántott oldalt kifelé húzni – ez csak a szorultságot növeli. A másik oldalt kell meghúzni, hogy a fiók újra egyenesbe jöjjön. Az erõk és az erkölcsiség közötti szakadékot csak növeli és így a problémákat csak súlyosbítja minden tudományos-gazdasági növekedést elõmozdító munkavégzés.
Az R, H, P, F, T területeken dolgozni abszolút értelemben káros. A K és O területeken dolgozni: a fiók megrántott oldalának tovább rángatása. Az N területen dolgozni annyi, mint „hangtompítóval” és keverten, „rejtjelezetten”, példamutatással kevéssé elöljárva nevelni. Az egyházi állás, az intézményesített függetlenítettség is ide sorolható.
A világnak a szolgálatunkra (2. trsz.) van égetõen szüksége. Ez minden másnál jobban létszükséglete az emberiségnek, hiszen életveszélyben van. S mivel igen kevesen vannak, akik a 2. trsz-ben munkálkodni képesek és hajlandók, ezért valóban kiáltó ostobaság ezeknek is az 1. trsz-be ölni energiáikat.
Az optimális megoldás az ön- és család-fenntartás egy helyes mértékû 1. trsz-beli bérmunkával. A helyes mérték pedig a keresztény szegénységhez szükséges minimális pénz megkeresése.
Mórus Tamás azt írja az Utópiában, hogy ha csak értelmes szakmák léteznének és az emberek jó része nem a fegyverkezés és a gazdagok luxusigényei szolgálatában dolgozna, akkor elég lenne napi három órát dolgozni. A 3. ábrán szemléltetett pályaválasztási szempont: a K és az O, leginkább pedig az N területen keressünk foglalkozást magunknak.
Gyakorlatias körültekintéssel valószínûleg találhatók ezen a három (különösen az N) területen belül olyan foglalkozások, amelyek messzemenõen átitathatók a 2. trsz-beli szolgálattal. Ennek lehetõségeire nyomban visszatérünk.
Természetesen nem arról van szó, hogy így választva foglalkozásunkat, már nem veszünk részt az 1. trsz. káros hatásainak elõidézésében. Ez lehetetlen, hiszen bármilyen munkát is végzünk az 1. trsz-ben, azaz pénzért, evvel munkaerõnket mások kezébe adtuk, hogy céljaik szerint rendelkezzenek vele, s ezek a célok nem lehetnek mások és jobbak, mint maguk azok az emberek, akik megfizetnek minket.
Ennek szemléltetésére nézzünk egy K területre esõ foglalkozást: a pék szép szolgálata, hogy kenyeret adjon az embereknek, hogyan torzul el az 1. trsz-ben. Egyrészt az általa sütött kenyérbõl csak a fizetni tudóknak jut (az éhezõknek nem: É betû). Másrészt pl. Magyarországon 23%-al többet eszünk, mint amennyi egészséges lenne (Dr. Simai, 293. oldal) és az emberek 40%-a kövérnek számít (annak biológiai és pszichikai hátrányaival: F betû). Harmadrészt Magyarországon annyi kenyeret dobunk ki, hogy egy kisebb afrikai ország megélne belõle (R betû).
Nem is szólva arról, hogy minden nemzeti jövedelem egy nagy közös kasszába kerül, ahonnét az 1. trsz. kialakult elvei és gyakorlata (ld. 2. ábra) szerint osztják el, tehát az 1. trsz-ben végzett bármilyen munkánkkal óhatatlanul hozzájárulunk az F, T, R, P, H területek virágzásához is.
Igaza lenne Babitsnak: „Az élet piszkos, csak a semmi tiszta!” (Vágyak és Soha)?
Azt hiszem, nem az a dolgunk, hogy a kezünket mosogassuk. „Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belülrõl, az ember szívébõl származik, az teszi tisztátalanná az embert.” (Mk 7,15) Nem az piszkol be minket, hogy a szerény megélhetésünkért végzett bérmunkánkat mások rosszra is használják, hanem az, ha jólétünk érdekében, vagy lanyhaságból és konformizmusból szolgálat helyett is, a feltétlen szükségesnél többet is az 1. trsz-ben dolgozunk. A tiszta kéz nem igazol senkit. Csak a tett igazolhat minket. A világot gyógyító tett. A jézusi.
Sorra vesszük most azokat a lehetõségeket, ahogyan 1. trsz-beli munkahelyünket és munkaidõnket átitathatjuk a 2. trsz-rel.
Amennyi beleszólásunk van a tervekbe, költségvetések elosztásába, az emberi munka felhasználásába a munkaidõn belül, törekedjünk ezeket úgy befolyásolni, hogy az 1. trsz. jobban fedje az 1. ábrán levõ egészséges emberi igényeket. Tehát törekedjünk a K, O, N növelésére, és az F, T, R, H, P csökkentésére. Elsõsorban saját munkakörünket, feladatainkat próbáljuk így alakítani.
Az emberibb irányításért valószínûleg többet lehet tenni egy magasabb pozícióban. De Jézus az evilági ország vezetõi magatartását uralkodásnak mondta (pl. Lk 22,25-26). Hogyan ítéljük meg, hogy egy pozíció már uralkodás-e? Mivel a ranglétra a rabszolgától a királyig folytonos, így nehéz lenne határt húzni. Néhány támpontot próbálunk adni az egyéni lelkiismeret és a közösség konkrét esetekre vonatkozó megfontolásaihoz. Mindenesetre óvakodjunk a bármely társadalmi helyzetet, objektív tettet megengedõ ‘lelki’ szempontoktól (pl. nem baj ha gazdag valaki, csak lélekben maradjon független az anyagiaktól; nem baj, ha valaki ledöfi az ellenségét, csak a gyûlölet érzése nélkül tegye).
Egy pozíció még lehet nem-uralkodás, ha
– szegény és irgalmas marad (nem baj a nagy fizetés, ha adásra használja);
– nem kívánnak tõle olyan reprezentációt, ami lehetetlenné, képmutatássá teszi szolidaritását a szegényekkel;
– szelíd és hasznos marad (az ideje nem fúrásra, fúrások kivédésére, nyalásra, képmutatásra, hazudozásra, szûk csoportérdekek küzdelmeire stb. megy);
– életében nem kerülnek túlsúlyba a dolgok a személyekkel szemben;
– fõ gondja a szeretetre nevelés marad (és marad ideje az ehhez szükséges tanulásra, közösségre, imára stb.);
– tudja követni a gazdagok stb. felé jajokat kiáltó és az ‘igazságszolgáltatás’ által kivégzett Krisztust, aki a jóságot összekapcsolta a prófétai kritikával.
További és még konkrétabb támpontokkal bizonyára tud szolgálni kinek-kinek az egyéni lelkiismerete ill. alapközössége.
