Szerző: Antoni Rita | Forrás: Nőkért.hu

Első megjelenés: Bolemant Lilla – Szapu Marianna szerk. Bevezetés a gendertanulmányokba. Egyetemi jegyzet. Pozsony – Nyitra: Phoenix Polgári Társulás, 2015, 103-135. A kötet egyben letölthető itt. Alább a linkekkel kiegészített változat olvasható, a szövegben [jelzett] oldalszámokkal. A tanulmányból csak az eredeti megjelenési adatok megadásával lehet idézni. Az eredeti tanulmány a tartalomjegyzék és a képek nélkül jelent meg./

Tartalom

1. Mik a reprodukciós jogok?
2. A reprodukciós gyakorlatok története és elméleti háttere
a) Természet vs. kultúra – eszmetörténeti gyökerek
b) A fogamzásgátlás első propagálói
c) A fogamzásgátló tabletta és a szexuális „forradalom”
d) Emberi jogok vs. keresztény fundamentalisták: a nő teste mint csatatér
3. A reprodukciós gyakorlatok története Magyarországon
4. Zárás: az emberi jogi megközelítés felé

[103] Simone de Beauvoir A második nem című, feminista alapművé lett könyvében (1949) úgy érvel, hogy míg a férfi teljes összhangban van a testével, és reprodukciós tevékenysége az önmegvalósítását nem akadályozza, a nő viszonya saját testéhez ambivalens: autonóm törekvéseit ugyanis gátolja az ún. fajnak való kiszolgáltatottság – pl. a menstruációs görcsök, a szakadatlan teherbeesés, illetve az attól való félelem; a menopauza, melyek részben elidegenítik a saját testétől.[1] „Teljes alávetettsége a fajfenntartási funkcióknak volt az oka annak, hogy az emberi történelem kezdetén a nő kénytelen volt lemondani a világ alakításáról és beérni a ház körüli munkákkal”– írja.[2]

A gyermektelen Beauvoirt később sok kritika érte még feminista körökből is e ridegnek tűnő megközelítése miatt, pedig a gondolatmenetét – elutasítva a biológiai determinációt – azzal zárja, hogy az, hogy a nőt mennyiben vetik vissza a teste reprodukciós funkcióival járó korlátok, attól függ, hogy a társadalom mennyi jelentőséget tulajdonít ezeknek, és mennyiben hajlandó ezeket a terheket a nő válláról levenni.[3] „Aszerint, hogy milyen egészségügyi feltételek közt zajlik le a terhesség és a szülés, lesz nagyobb vagy kisebb a faj hatalma a nő felett” – mondja például.[4] A [104] biztonságos szülés, a szülés közben átélt fájdalom csillapítása, az anyai halandóság csökkentése, a természetes körülmények között, azaz fogamzásgátlás nélkül létrejövő gyerekszám korlátozása nemcsak a nők legalapvetőbb jogait érintik (élethez, testi épséghez, emberi méltósághoz való jog), hanem emancipációjukban is kulcsszerepet játszanak.

Éppen ez az oka annak, hogy a nacionalisták és konzervatívok, a vallások képviselői (kivéve a progresszív híveket), akik különösen erős aggályokat mutattak fel minden alkalommal, amikor újabb módszer jelent meg és kezdett elterjedni a nők reproduktív terheinek csökkentésére, ennek tulajdonítják a népességcsökkenés sokkal összetettebb okait. Theodore Roosevelt dörgedelmét visszhangozzák: „Az a nő, aki meghátrál a gyermekszülés elől, olyan, mint az a katona, aki fegyverét elhajítva megfutamodik a csatatérről.”[5] A feministák, többek közt, azért kritizálták ezt az attitűdöt, mert így a teljes jogú állampolgárság fogalmából kirekesztődnek a nők, akik e logika szerint csak az anyaságukkal fejezhetik ki a állampolgárságukat, ami ráadásul annak egy alacsonyabb rendű formája.[6] Ez a hierarchia abban is megnyilvánul, hogy a háborúban elesettek hősnek számítanak, míg a korábban gyakori gyermekágyi halálozást természetesnek tekintették, és az anyaság valódi megbecsülése ma is kívánnivalót hagy maga után. Egyes feministák arra helyezik a hangsúlyt, hogy az állam ismerje el az anyaságot az ideológián túl is, mások pedig arra, hogy a nők identitását nem lehet és nem szabad egyetlen dimenzióra redukálni – ezek a megközelítések nem feltétlenül zárják ki egymást. Másrészt faji és osztály alapú megfontolások mentén sajátosan árulkodó szelekció jelent és jelenik meg az engedékenység fokozataiban: a reprodukciós diskurzusban a mai napig erősek a rasszista, a szegényeket kriminalizáló (osztályrasszista) és a xenofób (idegengyűlölő, elsősorban bevándorlógyűlölő) felhangok.

[105] 1. Mik a reprodukciós jogok?

Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO (World Health Organization) szerint az egészség – ami teljes fizikai, lelki és társadalmi jólétet jelent, és nem egyszerűen a betegség vagy fogyatékosság hiányát – alapvető emberi jog.[7] A reprodukciós jogok – a reprodukciós egészséghez való jogok – ennek részét alkotják. Közéjük tartozik:

– a reprodukciós szervek egészsége és épsége (beleértve az olyan káros kulturális gyakorlatok, mint a nemiszervcsonkítás elleni védelmet, továbbá a szexuális erőszak elleni védelmet, beleértve a háborús szexuális erőszak elleni védelmet is),

– a szexuális nevelés (ma már kevésbé használatos kifejezéssel: szexuális felvilágosítás), az információhoz való hozzáférés,

– a szexuális önrendelkezés,

– a szexuális úton terjedő betegségek, köztük az AIDS elleni védelem,

– a fogamzásgátlás, a fogamzásgátló szerek könnyű hozzáférhetősége és megfizethetősége,

– a terhesgondozás,

– az asszisztált reprodukciós eljárások,

– a szakképzett személy által levezetett, az anya és a gyermek egészségéről gondoskodó, biztonságos szülés,

– a biztonságos abortusz,

– a kényszersterilizációtól, az abortuszra kényszerítéstől és egyéb kapcsolódó jogellenes beavatkozásoktól védelem.

Ezeket a jogokat minden ember számára és minden életszakaszban biztosítani kell.

[106] 2. A reprodukciós gyakorlatok története és elméleti háttere

a) Természet vs. kultúra – eszmetörténeti gyökerek

A nők szülési képességét a történelmi korokban egyrészt misztifikálták és piedesztálra állították, másrészt (azon túl, hogy a gyakorlatban vonakodtak megkönnyíteni a szülő nő, illetve a majdani anya helyzetét) erre hivatkozva tartották alárendelt pozícióban a nőket. A szülés ténye száműzte a nőket a test-elme hierarchikus fogalmi ellentétpárján belül a természetesen alantasnak tartott anyagiság birodalmába. Ennek alapja az, hogy a szülés (sokáig meg nem értett) ténye miatt a nőket a természethez közelebb állónak tekintették, a kultúrát pedig a természet diadalmas leigázásaként, így a természetnél magasabb rendűnek értelmezték.[8]

A nők természethez rendelése és a kultúra férfiak általi kisajátítása kapcsán egyes elméletírók a férfiak szülésirigységéről beszélnek.[9]: A (legalábbis privilegizált) férfiak szerintük – ha már nem voltak képesek a testi teremtésre– kisajátították maguknak a szellemi teremtést, és igyekeztek abból kizárni a nőket, magukat pedig egyúttal felmenteni minden olyan feladat alól, aminek a testi reprodukcióhoz köze van, azok alól is, amelyek függetlenek a biológiai adottságoktól.[10]

Mindez jól látható pl. Platón dialógusaiban (aki egyébként nem nevezhető elvakult nőgyűlölőnek, az Államban úgy vélekedik, hogy vannak katonai vagy filozófusi pályára alkalmas nők, akiknek engedni kell kibontakoztatni a képességeiket). Szókratész is azt a metaforát használja, hogy a megfelelő kérdésfeltevés révén bábáskodik a gondolat megszületésénél – felesége, Xantippé, aki pl. a (testi értelemben megszült) gyermekeik miatt [107] aggódik, amiért férje minden idejét azzal tölti, hogy ingyen tanít, házsártos és alantas személyként van feltüntetve. A Phaidónban, Szókratész haláljelenetében (a többi nővel együtt) alkalmatlankodó, idegesítően jajveszékelő, reménytelenül ostoba figurának tűnik, akit kiküldenek, és a filozófus a megnyugtató-felemelő párbeszédet a lélek halhatatlanságáról a „magasabb rendű” férfitársaságban folytatja le.