Lássunk egy példát arra, hogyan javul az 1. trsz. Néhány, Jézus által hangsúlyozott, akkor még nagyobbrészt 2. trsz-beli feladatkör – pl. az irgalmas szamaritánus, a vándorok befogadása vagy az idõs szülõk támogatása – ma a gazdag országokban már jóval nagyobb mértékben belekerült az 1. trsz-be (mentõk, kórház, SZTK; vendéglõk, szállodák; nyugdíj). Természetesen az eléggé gazdagoknak régen is rendelkezésükre állt a kor szintjén megfelelõ úti kíséret, orvos, fogadó és a nyugodt öregkort biztosító vagyoni tartalék; s „természetesen” a nyomorgó tömegeknek ma sem áll rendelkezésére mindez. Az 1. trsz. természete alapjában nem változott, de „alakja” (ld. 2. ábra) igen, s ezen a téren éppen kedvezõen. Valószínûleg ebben a fõ szerepet az anyagi erõk növekedése és szervezése játszotta: a jerikói úton utazók már elõre kifizetik a közbiztonságot az adó, a mentõt és kórházat a társadalombiztosítás és utasbalesetbiztosítás formájában. (A bõségesebb anyagi erõkbõl ugyanakkor a fegyverkezésre is sokkal több jut, mint régen.) De bizonyos szerepe a különféle szintû vezetõi döntéseknek, a szélesebb néprétegek szellemi fejlõdésének, s mindezek mögött elsõsorban Jézus követõinek is volt.
Munkatársaink azok közé tartoznak, akikkel a legtöbb idõt vagyunk együtt. Jelentõs szerepet játszunk az életükben öntudatlanul is. Ha a körülmények és a feladat megengedik, jó lelkiismerettel beszélgethetünk velük munkaidõben is. Az együtt munkálkodás öröme és a munka által létrejövõ személyiségfejlõdés ugyanúgy eredmény, mint a késztermék.
Azok az állások pedig, ahol emberekkel foglalkozunk, nagy szolgálati lehetõségeket rejthetnek. (Nevelõintézet, gyámügy, kollégium, öregotthon, szociális gondozó, orvos, ápoló, mentõs, gyógytornász, tanító, óvónõ, pszichológus, pártfogó stb.)
Sok alkalmat nyújthatnak azok a foglalkozások is, ahol futólag találkozhatunk emberekkel otthonukban (pl. statisztikai felmérõ, könyvügynök, postás stb.).
Az ilyen, eleinte a bérmunkaidõben rejtõzõ szolgálat kinõheti magát s háttérbe szorítva a bérmunkát, kiterjeszkedhet az egész napra. Lássunk egy példát.
Jézus a Szentlelket a ‘Paraklétosz’ görög szóval (jelentései: pártfogó, ügyvéd, vigasztaló, segítségül hívott, segítõ, közbenjáró) jellemzi (pl. Jn 15,26). Belülrõl átélve bizonyára sok olyan szolgálati lehetõséget lehet találni az ügyvédi foglalkozásban (és más foglalkozásokban is, ahol emberek segítségért fordulnak hozzánk), amely hasonló a Lélek munkájához.
Itt csak egyet említünk: válni szándékozó házaspárok sokasága fordul az ügyvédhez. Egy részük csupán azért, hogy intézze el a köztük valójában már lezajlott válás jogi formaságait; jó részük azonban (ki nem mondottan) inkább segítségért. Erre mutat az, hogy kb. 40%-uk az elsõ, békéltetõ tárgyalás után (legalább egy idõre) eláll a válás szándékától. Ha egy ügyvéd megfelelõ lelkülettel és felkészültséggel szívügyévé teszi a válságba került családok sorsát, akkor a hozzá forduló házaspárokat otthonaikban meglátogatva, beszélgetéssel, írásokkal, programokra meghívással, tanúságtétellel, csoportos összejövetelekkel, imádsággal stb. sokat segíthet s egyes esetekben teljes gyógyulást érhet el (megtért, közösségben élõ keresztény családdá válhatnak). Ezért a többletmunkáért, a látogatásokért nyilván nem kérhet pénzt, hiszen erre nem kérték, s ha az õ zsebükre csinálná, bizonyára elutasítanák. Ha pedig a végén – az eredménytõl boldogan – hálájukat pénzben akarnák kimutatni, szintén nem fogadhatja el, hiszen akkor példamutatásának erejét jórészt elveszítené, félkész munkát végezne, nem segítené fel odáig az ‘ügyfeleit’, hogy maguk is áldozatos, a rászorulókon viszonzást nem várva segítõ szeretet-emberek legyenek.
Ugyanakkor egy ilyen ügyvédnek a fizetésért végzett munkája erõsen lecsökken, hiszen a családterápiára sok idõ kell. Ilyen alapossággal segítve negyedannyi válóperes ügyet tud csak vállalni. „Hivatásos”, „egésznapos” ügyvéddé (pontosabban „segítõ”-vé) válik, pénzkeresõ (1. trsz.-beli) munkája mégis (illetve éppen ezért) visszaszorul.
Az ügyvéd nem tehetné meg mindezt ily könnyen, ha munkája nem lenne alapvetõen egyéni jellegû. Így bár munkaközösségekben dolgoznak, nagy szabadsággal rendelkeznek. De aki egy brigádban dolgozik, ahol a többiek „hajtósak”, pénzszeretõk, az hogyan vonja ki magát abból, amit a „pogányok tesznek” (vö. Lk 12,30)? Ezért van jelentõsége olyan munkaköröket keresni, ahol az embernek szabadságában áll jóval kevesebbet dolgozni (és persze így jóval kevesebbet keresni) mint az átlag. Ilyen foglalkozások vannak pl. a szellemi alkotásban (fordító, újságíró, számítástechnika stb.) vagy a háztáji mezõgazdasági munkában (pl. sertésnevelés, facsemetenevelés, fóliázás stb.)
Az is megoldás lehet, ha az ember bõven a képességein alul választ foglalkozást. Így könnyen teljesíti azt, amit a többiek is, mégis marad ideje, energiája más szolgálatokra. A világ fiai épp ellenkezõleg, olyan magas pozíciókra törekszenek a magasabb fizetésért, amelyek meghaladják a képességeiket.
Sok munkahelyen az idõ egy része kényszerû várakozással vagy lebzseléssel telik. Azt hiszem, nem éri szó a ház elejét, ha ezeket az idõket nem próbáljuk a többieknél szolgalmasabban bérmunkával kitölteni. Persze becsülni csak akkor fognak (és akkor leszünk jó hatással), ha nem pletykával, unatkozással, hanem értelmes, hasznos módon töltjük: ha látják, hogy szenvedélyesen szolgálunk egy jó ügyet és ez átszövi a munkaidõnket is.
Összefoglalóan mondhatjuk, hogy a szegénységünkhöz szükséges szintû (ld. 8. 1. pont) bérmunkát jó pályaválasztás esetén (ld. 8. 2. pont) jó lelkiismerettel végezhetjük, hivatásunk részeként tekinthetjük, ugyanúgy, mint az otthoni mosogatást is. Ha életünket átalakítottuk Isten tetszésére életharmóniává, akkor annak minden mozzanatát az életszentség ambíciójával végezzük.
Ha egy régies munkaerkölcsû, szakmájához kiválóan értõ, igen lelkiismeretesen dolgozó keresztény felnõtt megpróbálkozik valami szükségesebb szolgálattal, valószínûleg hamarosan kiábrándultan fogja megállapítani, hogy õ bizony aligha van több hasznára az emberiségnek pl. botcsinálta katekétaként, mint ha a szakmáját ûzné teljes erõbedobással és hozzáértéssel. Kemény munkával kell mintegy újra felkészülnie az életre, mert az ifjúkorában felkészüléssel töltött másfél-két évtizedben – az oktatási rendszerek torz egyoldalúsága következtében – szinte csak a szakmára készült fel.
Természetesen az emberiség érdeke az elsõdleges, tehát ha valaki belátja, hogy az energiáit a 2. trsz-be kell bevetnie, akkor önmaga „átképzését” nem kerülheti el. Hiszen ha pl. zabhegyezõbõl képeznek a szükségesnél többet, akkor nem egy új zabhegyezõ kombinát építésével oldják meg a gondot, hanem a végzett zabhegyezõknek kell sutba vágniuk a diplomájukat, tudásukat, és az oktatási rendszerek tervszerûtlenségén bosszankodva át kell képezniük magukat egy szükségesebb szakmára.
De a valóságban ez nem ilyen világos. Közismert példa: sok nõ évekig tanul, diplomát szerez, de a feleség- és anyaszerepre ez nem készíti fel õket. Tudományos tény, hogy egy kisgyerek lelki egészségének egyik alapfeltétele az elsõ évek szoros, zavartalan, szeretetteljes anya-gyermek kapcsolata. Tehát elsõrendû társadalmi igény kellene legyen, hogy az anyák az elsõ években maguk gondozzák gyermeküket. Mégis a nagyobb fizetésû és a diplomás nõk közül nagyon sokan nem mennek el gyesre, mondván, hogy mivel a munkájukért több pénzt kapnak, ezért az bizonyára fontosabb a társadalomnak, mint a gyermekgondozás. Nem látják, hogy a fizetõképes keresletnek és a fontos igényeknek nem sok közük van egymáshoz. Mások úgy érvelnek, hogy nem fogják sutba dobni a diplomájukat, hogy helyette pelenkát mossanak. Pedig embert alkotni maradnának otthon, amely minden másnál több felkészülést kívánna. Ha gyermeknevelésbõl is diplomáznának, már nem lenne olyan furcsa, hogy a másik diplomájukat egy ideig parlagon hevertetik. A papok egy részének is van szakmája, diplomája, (nem-intézményesített függetlenítettség esetén) mégsem tartjuk bûnnek, ha azt nem gyakorolják.
Mivel az oktatási rendszereket megtervezõk, az azokat alakító erõk emberképe nem azonos az 1. ábrán jelzett jézusi embereszménnyel, ezért a hivatásuk tudatára ébredõ keresztények bosszúsága és önátképzése igen gyakori és nagymértékû lesz – hacsak nem tudjuk a hivatást már a pályaválasztást megelõzõ korban fokozatosan felébreszteni a fiatalokban!
A neveléselmélet nagyon szépen beszél tudományos, politechnikai, erkölcsi (haza és emberiség, embertársak, családi élet, igazságosság, munka, anyagiak, önfegyelem stb.), esztétikai (természet, mûvészet, alkotás, ember, közösség, emberi környezet), testi és világnézeti nevelésrõl. A gyakorlatban azonban (néhány kiváló tanár szûk környezetétõl eltekintve) mindez gyengén valósul, s még külön fájdalmasan hiányzik belõle Isten, örömhír, remény.
A keresztény fiataloknak ezért saját kezükbe kell venni önmaguk kibontakoztatását. Éberen válogassák ki a jót az iskolai, otthoni, mozgalmi hatásokból és használják fel önnevelésükben. Ugyanakkor ne engedjék magukat felesleges és káros dolgokkal leterhelni (ami pedig igen gyakori). Arra az életharmóniára készüljenek, amelyben csak kicsi, megélhetésre és szolgálatokkal való átitatásra való rész a szakma. Ugyanakkor keressék azokat a szellemi, lelki, közösségi és szolgálati lehetõségeket a 2. trsz-ben, amelyek megvalósítására már koruknak megfelelõ szinten képesek. (Konkrétabb példák a 10. részben lesznek.)
Ebben az önállóságukban természetesen idõnként botránkozással, ellenkezéssel kerülhetnek szembe, de ezek valójában ugyanúgy a keresztény életre való felkészülés szerves mozzanatai, hiszen arra készülünk, hogy az „ellentmondás jelei” (Lk 2,34) leszünk az evilág fiai számára (vö. 1Pét 4,12-14). Persze egy fiatal sem várhatja vagy fogadhatja el, hogy a szülei a 2. trsz-re való felkészülése ellenében tartsák el. Ez teljes ellentmondás lenne (vö. 5.5. pont), hiszen még a nem-intézményesített függetlenítettség is csak olyanokra vonatkozhat, akik már nagy és komoly szolgálatot végeznek. Ez nem diák-korban szokott bekövetkezni. A helyes mértékû ön- és családfenntartásra (nem karrierre) felkészülni, s az otthoni munkákban a szülõkkel szemben támasztott anyagi igényeknek megfelelõ arányban részt venni – ez az igazságosság alapvetõ követelménye, s ugyanúgy a hivatás része, mint a késõbbi mosogatás a saját háztartásban. Az anyagi igénytelenség, a jól kiválasztott (ld. 9. 3. pont) iskolában elért normális eredmény, az otthoni szolgálatkészség (de nem a családot meggazdagító pluszmunkában), és a tisztelet és szeretet kifejezése általában el tudja érni, hogy a szülõk elfogadják (még ha nem is helyeslik), hogy gyermekük önzõ szemmel nézve haszontalan dolgokra fecsérli az idejét.
„Miért nem mentél állatorvosnak?” – kérdezték csodálkozva a tanárai egy keresztény fiútól, aki egy mezõgazdasági fõiskola egyetlen színjeles tanulója, pedig csak annyit tanul, amennyit a társait korrepetálja. Képességeit és nagyközségi gyermekkorából adódó ismereteit jól mérlegelve választott iskolát a 8. 6. pontban említett szempont alapján: érdemes képességen alul iskolát, foglalkozást, munkakört, pozíciót választani, lemondva így a több pénzrõl és társadalmi nagyságról, és felszabadulva a tisztes megélhetés mellett sokféle szolgálatra.
Nem lesz-e ennek következménye egy általános ambíciótlanság, tunyaság? Nem válik-e a tudományos és gazdasági haladás dagadó vitorlája petyhüdtté?
Az egyik apokrifban Jézus így szól a szombatot megszegõ emberhez: „Boldog vagy, ha tudod, mit teszel. De ha nem tudod, akkor átkozott vagy.” Hasonlóan: ha hivatásból fakad ez a képességen-alul választás, akkor nem fenyeget a fentebb kérdésbe tett veszély. Akkor nagyon egészséges változás történik: a túlfeszített tanulásban való egyoldalúvá torzulás helyett a fiatal személyiségek harmonikusabbak lesznek, a tudományos és gazdasági „haladás” túlfeszített tempója némileg lassul, s ugyanakkor az emberek lelki egészsége, családi boldogsága, sokoldalú kultúrája és baráti kapcsolatai növekednek, a hivatásérzet pedig – nem figyelve többé arra, miért mennyit fizetnek – az emberiség legégetõbb problémáinak feszíti a vállait, a „fiók” amúgy is megrántott oldalának továbbrángatása helyett.
Az iskolában az önzés is és a hivatás is jelentkezhet külsõleg a szorgalom és a hanyagság látszatában egyaránt:
– Az önzés lehet szorgalmas (tanulok, hogy a diplomás elitbe kerüljek) és lehet hanyag (nem tanulok, mert lusta vagyok).