Még a 19. században, sőt egyes eszmerendszerekben, politikai nézetekben ma is tartja magát a feltételezés, hogy a nő elsődleges (vagy akár kizárólagos) feladata a gyermekszülés, és minden egyéb vágyát, törekvését ennek kell alárendelnie, mert ő elsősorban testi és érzelmi lény – aki pedig logikus és racionális, így a domináns szerepre és a vezetésre alkalmas, az természetesen a férfi. (Az ilyen megközelítés vajmi kevés szerepet tulajdonít pl. az egyéni különbségeknek.) Ennek ideológiai alapjait (privilegizált helyzetű) férfiak fektették le: ezt is – ahogyan a nyugati gondolkodást tartósan meghatározó hierarchikus és nemekkel társított fogalmi ellentétpárokat, más néven dichotómiákat vagy bináris oppozíciókat[11] – az ókori görög filozófiában találjuk. Arisztotelész (Platón tanítványa, aki nőgyűlöletben messze lekörözte mesterét) a Metafizikában princípiumoknak nevezi és felsorolja őket: férfi – nő, határ – határolatlan, egy – sokaság, nyugvó – mozgatott, jobb – bal, egyenes – görbe, jó – rossz, fény – sötétség, rend – káosz, négyzet – derékszög. A filozófia történetében a következő kétezer évben újabbak adódtak hozzájuk (természetesen megtartva a hierarchikus és nemekkel társított jelleget): lélek – test, gondolkodás/ész – vágy/szenvedély, forma – anyag, meghatározó – meghatározatlan, aktív – passzív, tudat – ösztön, szubjektum – objektum, közélet – magánélet, politika – háztartás.

Láthatjuk tehát, hogy a bináris oppozíciókból levezethetők a természetesnek tételezett hagyományos nemi szerepek. A kereszténység, átvéve Platón gondolatait, szintén a test alacsonyabb rendűségét hirdette, új lendületet [108] adva a nők iránti gyűlöletnek, akik a férfiak nagy részében, akarták vagy nem, minden vallási tiltás ellenére mégis vágyakat keltettek.

b) A fogamzásgátlás első propagálói

A reproduktív kiszolgáltatottságot hagyományosan a nő elkerülhetetlen és szükségszerű végzetének tekintették annak ellenére, hogy már az ókorban is kísérleteztek különféle növények, később szivacsok hüvelybe helyezésével, állatbélből készített ősi óvszerekkel, és – noha több vallás vehemensen tiltotta – ismerték a coitus interruptus módszerét. Beauvoir leírása szerint Franciaországban a XVIII. században jelenik meg a malthuziánus gyakorlat, amit a kor egyik demográfusa gyászos praktikának és a természet megcsúfolásának nevez.[12] A 19. század végéig azonban nem létezett megbízható és széles körben ismert, alkalmazott fogamzásgátlási módszer, és az addig kizárólag férfiakból álló orvostársadalom sem tartotta sürgető feladatának, hogy ilyesmivel előálljon. A fogamzásgátlás módszereit kereső nőket a prostituáltak, a szüfrazsettek és a leszbikusok(!) gyanús (és egy kalap alá vett) körébe száműzték, és e téren tanácsot akkor is vonakodtak adni, ha ők maguk ismertek bizonyos módszereket. (Egy 1910-es brit népszámlálás eredményei szerint furcsa mód az orvoscsaládokban volt a legkevesebb gyerek.)

Emögött az a feltevés állt, hogy a szexualitás egyetlen célja a szaporodás, és aki örömszerzés céljából űzi azt, mindenképpen romlott. Ne feledjük: a hiperszexuális férfi ideálja csak a 20. század második felének terméke, azelőtt a férfiasság ismérvének az számított, ha az illető az absztinenciára törekszik, és keményen ellenáll a nők csábításának, nem pazarolva túlzott aktivitással az életerejét. Ennek megfelelően a nők szexualitását is igyekeztek elnyomni: a viktoriánus angol ház angyala (Angel in the House) ideál amerikai megfelelője az igazi nőiség kultusza (Cult of True Womanhood) volt, és természetesen ehhez a szerephez sem tartozott szexuális túlfűtöttség.

[109] Ez a felfogás egyfajta skizofrén kettősséget idézet elő a társadalomban, egyik oldalon a tíz-tizenöt gyermek felett őrködő feleség és a büszke családapa fotójával, másik oldalon pedig a bordélyházak és ópiumbarlangok világával. A viktoriánus arisztokrata férfiak kettős életet élve ingázhattak e két világ között, megteremtve a nők kapcsán az angyal vs. kurva, tiszta vs. romlott, bukott nő dichotómiát.

A szexuális vágyakat, illetve aktivitást felmutató nők nem ritkán elmegyógyintézetben kötöttek ki, mint hysteriával diagnosztizált „betegek” – holott, mint arra Elaine Showalter The Female Malady című könyvében világosan rámutat, tüneteiket alávetettségük és szűkre szabott életlehetőségeik, azaz éppen maga a passzivitás elvárása idézte elő. Addig lehetett kárörvendően ujjal mutogatni a „hisztérikus” tüneteket mutató, „irracionális” nőkre, akiket a korabeli orvostudomány szerint a testükben vándorló méhük (!) betegített meg, amíg az első világháború borzalmaitól meggyötört katonákon észre nem vettek hasonló tüneteket. Mielőtt azonban ez bekövetkezett volna, és megdőlt volna a hisztériaelmélet, válogatott kegyetlen módszerekkel igyekeztek kigyógyítani a nőket.

Még enyhébbnek számított a pihenőkúra, amikor több hétig tartó ágyban fekvéssel igyekeztek „megtanítani” a renitens betegnek a természetes női passzivitást – ennek áldozata lett Charlotte Perkins Gilman amerikai író is, aki a kezeléstől valóban idegösszeroppanást kapott, és erről írta A sárga tapéta című, kanonizált feminista szöveggé lett novelláját, amit orvosának is eljuttatott, aki az olvasottak hatására változtatott a módszerén.

Egy londoni orvos, bizonyos Isaac Baker Brown a csikló műtéti eltávolítását (!) alkalmazta a női őrültség megfékezésére. 1859–66 között űzte tevékenységét. Egy idő után annyira magabiztossá vált, hogy a szeméremajkakat is eltávolította, és a végén már tízéves kislányokat is megcsonkított. Nem győzött büszkélkedni eredményeivel: a csikló kimetszése után például a „nimfománia” tünetei soha többé nem tértek vissza. Nem is beszélve a „békés családi élet” helyreállításáról. „Öt alkalommal operált meg olyan nőket, akiknek az őrültsége abban nyilvánult meg, hogy élni akartak az 1857-es válási törvény adta lehetőséggel, ám a műtét után mindegyik [110] alázatosan visszatért a férjéhez.”[13] „A klitorisz műtéti eltávolítása – írja Showalter – annak az ideológiának a sebészeti megnyilvánulása, amely a női szexualitást a reprodukcióra korlátozza. (…) [Brown] sikeres esettörténetei közül számos terhességgel végződik.”[14] Például a huszonkét éves lányé, akit hangulatingadozások és az anyjával szembeni engedetlenség miatt vittek el hozzá, továbbá azért, mert kártyákat küldött a neki tetsző férfiaknak, ráadásul, horribile dictu, sokat olvasott. Két évvel az operáció után – számol be örömmel Brown – a lány férjnél volt: egy fiúgyermekkel, újra terhesen. Mrs. S. M., harmincéves háromgyerekes anya nem akart tovább együtt lakni a férjével, ám a műtét után újra terhes lett. Azaz a beavatkozás után – melyre manipulációval vette rá őket az orvos, például elhitette velük, hogy ha nem vetik alá magukat, az állapotuk romlani fog, és végleg meg fognak őrülni – a páciensek „feladták a tiltakozást és a függetlenségre irányuló vágyaikat, és engedelmes gyermekszülőkké váltak.”[15]

A „tisztességes” nők szexualitásának akár ilyen extrém eszközöket igénybe vevő elnyomása mellett a korabeli férfiak előszeretettel vették igénybe a prostitúciót (melynek áldozatait éppen a nőkkel szembeni elvárások termelték ki: a „bukott” nőnek nem volt más lehetősége a megélhetésre), és a korai gumióvszerek használatát nem a prostituáltak teherbeeséstől való védelme, hanem a nemi betegségektől való félelem motiválta. Az ekkori változatok kényelmetlenségük miatt széles körben nem terjedtek el. A legáltalánosabb fogamzásgátló módszer a coitus interruptus volt. A pesszáriumot 1882-ben találták fel,[16] a tabletta megjelenéséig elsősorban ennek különböző változatait propagálták a fogamzásgátlás első hívei. A legradikálisabb módszer, a sterilizáció a 19. század végétől ismert eljárás volt, azonban csak értelmi fogyatékosokon alkalmazták.

[111] A világ első születésszabályozással foglalkozó klinikáját az első holland orvosnő, egyben szüfrazsett és pacifista, Aletta Jacobs nyitotta 1879-ben Amszterdamban. „Egy szakszervezeti épületben kapott néhány szobát, ahol szegény sorsú nők számára ingyen klinikát vezetett, valamint higiéniára, csecsemőápolásra tanította őket. Az itt szerzett tapasztalatai alapján kezdett foglalkozni a fogamzásgátlás problémájával.”[17]

Emlékirataiban írja:

„A szülőszobán megforduló nők panaszkodtak, hogy lehetetlen a terhesség megelőzése, ha az egyetlen módszer erre a szexuális élettől való tartózkodás. Rendszeresen visszatértek olyanok, akik beteg vagy koraszülött gyereket hoztak világra, és az újabb terhesség életüket veszélyeztette. Sokgyerekes családok növekedtek, ahol mind az anya egészsége, mind anyagi körülményeik rosszak voltak. Rengeteget foglalkoztam ezzel a problémával, kilátás nélkül. Amikor kollégáimhoz fordultam, hidegen ezt válaszolták: ’Igen, ez az asszonyok végzete’, vagy ’Hála Isten, hogy nincs mód a terhesség megelőzésére. Ha lenne, a népességcsökkenés miatt hamarosan összeomlana a világ’.”[18]

Tevékenységéért páciensei hálásak voltak, mások azonban azzal vádolták, hogy az abortuszt pártolja, és működése népességcsökkenéshez fog vezetni.[19] Az őt ért támadások nem akadályozták meg abban, hogy olyan „illetlen” témáról beszéljen, mint a szexuális úton terjedő betegségek. Klinikáján prostituáltakat is kezelt, akik mint az ország egyetlen orvosnőjét, bizalommal keresték fel.

[112] Angol nyelvterületen az első úttörők az angol Marie Stopes és az amerikai Margaret Sanger voltak. Körülbelül egy időben fejtették ki a tevékenységüket, ismerték is egymást, és hasonló elveket vallottak, például mindketten szimpatizáltak az eugenetikával (fajegészségtannal), és hangsúlyozottan ellenezték az abortuszt. Emberi jogi szempontból több nézetük aggályos, ennek ellenére a nők szexuális élvezethez való joga és a fogamzásgátlás ügyében kifejtett tevékenységükért ma is tisztelettel emlékeznek rájuk.

Margaret Sanger életének szomorú élménye volt édesanyja korai halála, amit a lány annak tulajdonított, hogy a túl sok szülés (tizenegy gyermeke volt) tönkretette az egészségét.[20] A másik meghatározó traumatikus élmény az volt számára, hogy egy nő a szeme láttára halt meg rosszul végzett abortusz miatt. Sanger ezt a kockázatos eljárást szerette volna fogamzásgátlással helyettesíteni. Ápolónőnek tanult, publikációkat jelentetett meg a szexuális nevelésről, a szexuális úton terjedő betegségekről és a fogamzásgátlásról, és ezek vélt „obszcenitása” miatt többször összeütközésbe került a hatóságokkal. 1916-ban nyitott születésszabályozási klinikát New Yorkban, amit a hatóságok pár nap múlva bezártak. Sanger azonban nem adta fel a harcot, melynek eredményeképpen két év múlva az orvosok már felírhatták a fogamzásgátló eszközöket. Ezután az információterjesztésre helyezte a hangsúlyt, fáradhatatlanul utazott, és több országban előadásokat tartott. Neve évtizedekig egybeforrt a születésszabályozási mozgalommal.

Marie Stopes ősbotanikából szerzett doktori címet Münchenben, Londonba visszatérve az első brit nő lett, aki természettudományi tanszéken taníthatott. 1911-ben házasságot kötött, ám szexuális problémáik adódtak, így kezdett el érdeklődni a szexualitás témaköre iránt. Első könyvében (Szerelmi élet a házasságban, 1918) forradalmi módon amellett érvelt, hogy a nőnek is joga van a házasságban a szexuális élvezethez, sőt az elengedhetetlen a kiegyensúlyozott kapcsolathoz és a boldogan megélt anyasághoz. (Azaz, vegyük észre, hogy annak ellenére, hogy újdonságot állí[113]tott, nem voltak rendszerszinten felforgató céljai!) Második házassága már sikeres volt, a férj ráadásul a fogamzásgátlás terjesztésének elkötelezett híveként ennek fontosságáról meggyőzte az addig erre különösebb figyelmet nem fordító Stopes-t, akit a számtalan olvasói levél is a téma felé fordított. Erre vonatkozó tanácsait (elsősorban méhnyaksapka használatát) Az okos szülő című könyvében összegezte. Műveit magyarul is kiadták. 1921-ben Londonban férjével születésszabályozási klinikát nyitott.[21] A klinikát később intézmények hálózatává bővítette, melyek közül több ma is működik. Különösen a munkásosztály körében kívánta elterjeszteni a fogamzásgátlást, a felsőbb osztály tagjait több gyermek vállalására biztatta, ennek ellenére 1999-ben egy angol újság olvasói az Évezred Asszonyának választották. 1976-ban megalakult a Marie Stopes International nevű szervezet, amely a világ 38 országában élő rászorulók számára biztosít fogamzásgátlást, és a névadó nézeteivel ellentétben, biztonságos abortuszt is. Sangerrel és Stopes-szal ellentétben Stella Browne angol feminista azt a nézetet hangoztatta, hogy a nőnek joga van az akaratán kívül létrejött terhesség megszakítására.

c) A fogamzásgátló tabletta és a szexuális „forradalom”

Sanger segített az első fogamzásgátló tabletta előállítóinak, Carl Djerassinak, John Rocknak és Gregory Pincusnak pénzt gyűjteni a kutatásaikra, melyeket több feminista is támogatott (pl. a nagy vagyonnal rendelkező Katherine McCormick). A gyógyszergyárak és a kormány, tartva a katolikus egyház haragjától, nem volt hajlandó finanszírozni ezt a munkát.[22] A korabeli feministák optimisták voltak a módszerrel kapcsolatban. Noha sok feminista ma kritizálja azt a megközelítést, hogy kizárólag a nő felelőssége és feladata lenne a fogamzásgátlás, akkoriban, megbíz[114]hatatlannak ítélve a férfiakat a coitus interruptus vagy az óvszerhasználat terén, inkább a női autonómia, a szexualitás feletti kontroll lehetőségét látták benne.