– A hivatás is lehet szorgalmas (tanulok, hogy segíthessek, „Paraklétosz” legyek) és lehet (e téren) energiaszegény (ez a tudás nekem a szerény megélhetéshez kell, a hivatásomhoz szükségeseket viszont iskolán kívül rendkívül szorgalmasan tanulom).
Természetesen a Paraklétosznak készülõ sem tanul válogatás nélkül mindent szorgalmasan. Egyes tantárgyakból megelégszik a kettes szinttel, s emellett õ is megtanul – iskolán kívül – olyan, a hivatásához szükséges dolgokat, amelyek nem szerepelnek a tantervben. De vajon tudnak-e a diákok okosan válogatni, vagy csupán a természetükbõl fakadó trehányság fogja fölöslegesnek minõsíteni a legtöbb tanulnivalót? Ne tévesszük szem elõl, hogy ez a tanulmány az ambíciózus keresztényeket energiáik átcsoportosítására biztatja, az ambíciótlanokat pedig arra, hogy váljanak elkötelezett, a hivatásukban ambíciózus keresztényekké. A lustaságot választóknak ez a tanulmány nem nyújt igazolást. Egy ambíciózus diák pedig tud okosan válogatni a tanulnivalók közt, mert éppen ez az ambíció szükségképpen oda vezet, hogy már diákéveiben is gyakorolja a hivatását. Ebben a gyakorlatban szerzi a tapasztalatot, ítélõképességet, hogy milyen felkészülésre van szüksége.
Mégis, aki a tanulnivalói közt kevés olyat talál, ami a hivatásához szükséges, annak el kell gondolkodnia egyrészt azon, hogy nem kellene-e a hivatásához közelebb esõ foglalkozást és iskolát választania, másrészt azon, hogy milyen módon lehetne mégis alkalmazni az adott tudását a 2. trsz-ben.
Fontos iskola- (és pálya)választási szempont az is, hogy az ember találjon bérmunkahelyet magának ott (azon a földrajzi helyen ill. szociológiai környezetben), ahová a hivatása szólítja. Sokszor a hivatás falura szólít, de a foglalkozás a városhoz köt. Vagy a hivatás a társadalom valamely rétegébe szólít (munkások, parasztok, csövesek, cigányok stb. közé), de a foglalkozás egy más réteggel vesz körül. Sokkal nehezebb késõbb változtatni, mint elõre gondolkodni. (Sok fiatal küzdi „fel” magát csillogóbb, „elitebb” környezetbe ahelyett, hogy fölfedezné küldetését a maga népéhez.)
A történelem nagy pedagógus szentek sorát állítja elénk (pl. Kalazanti Szent József, Néri Szent Fülöp, Don Bosco Szent János). Ma is sok keresztény fiatal találja a hivatásához legközelebb álló foglalkozásnak a pedagógus pályákat. Itt sajnos számolni kell avval, hogy a félhivatalos álláspont szerint a keresztény emberek „nem alkalmasak a jövõ generációjának megfelelõ szellemben való nevelésére”. Mégis, egyáltalán nem szabad lemondanunk az N területrõl, ha bátran és megalkuvás nélkül tudunk ott dolgozni. Erre van is lehetõség. Ugyanis sajátos törvényszerûségként az anyagiakat termelõket mindig jobban megfizetik, mint az embert nevelõket. Ezért a tanári képesítésû emberek is sokszor inkább jobban fizetõ nem-tanári állásokba mennek. Így az iskolák (különösen a társadalmi feltörekvés által létrehozott „légüres” területeken, pl. kis falvakban) szívesen fogadnak képesítés nélküli tanítókat, s egy ilyen állásból még az is elvégezheti a fõiskolát, akit elõbb még nem vettek föl vallásos meggyõzõdése miatt.
Még a bátorságról és meg nem alkuvásról annyit: adott esetben sokkal nagyobb nevelõi eredményt hozhat a következmények vállalása, mint a meggyõzõdést elhallgatva tovább tanítani. Például 1926-ban Mexikóban az elemi iskolai tanítóknak nyilatkozatot kellett tenniük az ateizmus mellett. 400 tanító közül 399 inkább a munkanélküliséget választotta. Ma a mexikóiak 96%-a katolikus.
Nem az a dolgunk, hogy számûzzük életünkbõl a bérmunkát, hanem hogy szenvedélyes Isten- és emberszeretetbõl, fizetséget nem várva, készséggel rendelkezésére álljunk az igazi rászorulóknak. Így állandóan fontosabb szolgálatokat vállalva a nélkülözhetõbbek helyére, fejlõdik ki az életharmónia, s így kerül a bérmunka a megélhetéshez szükséges minimális szintre.
Ellenkezõ esetben, ha valaki nem szolgál néha szinte a túlterhelõdésig, akkor félõ, hogy a bérmunka trónfosztását csupán ambíciótlansága önigazolásául használja, talentumai a két termelési rendszer között a semmittevésbe esnek és így „lusta, mihaszna szolgának” minõsül (vö. Mt 25,26).
„A földi humanizációs folyamat, ha nem is azonos az Isten Országa fejlõdésével, de beletartozik abba. Küldetésünk tehát nemcsak vallási, hanem humánus is. A keresztény üzenet az ember minden fáradozásának szól” – kommentálja Schillebeeckx a Lumen Gentiumot (Concilium, 1968. jún.-júl.) Vannak ugyanis, akik a munkát ki akarják zárni a keresztény hivatás elemei közül. Mások, látván ezt a lehetetlen szétválasztást, a bérmunkát bevonják a keresztény hivatásba, de csupán elvileg, felszínesen, leöntve egy kis szenteltvízzel, anélkül, hogy átgondolnák és megváltoztatnák a bérmunka valóságát az Evangélium követelményei szerint. E két szélsõségtõl eltérõen, a munkát valóságosan kell a hivatás részévé tenni:
– a bérmunkát átvizsgálva és kizárva belõle minden nem-keresztényit,
– s fölfedezve a munkának olyan formáit, amelyek csak látszólag hasonlóak az 1. trsz-beli munkához, mert máshogy és mások számára végezzük.
E különbség lényege az, hogy a 2. trsz-ben nem azt nézzük, hogy fizetõképes-e egy igény, hanem hogy Istennek tetszõ-e. Egészségessé (az 1. ábra értelmében) akarjuk tenni az embereket azáltal, hogy az egészséges igényeket szolgáljuk.
A „termelési rendszer” elnevezés utal arra, hogy „ipari” méretekben kell szolgálnunk, mert a szükség óriási. A 2. trsz-nek ezenfelül munkaalkalmat (nem bérmunka állást, de esetleg mellesleg azt is) kell biztosítania a szolgálatra kész embereknek. (Jó példa Teréz anya vagy Albert Schweitzer mûve, amelyekben sok ember talál 2. trsz-beli munkaalkalmat. De egy bokor közös dolgai, vagy egy plébánia körüli élet is fejlõdhet efelé.)
A 2. trsz-nek jellemzõje, hogy közösséget teremt a benne szolgálók között. Másik jellemzõje, hogy célja és eszköze átfedi egymást: a félig már gyógyult embereket úgy teszi még egészségesebbé, hogy lehetõséget nyújt nekik, hogy õk is szolgáljanak másokat. Ezzel a „szolgálni szeretnék” egészséges emberi igényét elégíti ki. Itt külön meg kell említeni azokat a nõket, akik különféle okokból (akár önkéntes elhatározásból) nem alapítottak családot. Számukra jóval kevesebb intézményes életkeret-lehetõség van, mint a cölebsz életet választó férfiak elõtt. Különös gonddal kell segíteni, hogy megtalálják a helyüket. Ez az õ számukra kiteljesedettebb élet, a 2. trsz. számára pedig komoly erõforrás lehet.