A „pill”-t végül 1959-ben dobták piacra az Egyesült Államokban. Voltak kételkedő hangok is: „A születésszabályozó tabletta érkezésének kapcsán a természettudományos hátterű pénzügyi elemző, James Balog, aki a Merck gyógyszergyárnak dolgozott 1960-ban, a következőt jegyezte meg: „A kérdés az volt, vajon létezik-e nő, aki mindennap beszedne egy tablettát azért, hogy kizárja a teherbeesés lehetőségét. Úgy hitték, senki sem fogja ezt megtenni, ha egyszer nem beteg, márpedig a tablettát szedő nők nem betegek!””[23]

Eleinte elvétve merültek fel ilyen kétségek; a nők, megszabadulva korábbi kiszolgáltatottságuktól, örömmel fogadták mint szabadságuk zálogát. Sylvia Plath például így ír a tablettáról Az üvegbura című, önéletrajzi ihletésű regényében:

„– Szóval, megelőzési tanácsot óhajt – mondta barátságosan, én pedig megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy végre egy orvos, aki nem tesz fel kellemetlen kérdéseket. Éppen készültem, hogy elmondjam neki: feleségül akarok menni egy matrózhoz, mihelyt hajója Charlestownban kiköt; jegygyűrűm pedig azért nincs, mert nagyon szegények vagyunk, de az utolsó pillanatban elfelejtettem szívhez szóló történetemet, s csak annyit mondtam: – Igen.

Felkapaszkodtam a vizsgálóasztalra, és azt gondoltam:

– A szabadságba kapaszkodom fel, megszabadulok a félelmeimtől, attól a félelemtől, hogy pusztán szexuális okokból hozzámenjek valami Buddy Willard-szerű alakhoz, megszabadulok a leányanyák otthonától, ahova a sok szegény lány kerül, akik szintén gondoskodhattak volna a megelőzésről, mert úgyis mindenképp megtették volna, amit tettek, nem törődve a…

[115] Ahogy aztán, ölemben a sima barna csomagolópapírba göngyölt csomaggal, visszafelé utaztam már az intézetbe, lehettem volna akár Mrs. Ikszipszilon, aki a városból hazatérőben hajadon nagynénikéjének Schrafftól süteményt vagy a Fileneis Basementből egy kalapot visz. Lassacskán elaludt bennem a gyanú, hogy a katolikusoknak röntgenszemük van; megkönnyebbültem. (…)

Független nő lettem.”[24]

A mellékhatások később ugyan többeknél jelentkeztek, de nagy tömegekben ez sem vette el a nők kedvét a tabletta szedésétől. Az egyik legnagyobb feminista magazin, a Ms. az ötvenedik évfordulón lelkesen ünnepelte, mint azt a fontos eszközt, ami előkészítette a terepet a feminizmus hatvanas években kibontakozó második hullámának, amely többek közt a nők karrierlehetőségeiért küzdött.[25] Véleményem szerint ez (noha a cikk az informált döntés fontossága miatt megemlíti, hogy a nőknek tudniuk kell a lehetséges mellékhatásokról) leegyszerűsítő álláspont. McLaren szerint ugyanis az (ekkor még markánsan férfiak uralta) orvostársadalmat csak a tabletta megjelenésekor sikerült teljes mértékben elkötelezni a fogazásgátlás ügye mellett, mégpedig azért, mert „a biokémiai és hormonális fogamzásgátlás megfelelt a „valódi” orvostudomány eszméjének, és annak a felfogásnak, hogy a gyermekvállalás orvosi szakértelmet kíván. (…) amiként az orvosok vonakodtak attól, hogy a kezüket bepiszkolva holmi krémekkel és ilyen-olyan gumiketyerékkel bajlódjanak, most éppoly örömmel adtak utat a tablettának, a tudományos kutatás termékének, a „preventív gyógyszernek”, amelyet csak föl kell írni.”[26] Feminista szempontból a tabletta ambivalensen értékelhető, mert tekinthetjük úgy is, hogy a nők egészségét károsítja, ill. teszi kockára, míg a férfiak kényelmét szolgálja – ugyanakkor a hatvanas évek „szexuális forradalmában” mindenképpen katalizátori szerepet játszott.

[116] A szexuális forradalom felforgató jellegét gyakorta szokás eltúlozni – valójában nem azt eredményezte, hogy a nők ezentúl autonóm döntéseket hoztak volna a szexualitásukról, hanem azt, hogy a kötelező passzivitás elvárását a kötelező aktivitás elvárása váltotta fel. A korábbi „szexuális cserekereskedelem” (melynek során a nő szexualitást és érzelmeket adott anyagi háttérért cserébe) a nők tömeges otthonon kívüli munkába állásával, így anyagi függetlenedésével valóban nagyrészt eltűnt, ugyanakkor nem váltotta ezt fel automatikusan a nemek egyenlő viszonya: ettől fogva a nőknek ellentmondó elvárások között kellett pengeélen lavírozniuk, és megtalálniuk a helyes középutat a „frigid nő” és a „ribanc” között,[27] azaz el kellett találniuk a szexuális elérhetőség megfelelő szintjét. A heteronormativitás megmaradt, és ekkor kezdett elterjedni a nők eltárgyiasítása, a kultúra túlszexualizálása. Nem tűnt el a kettős mérce sem: a szexuális szabadság sokkal inkább vonatkozik férfiakra, mint nőkre, akiket az áldozathibáztatás és a „slut shaming” (lekurvázással történő megszégyenítés) kultúrája visszatart a szabadság teljes megélésétől. A szexuális forradalom valójában nem forradalom volt, mert a nemek hierarchiáján nem változtatott, inkább a férfiaknak kedvezett, és – kitermelve a maga új normáit – legfeljebb relatív szabadsággal ruházta fel a nőket. Egyedül talán az írható a javára, hogy elfogadottabbá tette a házasság előtti szexualitást (ahogyan az együttjárást és az együttélést), így valamelyest enyhített a nők „angyal-kurva” dichotómia mentén történő, dehumanizáló megítélésén. Ugyanakkor a prostitúció távolról sem számolódott fel, és az ellenreakciók sem várattak sokat magukra.

d) Emberi jogok vs. keresztény fundamentalisták: a nő teste mint csatatér

A hatvanas években Európa- és Amerika-szerte fellángoltak a viták az olyan témákról, mint a válás, a családon belüli erőszak és a szexuális erőszak szankcionálása, valamint a fogamzásgátláshoz és az abortuszhoz való hozzáférés.

[117] Nagy-Britanniában a hagyományosan erős civil szférának köszönhetően 1967 óta legális az abortusz.[28] Az NDK-ban 1972-től engedélyezték az abortuszt, az NSZK-ban azonban nem („a hasam az enyém!” felirattal tiltakozó nők[29] követelései dacára sem). Franciaországban a hetvenes évekig gyakorlatilag tiltott volt a születésszabályozás minden formája, 1967-ig tilos volt fogamzásgátló szereket forgalmazni, azokról információt terjeszteni. Az abortusz is illegális volt, de ez, ahogy lenni szokott, nem csökkentette az abortuszok számát, csak éppen (nem mellesleg, jó kereseti lehetőséget biztosítva a kontárok számára) növelte a nem biztonságos abortuszokét, elősegítette az ún. abortuszturizmust, és súlyos kockázatnak tette ki azokat, akik ezeket nem engedhették meg maguknak, és hátborzongató módszerekkel (pl. kötőtűvel, sav befecskendezésével) próbálták magukon házilag elvégezni a beavatkozást.