Fontos jellemzõje általában a 2. trsz. munkaalkalmainak a rugalmasság. A dolgozó anyák hajszoltsága és a gyesen lévõk által gyakran érzett élet-szürkeség két véglete között az 1. trsz. nemigen találja a megoldást. Sem otthoni munkalehetõség, sem részmunkaidõs munka nincs elegendõ és megfelelõ. A szolgálat viszont ûzhetõ otthon is, és ha arra van szükség, otthonról kimozdulva is.
A termelési rendszer fogalma azt is kifejezi, hogy ugyanolyan maximális felkészüléssel, idõbevetéssel stb. kell végeznünk, mint mások a bérmunkát. Ma elõször berendezzük életünket a foglalkozásunk szerint (iskolák, munkahely, letelepedés) és a szabadidõben, szinte hobbiként „építjük” Isten Országát. Meg kell fordítanunk: életünk alapja a hivatásunk, s ennek alárendelve, ehhez alkalmazva, sõt ebbõl a hivatásból fakadóan kell megválasztanunk iskoláinkat (s azon belül, hogy mit tanulunk meg mélyen s mit tanulunk még hozzá), foglalkozásunkat, bérmunkahelyünket, lakóhelyünket.
Profi módon kell a hivatásunkat ûznünk, de nem szelet-emberként, szakbarbárként, hanem az életharmónia teljességében. Ebbõl következik, hogy a 2. trsz-ben nem egy-egy elit szakembergárda dolgozik egy-egy területen, hanem õk csak összefogják, irányítják sokak munkáját. Például ha valaki a házasságterápia szakembere, azért még természetesen elmegy egy beteghez takarítani egy rendszeresen odajáró testvérével; s egy problémás házaspár gyógyításakor igénybe veszi jó házasságban élõ testvéreinek „amatõr” segítségét is.
„Termelési rendszer”-nek megfelelõ kell legyen a felkészülés is a szolgálatra: nem csupán egyéni, hanem rendszeres, kollektív és szervezett (pl. tanfolyamok). Ugyanakkor erõsen össze kell fonódjon a gyakorlattal. Maga a 2. trsz. is szervezett és tervszerû kell legyen, a társadalmi valóság alapos elemzésére és ismeretére épüljön.
Két különbséget ki kell emelni, amelyeknél a „termelési rendszer” elnevezés félrevezetõ. Egyrészt az egész szolgálatunk alapvetõen nem dolgokra irányul, hanem emberekre. Ha a világot gyógyítani akarjuk, akkor az emberek szívét kell meggyógyítanunk. Hiszen minden baj az emberbõl származik. A másik különbség pedig az, hogy a szolgálatunkban egész személyiségünkkel részt kell vennünk. A világnak van elég megváltatlan megváltója. Csak ha szentekké válunk, akkor szenteljük meg a világot.
Különösebb rendszerezés nélkül néhány példa következik egy plébánia körüli kisközösségcsoport valóságának és elképzeléseinek látókörébõl. Elsõsorban sok kisközösséget teremtõ és tápláló vezetõre van szükség, mert a kisközösségek csoportja univerzális szervezete lehet a szolgálatoknak és a felkészülésnek. A kisközösségek fejlõdését pedig ilyesféle szolgálatok segítik: lelkigyakorlatok, elõadások, tanfolyamok és gyakorlati képzések tartása ill. szervezése, lelkivezetés; az egységet munkáló kapcsolattartás a különféle egyházak és egyházrészek között és tapasztalatátadás a legdinamikusabban szolgáló mozgalmak felõl, tolmácsolás…
Az ifjúság (családi nevelést segítõ és kiegészítõ) neveléséhez táborszervezés és -vezetés, színjátszás és annak sokféle háttérmunkája, éneklés, zenélés és ennek háttérmunkái, testnevelés és játék szervezése…
A rászorulókon való közvetlen segítéshez karitászszervezés (és mindenki szíves rendelkezésre állása kisebb alkalmi vagy rendszeres segítésre), szociális munkások; az éhezõknek küldés szervezése…
A cselekvéshez nélkülözhetetlen szellemi életet ilyesféle szolgálatok segítik: a 2. trsz. sajátos szakirodalmát jól ismerõ könyvtáros, könyvterjesztés, szerkesztés, szemlézés, gépírás, fordítás, tanulmányok és könyvek írása, fotózás, magnófelvételek, képzõmûvészeti alkotás, dalok szerzése, társasjátékok alkotása …
A társadalmi problémákban való gyógyító részvételhez nagy számban szükség van:
– lelkipásztorokra és sok katekétára, akik az életfordulókon vallási ünnepélyességet igénylõ „pogányokkal” kapcsolatba kerülve el tudják õket vezetni az elkötelezett kisközösségi kereszténységig;
– misszionáriusokra a falvak, a csövesek, a cigányok, a munkások, az állami gondozottak, a turisták, a lelki válságban levõk (pl. telefonos lelkisegély ügyelet) stb. felé;
– tanácsadókra a válságban levõ házaspárok számára, a gyerekeket nevelõk számára, a családalapításra készülõk számára, a pályaválasztás elõtt állók számára stb.
A 2. trsz. ezerféle szükségében szinte minden hozzáértés hasznosítható, akár a humán értelmiségi szakmák (pl. orvos, jogász, pszichológus, szociológus), akár a mûszaki értelmiségi (pl. építész, számítástechnikus) vagy kétkezi szakmák (festõ, asztalos, villanyszerelõ, víz-, gáz-, fûtésszerelõ, háztartási gépek szerelõi, sofõr stb.).
Az elsõ a közvetlen segítés. Például kisnyugdíjú, egyedülálló néninek tv-t szerezni, vagy egy mozgássérült hivatalos ügyeit elintézni, vagy egy Istent keresõ fiatalt bevezetni a kereszténységbe. A 8. 4. pont végén kifejtett okok miatt itt, a világ gazdagabb részében, a közvetlen segítés nagyobbrészt I betût jelent, s csak kisebb mértékben É és A betût. Az itt körültekintõ irgalomnak legnagyobb mértékben a „pásztor nélküli juhok” ötlenek a szemébe, s ezen „esik meg a szíve” (vö. Mt 9,36).
Az É és A területeket (amelyeket szinte mindig átszõ az I igény is) fõként azokban a „légüres terekben” lehet megtalálni, amelyeket a társadalmi feltörekvés elhagyatottá tesz (például a tanyavilág, a kis falvak, a kispénzû rétegek). Egy francia példa: három házaspárból álló közösség egy eldugott kis faluba költözik, ahová nem jut pap, nem költözik orvos. Jól felkészültek, van köztük tanító, orvos, mezõgazdasági szakember. Egy közösség képes szembeszállni minden nehézséggel. A falu számára áldás a munkájuk, segítõkészségük, missziós szolgálatuk.
A közvetlen segítéshez tartozik még jó néhány háttértevékenység, mint pl. az I betûhöz a szellemi termékek elõállítása.