„1971-ben robbant a bomba: az ismert francia lap, a Nouvel Observateur 1971 áprilisában egy manifesztumot tett közzé, ahol háromszáznegyvenhárom nő, köztük olyan híres személyiségek és filmsztárok, mint Romy Schneider, Simone de Beauvoir és Alice Schwarzer ismerte el, hogy volt már abortusza. Ekkor zajlott annak a tizenéves munkáslánynak a tárgyalása, akinek saját édesanyja segédkezett a terhesség megszakításánál. (…) A tárgyalás majdnem minden mozzanatát tömegdemonstrációk kísérték, amelyeken követelték a 17 éves Marie-Claire Chevalier felmentését a tiltott abortusz vádja alól. Az akkori francia sajtó így kommentálta az eseményeket: „Egy 17 éves fiatal lányt azért akarnak börtönbe küldeni, mert abortusza volt, és nincs 3000 frankja, hogy elvégeztesse a műtétet egy genfi, londoni vagy párizsi jól felszerelt klinikán. Mert egy nem férjezett munkásasszony lánya, aki három gyermeket nevel egyedül. Mert az iskolákban nincs szexuális felvilágosítás, és teljes zavar uralkodik a fogamzásgátlók használatáról és elérhetőségéről.””[30]

A lányt felmentették, és végül a Veil-törvény 1975-ben engedélyezte az abortuszt. 1981-ben [118] pedig Európában egyedülálló módon (ma is létező) Nőjogi Minisztérium alakult az országban.[31]

Az Egyesült Államokban államonként változó a szabályozás. A mai napig erőteljes a visszacsapás („backlash”) a konzervatív oldalról, főképp a keresztény fundamentalisták részéről, akik Amerikában sikeresen kampányolnak az ún. „abstinence-only sexual education”, azaz az olyan szexuális nevelés mellett, amely csak az önmegtartóztatást tanítja, és egyáltalán nem beszél a biztonságos szexről – ha mégis, a fogamzásgátlás és az abortusz kockázatait drámai mértékben felnagyítva.[32] Jessica Valenti egy képviselőt idéz, aki megpróbálta megakadályozni, hogy az iskolában a tanulókat a fogamzásgátlásról oktassák, és aki szerint a születésszabályozás azt jelenti, hogy „csak elveszed a jót, és nem fizeted meg az árát”[33] (illetve, ahogy még mondani szokták ebben a diskurzusban: „nem vállalod a felelősséget”, ami „természetesen” a terhesség, vagy éppen a szexuális úton terjedő betegségek). A fundamentalista vallásos lobbinak köszönhetően számos amerikai középiskolában csak ilyen szexuális neveléshez férhetnek hozzá a fiatalkorúak: 1996 és 2009 között 1,3 milliárd dollár kormányzati támogatást kaptak az ilyen programok annak ellenére, hogy az amerikaiak 82 százaléka a komplex szexuális nevelést támogatja.[34] Ez a megközelítés ráadásul kizárja és/vagy erősen megbélyegzi az LMBTQIA fiatalokat.

A fundamentalisták komoly erőfeszítéseket tettek nemcsak a fogamzásgátlásról szóló információk terjesztésének megakadályozása, hanem a fogamzásgátló szerek hozzáférhetősége terén is. Valenti riasztó példákat hoz arra, hogy sikeresen gátat vetettek több egyetemi campuson a sürgősségi fogamzásgátláshoz való hozzájutásnak. Sylvia Plath fent idézett egykori aggályai ma sem alaptalanok: 2004-ben egy wisconsini gyógyszerész [119] magánjellegű kérdések nekiszegezése után megtagadta egy főiskolás lánytól a fogamzásgátló tabletta receptre kiadását. „Tizenhárom állam vezetett be olyan törvényeket, amelyek lehetővé tették a gyógyszerészek, ápolók és más egészségügyi dolgozók számára, hogy visszautasítsák az olyan gyógyszerek kiadását, amelyek ellenkeznek a morális, etikai vagy vallási nézeteikkel.”[35]

Szintén a fundamentalista lobbinak köszönhetően dívik az Egyesült Államokban az ún. tisztasági bálok („purity ball”) egészen hátborzongató és ödipális felhangokat sem nélkülöző szokása, melyek során a menyasszonyi ruhába öltöztetett fiatal lányok díszes szertartás keretében szüzességi fogadalmat tesznek – az apjuknak. 2006-ban 1400 ilyen rendezvényt tartottak szövetségi finanszírozással az Egyesült Államokban.[36] A tisztasággal való megszállottság azt a rossz üzenetet közvetíti a nőknek, hogy az egyetlen (morális és emberi) értékük a szexualitásukban (illetve annak visszafogásában) rejlik, és szexuális aktivitás esetén bemocskolódnak – azaz, megteremti a slut shaming alapjait. Ez a megközelítés ráadásul nemi sztereotípiákat használ, a fiúk szexuális késztetéseit erősebbnek tartja a lányokénál, így a lányokat teszi meg a moralitás őreivé. Félrevezető módon elmossa a különbséget a beleegyezéses és az erőszakos aktusok között, és válik az áldozathibáztatás táptalajává is.[37] (Megjegyzendő, hogy a feminizmus nem a kötelező szexuális aktivitás, hanem az informált, felelős választás lehetősége mellett érvel. Az opciók közt egyként ott szerepel továbbra is az absztinencia azok számára, akik valóban ezt szeretnék.)

A konzervatív-keresztény oldal beavatkozása még agresszívebb az abortusz terén. Az ún. pro-life azaz abortuszellenes (amely ezzel az elnevezéssel ravasz rosszindulattal halálpártiként bélyegzi meg a pro-choice beállítottságúakat, azaz a választáspártiakat!) oldal általában ugyanazokból áll, akik a fogamzásgátlást és a szexuálisan terjedő betegségek elleni védekezést is ellenzik, és – szemet hunyva a valóság felett – a 21. században ágálnak a házasság előtti szex és a házasságon belül is a gyerekek számának [120] korlátozása ellen. Ezen avíttnak tűnő nézetet VI. Pál pápa sok keresztény által ma is mérvadónak tartott Humanae Vitae c. enciklikája (1968) mentette át a jelenkorba, leszögezve például, hogy az egyesülés és a termékenység között elválaszthatatlan kapcsolat áll fenn, „amit az ember saját kezdeményezésével nem törhet meg.”[38] Felsorolja a fogamzásgátlás tiltott módszereit (ezek közt van még a coitus interruptus is), és egyedül a természetes születésszabályozást (azaz a szexuális tevékenységnek a női ciklus termékeny és terméketlen napjaihoz való igazítását) tartja szükség esetén megengedhetőnek. Az „életpártiak” részéről már emberölés is előfordult a reprodukciós jogokat érintő meggyőződések miatt – Amerikában, nem túl ésszerűen, külön abortuszklinikák vannak, és elvakult „életpártiak” gyilkoltak már ezeken a helyeket abortuszt végző orvosokat. A keresztények közt is vannak ugyanakkor progresszívek, akik megalapították pl. a Catholics for Choice nevű szervezetet.

Az abortusz tiltása az abortuszok számát nem csökkenti, a nem biztonságos abortuszok számát és a szegények diszkriminációját viszont súlyosan növeli. A korlátozásokkal bevezetett szabályozások is sokkal veszélyesebbek, mint amilyennek elsőre hangzanak. Brazíliában pl. ingyenes ugyan a fogamzásgátlás, háziorvosi rendelőkben ingyen és könnyen lehet fogamzásgátló tablettához és (melegeknek is) óvszerhez jutni, azonban hiába ez a progresszív rendelkezés, az abortusz szinte minden esetben tilos, kivéve az életveszély és a nemi erőszak eseteit. Utóbbi esetben azonban nem elég az áldozat vallomása, hanem a nemi erőszakot bizonyítani is kell, amit egy szegénységben élő nő nehezebben és lassabban tud megtenni, így kifuthat az időből. A szabályozást életveszélyhez kötni azért is kockázatos, mert az orvosok ilyenkor tartanak attól, hogy valaki majd megkérdőjelezi a döntésüket – 1989-ben pl. egy bajor orvost két és fél év börtönbüntetésre ítéltek.

Világszerte felháborodást váltott ki Savita Halappanavar halála a szigorú szabályozásról hírhedt katolikus Írországban: a fiatal indiai származású fog[121]orvosnőnek az élete múlt a beavatkozáson, de azzal, hogy a magzatnak volt szívhangja, ezt több alkalommal megtagadták tőle. „Ez egy katolikus ország”– közölték vele. 2013-ban az ország némileg enyhített a szabályozáson.