A 2. trsz. másik területe: pénzzel támogatni a földrajzilag távoli problémákon dolgozó testvéreket (például Teréz anya, misszionáriusok stb.)
Valahányszor errõl szó kerül, valaki mindig elõhozza, hogy inkább magunk körül keressük a rászorulókat, mert pénzt adni könnyû, de személyesen szeretni nehezebb. S valóban, bizonyára vannak, akik számára ez a pénzküldés ugyanúgy a lelkiismeretük elaltatása, mint másoknak az egyházi adó fizetése (vö. 5. 5. pont). Mégis látnunk kell, hogy a közvetlen segítés és a távoli segítés nemhogy ellentétesek lennének, hanem egyenesen következnek egymásból. Hiszen ha igazán szívügyem a világ éhezése, nyilván megpróbálok másokat is megnyerni ennek az ügynek, s ez nem megy másképp, mint személyes szeretettel. Ugyanakkor viszont fabatkát se ér, ha magamból és másokból kiváló keresztényt nevelek, ha nem válunk képessé húsbavágó szegénység vállalására a testvéreinkért. (Egy példa: Ausztráliában a kínai vendégmunkások jól keresnek, s körülöttük tombol a reklám, a kirakatok, a mások tobzódása a fogyasztásban. Õk mégis mindig hazaküldik a fizetésük legnagyobb részét, s ugyanúgy egy marék rizsen élnek, mint otthon a nagy család).
Közismert tény ma már, hogy a világnyomor azért alakult ki, mert a fegyveres fehér ember a maga céljai szolgálatába állította más népek erõforrásait is. „Ha varázsvesszõ érintésére eltûnne mindaz, ami a gyarmati népekbõl kisajtolt profitból épült, Európa-szerte egész városok tûnnének el nyomtalanul.” (Makai György: A harmadik világ) Ha kiszipolyozni, tönkretenni kéznél van az 1. trsz. számára, kell hogy segíteni is közel legyen a 2. trsz. számára a harmadik világ!
A 2. trsz. harmadik fõ területe a belsõ segítés a közösségben. Például ha valami elromlik a lakásban, akkor megcsinálhatom ugyan magam (ha tudom, lassan és szakszerûtlenül), vagy hívhatok szakembert (ami drága és ki tudja, hogy rendesen megcsinálja-e), de sokszor az a legjobb, ha elhívom egy testvéremet, aki ért hozzá és vannak szerszámai (mert ez a szakmája, vagy egy ezermester). Ez utóbbi a belsõ segítés.
Három elõnye van:
– neki jóval kevesebb idejébe kerül, mint nekem, mert ért hozzá;
– szakszerûen és becsületesen megcsinálja (s talán még olcsóbban is);
– a pénz a közösségen belül marad.
Ha tehát a közösséget egy nagy családnak tekintjük, amely a belsõ dolgait úgy igyekszik megoldani, hogy minél jobban tudjon kifelé szolgálni, akkor indokolt, hogy mindent a leghozzáértõbb végezzen (a legkevesebb idõ és legjobb eredmény). Arra is lehetõség nyílik, hogy egymást megfeddjük:„Ez az igényed messzemenõen fogyasztói, én nem végzem el ezt neked.”
Nehezen eldönthetõ kérdés, hogy megfizessük-e egymásnak ezeket a belsõ segítéseket. Ha igazán megbízunk egymásban (hogy a másik ugyanúgy adásra használja minden nélkülözhetõ pénzét, mint én), akkor a belsõ fizetés olyan, mintha az ember az egyik zsebébõl a másik zsebébe rakná a pénzt. De mégis, az én igényem fizetõképes (K betû) és a testvéremnek joga van arra, hogy az igazi rászorulókat elõnyben részesítse velem szemben (sõt, ez közös célunk, nekem is erre kell õt biztatnom!). Ha tehát nem vagyok a fizetõképtelen szegényekhez hasonlóan szegény, akkor jobban teszem, ha valami tisztes árat fizetek a belsõ szolgálatért; s ha nem fogadja el, akkor feltétlen beleteszem az éhezõk kasszájába, mert így válik a testvérem engem-segítése valódi rászorulókat segítõ szolgálattá.
Nem kívánok további, részletes, konkrét leírást adni a 2. trsz-rõl. A közösségek szolgálatkészségébõl és leleményességébõl születik meg, a társadalmi környezet alapos ismeretébõl és ahhoz alkalmazkodva. Ötletek sokasága támad, ha az ember a valóságot szemléli és a szívével gondolkodik. Egy taizei levél, a Szentek élete, egy emberi vagy társadalmi problémákat elemzõ pszichológiai vagy szociológiai cikk, egy újsághír, egy beszélgetés a kocsmában- s azt követõen felelõs közösségi megbeszélés és imádkozás- s máris megszületett egy áldott vállalkozás.
A kereten kívüli papok helyzete hasonlít ma leginkább a keresztény hivatásukat komolyan vevõ világiak helyzetéhez. Hogyan oldják meg õk, hogy a megélhetés ne menjen – nyilvánvalóan sokkal fontosabb – papi tevékenységük rovására? Olyan állást keresnek, amely kevés idõt igényel (pl. rovarirtás, takarítás, kazánfûtés, fordítás stb.) és anyagi igényeiket olyan szintre csökkentik, hogy ebbõl megélhessenek. Szent Pálról is tudjuk, hogy sátorszövésbõl tartotta el magát idõnként.
Gyakorlatias körültekintéssel bizonyára sokféle módot lehet találni arra, hogy kevesebb pénzért kevesebbet kelljen dolgoznunk. Például csak a férfi vagy csak az asszony jár bérmunkába, vagy részmunkaidõs állást vállalnak, vagy szabadfoglalkozásúak, önállóak, szabad munkaidejûek, a háztájiban gazdálkodnak stb. Vagy tekinthetjük a családnál nagyobb egységet, a kisközösséget egy gazdálkodó egységnek, s kitalálhatjuk a nem intézményesített függetlenítés, az egymást felváltva eltartás különféle formáit.
Érdemes lesz egyszer egy tanulmányban megvizsgálni a családon (esetleg kisközösségen) belüli munkamegosztás elõnyeit és problémáit a férfi és nõi személyiség, a gyermekek, a házasság, a közösség és a szolgálat szempontjából.
Láttuk, hogy semmi felelõsségünk nincs a tudományos-gazdasági haladás elõmozdításában, hanem a 2. trsz. a felelõsségünk. Evvel azonban még csak a tudati feltétele van meg a hivatás komolyanvételének. A kulcskérdés az, hogy tudunk-e a szolgálatok kedvéért jóval kevesebb pénzbõl megélni.
Gyakorlatunkban a keresztény szegénység elsõsorban a pénzadás következménye. Hiszen akinek nem az Anyagi Javak az istene (és lakásgondját már megoldotta), az a normális havi jövedelmébõl bõven tud szakítani az adás céljaira. A pénzelszámolás gyakorlata is azért olyan fontos, hogy havonta gazdaggá váló önmagunkat ellenõrizni tudjuk.
Jézus és az apostolok szegénysége ezzel szemben abból származott, hogy elhagyták megélhetésüket, foglalkozásukat (Jézus az ácsmûhelyt, az apostolok a hálót, a vámot, a földet, vö. Mk 10,29) azért, hogy munkaerejüket a 2. trsz-ben vessék be. „Kövessetek és emberek halászává teszlek benneteket!” (Mk 1,17) Jézus elvonja tanítványait az 1. trsz-bõl, hogy a sokkal fontosabb 2. trsz-t bízza rájuk.