Jelenleg Lengyelországban van érvényben Európa egyik legszigorúbb abortusztörvénye: elvileg legális a beavatkozás, ha két független orvosszakértő igazolja annak szükségességét, azonban ilyen igazolást a gyakorlatban egyetlen orvos sem mer kiadni. 1956 után elérhető volt az országban az abortusz. „Az abortuszellenes törvényt 1993. január 7-én fogadta el a lengyel parlament, számos próbálkozás és közel négyévnyi nyilvános vita után. A törvényt széleskörű tiltakozás és a lengyel társadalom többségének akarata ellenére vezették be.”[39] 2005-ben a Lengyel Szövetség a Nőkért és a családtervezésért nevű szervezet megjelentetett egy kiadványt Maga a pokol címmel, amelyben több nő történetén keresztül mutatták be a törvény alkalmazásának visszásságait. Az ország egyelőre a nemzetközi nyomás hatására sem enyhített a törvényen. Nemrégiben Spanyolország is szigorítani akarta az abortusztörvényt, azonban az egész Európára kiterjedő tiltakozások hatására a kormánynak ezt nem sikerült megvalósítania.

A legtöbb feminista választáspárti, annak ellenére, hogy az abortusz is értelmezhető (ahogy a feministák egy kisebb része teszi is) a női test kizsákmányolásaként, a férfiak számára kényelmes megoldásként. (Így érvel pl. Adrienne Rich.) Azonban a tiltást a feministák közül, a fenti okokból, senki sem látja jó megoldásnak.

Olyan ország, ahol kizárólag az érintett nőre bíznák ezt a döntést (azaz, ahol el lenne ismerve, hogy a nő rendelkezik a saját testével, és nem az állam!), gyakorlatilag nincs. Ha a korlátozások nem is olyan szigorúak, akkor is különféle „tanácsadásokon” kell a nőknek megjelenniük (ilyen pl. Németország vagy Magyarország), ahol nemritkán lelkiismeret-furdalást igyekeznek kelteni bennük, és nyomást gyakorolni rájuk a magzat [122] megtartására. Jellegzetes, hogy a procedúra során a történet férfi szereplőjét soha nem veszik hasonlóan elő; ahogyan az is beszédes, hogy egy „pro-life” megközelítésű könyv[40] bibliográfiájának 192 tétele közül mindössze 16-nak van női szerzője.

A reprodukciós gyakorlatok történetét áttekintve láthatjuk, hogy a felelősség szinte mindig a nőre hárult, a férfiak – kivéve, amikor regulázták a nő testét, vagy ítélkeztek – udvariasan hátraléptek, és ez ma is így van: a vaszektómia nem tartozik a népszerű eljárások közé, ahogyan a férfi fogamzásgátló tablettát, noha már elkészült, a mai napig nem sikerült piacra dobni.

3. A reprodukciós gyakorlatok története Magyarországon

Magyarországon az 1960-as évek előtt a születésszabályozási törekvések csak szórványosan jelentek meg; a tabletta előtti módszerek széles körű elterjedése nem volt jellemző. Kivételnek az Ormánság paraszti társadalma számított, ahol dívott az ún. egykézés. A magyar paraszti társadalom vonatkozásában Andorka szerint 7-8-ra becsülhető a születéskorlátozás nélkül születő gyerekek száma egy házasságból[41], és ebben a régióban ennél feltűnően alacsonyabb volt a születésszám. Hölbing Miksa, Baranya vármegye főorvosa rosszallotta a jelenséget: „Sok menyecske szépségének fönntartása végett akadályozza titkon és bűnös módon a szülést, sokat pedig a szegénység visz arra, minthogy tudniillik, egy-egy fél telken sokszor 3-4 család is kénytelen elélni”.[42] A korabeli ítélkezések elsősorban morális alapúak voltak, az egykézést „erkölcsi nyavalyának”, lustaságnak tulajdonították. „Az egyke oka az, hogy a nép minél könnyebben akar átevezni az életen, hogy vígan akar élni, és minél többet élvezni, jelszava, hogy fél a gyermek felnevelésével járó gondtól, vesződéstől és szenve[123]déstől, s mindezt elviselhetetlen tehernek tekinti”[43] – idéz Andorka egy másik korabeli véleményt, mely kísérteties hasonlóságot mutat a mai szingliellenes diskurzussal.

Valószínűsíthetőek azonban a gazdasági okok: a cél, hogy ne kelljen a birtokot tovább osztani. Az ezt biztosító módszerek közt az ártalmatlan hiedelmek mellett (pl. „[a] drávagárdonyi menyasszony, ahány évig nem akart gyereket, annyi görcsöt tett az alsószoknyája kötőmadzagjára”[44]) megjelent az önmegtartóztatás (a fiatal párt évekig nem engedték együtt aludni, illetve az asszony elutasította a férj közeledését), illetve a kettős mércén alapuló megoldások: „Egyes – főleg egykés – vidékeken hallgatólagosan elfogadott volt, hogy az örökös megszületését követően a módos gazda inkább szeretőt tartott.” (Az így fogant gyerekek sorsáról nincs információ.) A nők próbálták elnyújtani a szoptatást abban a hiszemben, hogy az csökkenti a teherbeesés esélyét, illetve „[s]zeretkezést követően nyomkodással, erőlködéssel, köhögéssel igyekeztek a magvat minél inkább eltávolítani hüvelyükből.”[45] Egyes férfiak ismerték a coitus interruptust, és a 19. század végi újságokban elszórtan felbukkannak burkolt „gummi” hirdetések.[46] Az egykézésnek halálos áldozatai is akadtak, mivel ha a fenti módszerek nem jártak sikerrel, drasztikus lépésekhez folyamodtak.

„Különösen a már több gyermeket szült fiatalasszonyok nagy része, ha ismét állapotos lett, megpróbálkozott a kevésbé veszélyes módszerekkel: hirtelen nehezet emelt, ugrált le a padlásról, sokat szekerezett. Ezt általában nem is tartották magzatelhajtásnak. Hőhatáson alapultak a gőzölések, füstölések, a Borsa völgyében meleg kenyér helyére ültették az asszonyt. Az általánosan elterjedt forró fürdők hatását gyakran füvekkel vélték fokozni. Belsőleg főleg növényi főzeteket tartottak eredményesnek. Sok [124] helyről van adat arra, hogy mályva vagy más növény gyökerét helyezték fel a hüvelybe. A különböző formában alkalmazott nyomás, a has tartós elszorítása, a már specialisták által végzett masszázs (eldörgölés) széles körben ismeretes volt. Legtöbb veszéllyel azon módszerek jártak, amelyek során valamilyen szúró eszközzel (kihegyezett lúdtoll, orsó, bizonyos növények szárított gyökere, kötőtű) felnyúltak a méhbe, és felszakították a magzatburkot. (…) A világi és egyházi törvények egyaránt üldözték a gyerekelvesztést. Hiedelmek is éltek a parasztság körében az ilyen asszonyt – még életében vagy a túlvilágon – érő büntetésekről, amelyek közül legáltalánosabb, hogy halála után meg kell ennie elpusztított magzatait. A gyakorlatban azonban az egyes esetek erkölcsi megítélését mindig az adott időszakban, adott közösségen belül érvényes normák szabályozták.”.[47]

A jellemző azonban mégiscsak az volt, hogy a törvény a legteljesebb szigorral sújtott le a magzatelhajtást végző nőre, akkor is, ha szegénységben élt, és a tizedik gyermeke után folyamodott elkeseredésében ilyesmihez. Külön odafigyeltek a leányanyákra is: egyes városokban kötelező volt jelenteni a házasságon kívüli teherbeesést, megakadályozandó, hogy a „megesett” nő megszabaduljon a magzattól.[48] Utóbbi szempontból különösen veszélyeztetettek voltak a cselédek – a ház urának, illetve a „fiatalúrnak” (annak csábításának, vagy agressziójának) való kiszolgáltatottságukról[49] szemléletesen ír Kosáryné Réz Lola Filoména című regényében. Fónagy leírása szerint ráadásul „a viktoriánus prüdéria viszonyai közepette sem volt ritka, hogy a cselédválasztás során az anya számolt kamaszfia feltámadó szexuális érdeklődésével. Hogy megóvja őt a prostituáltakkal való érintkezés veszélyeitől, vonzó külsejű és készségesnek ígérkező lányt igyekezett a házba venni.”[50] Ha a cseléd teherbe esett, általában elkergették a háztól, és csak ritka esetben utaltak ki számára némi gyerektartást.