A keresztény szegénységnek szép, de mégiscsak a passzív ‘világiak’ számára kitalált egyoldalú formája az, hogy havonta újratermelõdõ jólétünkbõl adjunk, szívünk mértéke szerint, egyre többet. Sokkal többet használunk a világnak és az Országnak, ha önmagunkat nem az 1. trsz-ben vetjük be (s az ezért kapott pénzbõl adunk), hanem a 2. trsz-ben. „Aranyam, ezüstöm nincs, de amim van-„ az sokkal többet ér: idõm, energiám, karizmáim, szolgálatom, szeretetem, önmagam (vö. Csel 3,6).
A szegénység nem csupán sajnálatos következménye a hivatásnak, hanem szerves része, eszköze.
Nem akarjuk ezzel csökkenteni az adás jelentõségét. A 2. trsz. fontos szolgálata a pénzadás az éhezõknek. (A fejlett országokban élõ rászorulóknak és a közösség céljaira csak kivételes esetben! Nagyon gyakori, hogy az itthoni „rászorulók” igényei már javában az F területre esnek! Gondoljunk csak bele, hogy a többmillió forintos rózsadombi villalakás és a párezer forintos kis falusi vályogház közötti skálán hol helyezkednek el a lakásigényeink. S milyen rászoruló az, aki a lakása berendezésére sokezer forintot költ – amikor kevésbé divatos bútort ingyen lehet szerezni. Ezek a „gazdagok egymást támogatják” adások többnyire a rossz lelkiismeretbõl fakadnak: „Ha magamnak megengedek ilyen életszínvonalat, akkor az õ hasonló igényét mi jogon minõsítsem indokolatlannak?” Szegény a szegénynek nem ad pénzt bolondságra, csak emberi igényre. S ugyanez áll a közösségi pénzfelhasználásra. A hivatalos egyházi keretekbe beáramló pénz nem kis része olyan egyéni és kollektív fogyasztói igényeket szolgál ki, amelyek botrányosak az Evangélium színe elõtt. Az egyház, amelynek sok milliónyi éhezõ tagja van, hiába tatarozgatja az épületeit, attól a pénzérõl döntõk „belül még tele vannak kapzsisággal és gonoszsággal” (Lk 11,39). Nem lesz addig tiszta, szép a templom, amíg kufárok és rablók barlangja (vö. Lk 19,46), amíg a templom jövedelmét irgalmas emberek nem a rászorulóknak adják (Lk 11,41)! Amikor a pénz felhasználásába való beleszólás legföljebb ha formális, legjobb az egyházi adót egybõl a szegény egyházak támogatására elküldeni és saját egyházközségünket értesíteni errõl, hogy meg ne botránkoztassuk õket (Mt 17,27).
A szegénység mint önálló szolgálat, óriási jelentõségû a jelenlegi jövõ-kizsákmányolás, föld-szétrombolás megállításában. Nem hiába lett éppen Assisi Szent Ferenc az ökológia védõszentje. Marx a tõke önfelhalmozását ellentételezve kimondta, hogy az egyetlen értékteremtõ erõ az emberi munka. Az emberiségnek a saját kárán kellett rájönnie, hogy ez a tétel csak a tõke és a munka szembeállításában érvényes. Az emberi munka csak igen kis mértékben értékteremtõ ahhoz képest, hogy az értékek legnagyobb része a Föld készen kapott kincse. Schumacher ezt próbálja megértetni a közgazdászokkal, hogy rendszerük az alaptõkéjét fogyasztja, így a biztos csõd felé rohan. Az ember csupán a háziasszonyhoz hasonlít, aki bevásárol az üzletben és elkészíti az ételt. Ezért azt lehet mondani, hogy a mai helyzetben amennyit az egyszerû megélhetés szintjén felül fogyaszt az ember, azzal többet árt a Földnek, mint amennyit az ellenértékként végzett munkájával használt. A szegény már pusztán a szegénységével hasznosabb, mint aki a szegénység szintjén felül fogyaszt és termel. (A mi eszményünk természetesen nem csupán egy passzív szegénység.)
Istenben gazdag és anyagiakban szegény életünknek roppant vonzónak és felszólító erejûnek kell lennie. Az aszketikus világkultúra az egyetlen válasz a „Túléljük-e a jövõt?” történelmi kérdésére.
Nemcsak elfogadnunk kell tehát a szegénységet, mint az adás és a pénzkeresésre rá nemigen érõ hivatás következményét;
hanem törekednünk is kell a szegénységre (mert aki F szinten fogyaszt, az rombol);
és nevelnünk is kell a szegénységre, mert ez az egyetlen útja annak, hogy az emberiség élete ne háború és kizsákmányolás és ökológiai pusztulás; a mi és a ránk bízottak élete pedig Jézustól való szomorú eltávolodás (vö. Mk 10,22), Isten megvetése (vö. Lk 16,13) és boldogtalanság legyen.
Milyen indítékokkal hív a szegénységre a Lélek?
– Mondj nemet a Föld tönkretételére.
– Mondj nemet a szegények kizsákmányolására.
– Vállalj sorsközösséget az éhezõkkel. Krisztus testében „ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele” (1Kor 12-26). De nem képmutatóan, hanem valóságosan, hatékonyan: „Szívére veszi terhünk, gondunk. Vállára venni nem bolond!” – mondja József Attila.
– Képviseld azokat, akiknek még kiáltását is elnyomják. Légy égõ gyertyacsonk, hogy „jobban lássák” az emberek a távoli tûzvészt. Myrdal, az 1974. évi Nobel-díjas írja: „Az emberek tudatában két összeegyeztethetetlen gondolatmenet van jelen egyidejûleg: egyrészt felismerik, hogy a fejletlen országok néptömegei iszonyú nyomorban sínylõdnek, s hogy nagyarányú segítségre van szükségük; másrészt viszont önzõ módon nem hajlandók semmiféle lényeges áldozatra e segítség érdekében. Ez az ellentmondás szükségszerûen pusztító hatással van az emberek valóságtudatára!” Személyes hatással kell helyreállítani az emberek valóságtudatát. Ahol élünk, a gazdag világ közepén kell a valóságot képviselni az életvitelünkkel.
– Istenben gazdagon akarunk élni. Az életharmónia csak a szegénység táptalaján lehetséges. S a gyermekeinknek is mindent meg akarunk adni: azaz elsõsorban Istent, szeretetközösséget, irgalmas szívet, a szeretet képességét. Ezt csak egy családi szegénységben tudjuk megadni nekik.
– Segíts azzal, amirõl lemondasz. (Mint a kínai vendégmunkások, lásd 9. 3. pont.)
Nagyon sokan félreértik, félremagyarázzák, kigúnyolják a szegénységet. De a szegénység Lelke, a szeretet megtalálja a helyes életmódot. Azt mondják, a szegénységet a családosok nem tudják megvalósítani. De Teréz anya nap mint nap hétezer gyereket etet Kalkuttában, s ez a nagy család nem akadálya az õ szegénységének. A gyerekeinknek tápláló ételt adni: ez nem gazdagság, hanem szolgálata az éhezõknek. Hiszen a ránk bízottak naponkénti megéhezése ugyanolyan „rászorultság”, mint a távoli éhezõké. De ha annak tudatában látom el anyagiakkal a gyermekeimet, hogy jónéhány „fogadott” testvérkéjüknek még enni sem adtam, akkor nem fogom a feltétlen szükségesnél több anyagi dologgal tönkretenni a sajátjaimat, hanem inkább a fogadottaknak adok enni. (Igen, tönkretenni! Mert nem lehet két úrnak szolgálni, s ha jólétet adok a gyerekeimnek, akkor Istent nem tudom nekik adni!)
Praktikusan gondoljuk meg, hogyan szabadíthatunk föl erõforrásokat a szolgálatra. A szeretet nem a reprezentatív szegénységre törekszik, hanem a hatékony szegénységre. A mai ember életében a négy legnagyobb anyagi tétel a lakás, a kocsi, a nyaralás és a lakberendezés. A szegénység legnagyobb horderejû kérdései tehát ezek:
– Hol és milyen lakással elégszem meg? Én is oda tülekszem-e, ahová a legtöbb ember tülekszik, s ahol ennélfogva minden drágább? Keresem-e ehelyett a társadalmi feltörekvés által teremtett „légüres tereket”, ahol sokkal olcsóbban jutok lakáshoz (és ahol a szolgálatra is sokkal nagyobb igény van)?
– Valóban többet tudok szolgálni kocsival, mint anélkül? Hiszen egy kocsi üzemeltetése két gyerek neveléséhez, vagy két közösség táplálásához, vagy 7 indiai gyermek neveltetéséhez elegendõ erõforrást (pénzt, idõt, energiát) emészt fel! S emellett a Föld tönkretevésének talán legsokoldalúbb és leghatékonyabb eszköze! Ilyen sokat ér a kocsi által lehetõvé váló többletszolgálatom? S ha némelykor indokolt a kocsi és ezért megveszem, meggondolom-e minden egyes utam elõtt, hogy feltétlen szükséges-e kocsival mennem?
– Mit jelent számomra a nyaralás? Ibusz-utat, Balatont, szállodát, kocsikázást? Vagy egy ismerõs házát egy kis faluban, egy kerékpártúrát, táborozást, nyugati utat stoppal és hálózsákkal? Fogyasztást, tunyaságot, sznobságot jelent? Vagy csendet, beszélgetést, szépséget, imát, felkészülést, újfajta szolgálatok kalandját, játékot…? S ha van saját nyaralóm (ha már van), segítem-e olyanok nyaralását, akiknek ilyenfajta nyaralásra van szükségük (általában kisgyermekes családok)?
– Ma szinte minden szükséges bútor türelemmel és utánérdeklõdéssel ingyen vagy sokkal olcsóbban megszerezhetõ kevéssé értékes hagyatékokból, új lakásba költözõktõl, bontás elõtt álló házakból, fogyasztói igényszintû ismerõsöktõl stb. Ezért az, hogy valaki igen olcsón rendezi be a lakását, nem kíván nélkülözést. A normális esztétika is olcsón, házilag megteremthetõ. Egyedül az emberek tekintetét kell elviselni. De ha félünk az emberek tekintetétõl, akkor jobb, ha szóban sem valljuk magunkat krisztusinak, mert a szó és az életvitel ellentmondásával csak szégyent hozunk Õreá. Ha félünk, hogy meglátják a világosságot, s ezért inkább „lakberendezés-vékát” borítunk rá, akkor minek gyújtottunk egyáltalán fényt? (vö. Mt 5,15) Egy drágán berendezett lakás (ha nem a megtérés elõtti életforma maradványa) olyan antitanúságtétel, amely tönkretehet, hiteltelenné tehet minden apostoli törekvést.
Az Isten akaratába belesimuló, a hivatás érdekében vállalt, szeretetbõl fakadó kicsiség, szegénység, védtelenség (s egyes esetekben – nem valami szabály miatt, hanem mert a szolgálat természete megkívánja – a házasságról való lemondás), egyszóval áldozatosság nélkül csak férges, éretlen gyümölcs van. „Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél.” (Mt 10,24) Mi sem tudunk különb tanítványokat nevelni, mint amilyen tanítványai mi magunk vagyunk a Mesternek! (Legfeljebb, ha komolyan keresik az Isten Országát, kinõnek minket.)
Zsoltár
„Ezerféle börtönében mérhetetlenül sok ember várja az Urat.
Éhségben és szögesdrótok mögött,
vagy önzésük, félelmük, magányuk, neurózisuk börtönében
mondják sokan: valami jót ki mutat immár nekünk?
Naphosszat Érted dolgozom, Uram,
az éjszakában Érted virrasztok,
reggel fáradtan is Reád ébredni boldogság.
Nem vagyok elismert szakember,
képességeimen alul érvényesülök,
a szolgai munkát végzem,
a fizetni nem tudóknak dolgozom.
Nincsenek befolyásos barátaim,
csak nem-befolyásos barátokat kapok szolgálatomért.
Velem nem kötnek a nagyok ‘kéz kezet mos’ szövetséget.
Bolondnak néznek, ujjal mutogatnak rám,
szabadon szemtelenkedhetnek velem a suhancok.
Bezzeg dicsekszik kapzsiságával a bûnös,
és áldást mond a haszonlesõ, megcsúfolva az Urat.
Kicsivé lettem, nem véd tekintély,
az Úr szavának tekintélyét minden nap ki kell vívnom.
Kiváltságaimat sorra feladtam,
irigy keserûséggel ösztökélnek,
akik gazdagságukat várják tõlem,
reklámaik villogó fényében megszégyenítenek.
Biztonságom a múlté, nevem hírhedtté lett,
a fõnökök nincsenek jó véleménnyel rólam.
Nincs vagyonom, se bankbetétem,
se fényes tisztségem, se érdemrendjeim.
Reprezentatív épületeikben, elegáns kocsijaik között
lenézetten loholok.
Napkeltétõl napnyugtáig utánunk szimatolnak,
bíráik asztalán kész az ítélet.
Fennhéjázva mondja a bûnös:
nem lesz számonkérés, nincs Isten!
Ez minden gondolata. Útjai eredményesek,
azt hiszi, hogy messze az ítélet.
De neveti õket az Úr, s nyomuk vész mindörökre.
Helyüket majd a szelídek birtokolják,
békét hoznak a földre.”
(1., 4., 10., 15., 36., 130. zsoltárok, szabadon)
Gyula I. Simonyi (1980)
A gyerekmentességemről mindig is azt hittem, hogy hozzájárulok a bolygó megmentéséhez – mondja Gina Beach.…
"Igazán szeretne egy gyermek nálunk és most megfoganni?" - teszi a BOCS szöveggyűjteményének címe…
Zsugori, csaló szülőként élvezzük a légkondi hűvösét, de az árának csak töredékét fizetjük meg, a…
30 éve, az 1994-es kairói Nemzetközi Népesedési és Fejlesztési Konferencia (ICPD) óta nem volt jelentős…
„ Egy hadseregnek, mint a rákos sejtnek, egyik fő biológiai jellemzője, hogy állandóan növekednie kell,…
Az eddig megjelent hazai szexuálpedagógiai szakirodalomi visszatekintésekben a 2005-től jelentek meg összefoglaló írások e témáról,…