[125] A 20. század elején, 1904-ben alakult Feministák Egyesülete széles körű tevékenységét (céljuk: „a nő egyenjogúsítása minden téren”) ki kívánta terjeszteni – összefüggésben a prostitúció elleni küzdelemmel (melyben Schwimmer Rózsa a mai kliensbüntető álláspontot képviselte!) – a szexuális felvilágosításra is. Ez volt az egyetlen célkitűzésük, amely komoly ellenállásba ütközött. A képmutató korabeli társadalom az egyik oldalon büszke volt a „hungarák” (magyar prostituáltak) szépségére, másik oldalon pedig megtagadta a szexuális felvilágosítást a fiataloktól. „A Feministák Egyesülete keserű tapasztalatokra tett szert, valahányszor a „szexuális kérdésekről” nyilvánosan foglalt állást. A szexuális felvilágosítás témájának felvetése vagy a női egészség és higiénia kérdéseiről szervezett tájékoztató jellegű előadássorozatuk a budapesti, illetve magyar nyilvánosság viharos felháborodását és „a feministák durva szidalmazását” váltotta ki. A Feministák Egyesületének és a Nőtisztviselők Egyesületének közös lapja, A Nő és a Társadalom helyi fogadtatásáról a Szombathelyi Nőtisztviselők ezt írják az anyaszervezetnek: „Különösen a márciusi szám bevezető cikke ellen kelt ki számos tagtársunk szülője, és egyenesen megtiltották, hogy leányuk a Nő és a Társadalmat olvassa. Vannak aztán sokan, kik viszont az ellen emelnek kifogást, hogy a nemi kérdést a lap minden száma tárgyalja, s kérdik, vajjon ez első rendű szakkérdés-e a nőtisztviselőknek.”[51] Ilyen és más hasonló tapasztalatok után a Feministák Egyesülete a „szexuális kérdés” nyilvános feszegetésében csakhamar az egyesületi tevékenység egyetlen más területét sem jellemző visszafogottságot tanúsított.”[52]

„1878 és 1956 között a Csemegi-kódex abortuszrendelkezése volt hatályos. Tehát a méhmagzatát szándékosan elhajtó nőt, ha házasságon kívül [126] esett teherbe két év börtönbüntetéssel, ha férjes asszonyként, akkor három év börtönbüntetéssel sújthatták.”[53] 1945-ben volt egy rövid, ettől eltérő időszak: a szovjet katonák által megerőszakolt nők számára (noha az őket ért traumát egyébként teljes hallgatás övezte) engedélyezték az abortuszt.[54] Még az egyházon belül is akadtak engedékenyek e téren: „Ravasz Imre püspök körlevelében leszögezte, hogy nemi erőszak esetén megengedhető a művi abortusz. (…) Hazai vonatkozásban a budapesti nemierőszak-esetek áldozatainak száma 50 000 és 200 000 között mozog: a becsléseket a kutatók a nemibeteg-gondozók és a helyi tisztiorvosok megbízhatónak tekinthető, de részleges érvényességű adataira alapozzák.”[55] Becslések szerint a megerőszakolt nők 20 százaléka lett terhes. „A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. február 14-én felfüggesztette a Büntetőtörvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését, és kimondta, hogy azt a megfelelő engedélyek után az orvos – kizárólag egészségügyi intézetben és a magyar születésszabályozási gyakorlatban most először ingyenesen – elvégezheti.”[56]

Az 1954 és ´56 közötti időszak mint a teljes abortusztilalommal fémjelzett Ratkó-korszak maradt meg a köztudatban „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség!” mottójával együtt; noha a szigorú szabályozást valójában nem Ratkó Anna, a munkásnőből 1952-ben lett népjóléti, majd egészségügyi miniszter találta ki; ő „csupán a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának az utasítását hajtotta végre.”[57] „Elképzelhető, bár ennek írásos nyomát nem találni, hogy Rákosi a posztra eleve [127] női politikust szánt, arra gondolva, hogy a lakosság talán megértőbb lesz az érdekeit sértő intézkedések iránt.” Ratkónak nem volt nagyobb szerepe egy gyalogénál. „A határozat hatályba lépését követően nem sokkal meghalt Sztálin, az 1953 júniusától hivatalban lévő Nagy Imre-kormány pedig nem erőltette a büntető rendelkezések erélyes érvényesítését. Szovjet utasításra enyhíteni kellett a végrehajtáson, és ebben nagy szerepe volt a rendelet rendkívül kedvezőtlen fogadtatásának, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A visszavonás kezdete 1953. október 10-ére datálódik, 1954. január elsejétől pedig újra elismerték a szociális szempontok létjogosultságát is az abortuszok esetében. A végső visszavonáshoz (1956) a szovjet minta (1955) követésének kényszere vezetett.”[58]

1956. június 4-től engedélyezték az abortuszt, azonban, egyrészt, az eljárást kérőknek ún. abortuszbizottság előtt kellett megjelennie (amelyek, „bár gyakran megalázó stílusú beszélgetés után, de gyakorlatilag minden esetben hozzájárultak a műtéti beavatkozáshoz”[59]), másrészt, gyakorta végezték a műtétet megfelelő fájdalomcsillapítás nélkül. Harmadrészt, a fogamzásgátló tablettát 1967-ig nem lehetett Magyarországon kapni, utána is nehéz volt hozzájutni, az alternatív születésszabályozási módszerek pedig nem terjedtek el, így az abortuszt tulajdonképpen „fogamzásgátlási” módszerként használták.[60] Ez volt a helyzet 1973-74-ig, amikor is a fogamzásgátló tabletta hozzáférhetősége javult.

1973-ban akarták a szabályozást szigorítani, ekkor négy egyetemi hallgató, Körösi Zsuzsanna, Pór György, Veres Júlia és Márkus Piroska 1553 aláírást gyűjtött a tervezett népesedéspolitikai intézkedések (abortuszszigorítás) ellen[61], amelyeket átadtak az országgyűlés elnökének, Apró An[128]talnak. A beadványban[62] szakmai érveket sorakoztattak fel a tervezett intézkedés ellen: leszögezték, hogy az abortusz nem kívánatos születésszabályozási módszer, viszont a tiltásából adódó népességnövekedés csak a nem kívánt gyermekek számát növelné, ami senkinek sem érdeke. Kiemelték, hogy a bölcsődei és óvodai ellátás az alacsonynak ítélt gyerekszám mellett sem elégséges, így a nem kívánt gyerekek növelnék a nők kiszolgáltatottságát. Felhívták a figyelmet az illegális abortuszok veszélyeire. A kritikát követően alternatív javaslatokat tettek a probléma megoldására: kiemelt hangsúlyt fektettek a szexuális nevelés szükségességére, és leírták, hogy a gyermekvállalási kedvet kényszerrel növelni nem lehet. Inkább előmozdítaná a célt a lakáshelyzet javítása, a gyermekgondozási intézmények bővítése, a családi pótlék emelése. Végül kérték a társadalmi vitát a kérdésben. Az aláírók közt népszerű, ismert közéleti személyiségek is szerepeltek, ott volt köztük Rajk Júlia és Károlyi Mihályné is[63], továbbá Ferge Zsuzsa, Göncz Árpád, Cseh Tamás, Hernádi Gyula, Janikovszky Éva, Kertész Ákos, Koncz Zsuzsa, Mérei Ferenc, Mészáros Márta, Nemes Nagy Ágnes, Ruttkai Éva, Tordai Zádor, Zalatnay Sarolta.[64] Az aláírásgyűjtőket – köztük három egyetemistát – a rendszer ellenségének nyilvánították, és emigrációba kényszerítették őket, a tervezett népesedéspolitikai határozat, az abortusz korlátozása erőfeszítéseik ellenére létrejött. „Ez az aláírásgyűjtés az egyetlen nyilvános akció volt a Kádár-korszakban, amelyet a nők önrendelkezési jogáért folytattak.”[65]

A következő abortuszvita a rendszerváltás után zajlott: a Feminista Hálózat a Szabad Döntés Jogáért kampány keretében harcolt a nők önrendelkezési joga mellett. Ennek érdekében 1990 őszén hatezer, 1992-ben már tizenkétezer aláírást gyűjtöttek össze, és adtak át az Országgyűlés elnökének, Szabad Györgynek. Szórólapokat, valamint képeslapokat gyártottak, melyeket az állampolgárok elküldhettek a képviselőjüknek, kérve őt, [129] hogy ne szavazza meg az abortusz addigi gyakorlatának bárminemű korlátozását.[66] Lapjukban, a Nőszemélyben rendszeresen foglalkoztak a témával. Érveik hasonlók a Körösiék beadványában szereplőkhöz. „Ha egy társadalom képtelen tagjai számára intézményesen biztosítani az elfogadható létfeltételeket, – ha nem ismeri el számukra a tisztes emberi léthez való jogot a kor színvonalán, akkor felelőtlenség, ha nem cinizmus, az éppen megfogant élet emberi jogairól beszélni” – mutatnak rá továbbá egy korai sajtónyilatkozatukban.[67] Végül elérték, hogy a parlament a két verzió közül a kevésbé szigorút szavazza meg.

Jelenleg Magyarországon a fogamzásgátlást az állam nem támogatja, és a havonta több ezer Ft kifizetése a szegénységben élők számára (akiket aztán megbélyegeznek a több gyerek „felelőtlen vállalása” miatt!) probléma. A házasság előtti szex démonizálása és a fogamzásgátlás elvi tiltása Magyarországon nem jellemző, az abortusz témája azonban továbbra is terep a vitára. A felmérések ugyan azt mutatják, hogy a lakosság nagy része (talán azért is, mert a „Ratkó-korszak” mély nyomot hagyott a kulturális emlékezetben) egyetért a művi terhességmegszakítás hozzáférhetőségével, mindössze két százalék ellenzi az abortuszt.[68]

Az abortusz jelenleg engedélyezett ugyan, azonban a költséget (közel 30 ezer Ft-ot) nagyon kevés eset kivételével az abortuszt kérő nőnek kell megfizetnie, akinek ráadásul két alkalommal „a magzat megtartására irányuló tanácsadáson” kell részt vennie. A tanácsadás nem ritkán megalázó procedúra, módszerei például: vizuális érzelmi üzenet (pl. szájjal festett képeslapok a gyermeki szeretetről, ami alkalmas a születendő gyermek [130]fogyatékossága miatt abortuszra jelentkező nőkben is a bűntudatkeltésre), képek fejlődő magzatokról, hivatkozás a demagóg „Néma sikoly” című filmre, a testi és lelki kockázatok felnagyítása, valamint bántalmazott nők győzködése, hogy a bántalmazó majd ettől megváltozik (!).[69]A tanácsadás hatékonysága igen kicsi: a családvédelmi szolgálatnál nem kívánt terhességgel jelentkező nők 95 százaléka elvégezteti az abortuszt, és arról nincs adat, hogy a maradék 5 százalék a tanácsadás hatására gondolja-e meg magát. Az abortuszra jelentkező nők többsége a tévhittel ellentétben nem egyedülálló fiatal lány, hanem házasságban élő, egy vagy két gyermekkel már rendelkező anya. Az abortusztabletta hozzáférhetőségének megvétózása és a magzat jogaira utaló Alaptörvény-szöveg folyamatos aggodalomra ad okot a kormányzati szigorítási szándékokat illetően.

4. Zárás: az emberi jogi megközelítés felé

A reprodukciós funkció szabályozásához fűződő jogok ma is világszerte a legvitatottabbak, és a nemzetközi emberi jogi dokumentumokban a kötelező érvény szintjére ritkán emelkednek. Leggyakrabban – valószínűleg, mert elsősorban nőket érintenek – mint „másodlagos” problémák megrekednek a nem kötelező érvényű egyezmények, illetve az ajánlások szintjén.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (Universal Declaration of Human Rights, UDHR, 1948) csak a családalapítás jogára és a kényszerházasság tilalmára tér ki, a reprodukciós jogokat nem említi. (Hangsúlyozza ugyanakkor a házasságon kívül született gyerekek egyenlő jogait.) Első alkalommal csak a Teheráni Nemzetközi Emberi Jogi Konferencián (1968) [131] került rögzítésre (nem kötelező érvénnyel) a reprodukciós jogok egy része: „A szülőknek alapvető emberi joga, hogy szabadon és felelősségteljesen meghatározzák gyermekeik számát és az érkezésük közt eltelt időt.”[70]

A következő mérföldkő a Bukaresti Népesedési Világkonferencia (1974 – az ENSZ szerint a Világ Népesedése Éve). A konferencia eredményeként született dokumentum a Világ Népesedési Akcióterv (World Population Plan of Action, WPPA), amely a világ kormányainak javasolja, hogy „tekintet nélkül saját átfogó demográfiai céljaikra, tiszteljék és biztosítsák az egyének azon jogát, hogy szabadon, a szükséges információk birtokában és felelősségteljes módon dönthessenek saját gyermekeik számáról és az érkezésük közt eltelt időről.”Jelentős váltás történt a megfogalmazásban: a szülők kifejezést a egyének kifejezéssel helyettesítették, hogy párokra és személyekre egyaránt utaljanak.[71]

A bukaresti után tíz évvel, 1984-ben megrendezték a második Népesedési Világkonferenciát, ezúttal Mexikóvárosban. Itt megállapításra került, hogy a fogamzásgátlás, főleg a fejlődő országokban sokak számára be nem teljesített szükséglet marad, és ezen változtatni kell. Szóba került továbbá a biztonságos abortusz kérdése: a résztvevők azt az ajánlást fogalmazták meg, hogy az abortusz családtervezési módszerként nem szorgalmazandó, ugyanakkor „amikor csak lehet, biztosítanunk kell az emberi bánásmódot és a tanácsadást azoknak a nőknek, akik az abortuszhoz folyamodtak.”[72]

Az összes népesedési konferencia közül a legfontosabb a harmadik, melyre 1994-ben került sor Kairóban (Nemzetközi Konferencia a Népesedésről és a Fejlődésről, International Conference on Population and Development – ICPD). Az itt elfogadott akcióterv eredményességét a WHO 20 évvel később, 2014-ben értékelte Szexuális és reproduktív egészség 2014 után című jelentésében.[73] Ebben a dokumentumban egyebek mellett az áll, hogy jelenleg 222 millió olyan nő van a világon, aki szeretne fo[132]gamzásgátlást alkalmazni, de nem jut hozzá, és évente mintegy 22 millió nem biztonságos abortuszt végeznek. Az anyai halandóság az elmúlt húsz évben ugyan 50%-kal csökkent, de még így is naponta 800 nő hal meg a világon terhességgel és szüléssel összefüggő, megfelelő egészségügyi ellátással megelőzhető okokból.

Érdekes módon emiatt nem tör ki morális pánik. A helyzeten a globális tudatosság mellett úgy lehet javítani, hogy az anyaságot nem kötelességnek, hanem – a megfizethető és hozzáférhető fogamzásgátlással együtt – jognak tekintjük, melyről minden nőnek joga van informált döntést hozni.

Felhasznált irodalom

VI. Pál pápa. Humanae Vitae. VI. Pál pápa enciklikája a helyes születésszabályozásról. Róma: 1968. Online elérés: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=120#N11 Utolsó letöltés: 2015. január 10.

Andorka Rudolf. „Az ormánsági születéskorlátozás története.” Valóság 18. no. 6., 1975, 5-61.

Online elérés: http://nepesedes.hu/drupal/files/Andorka_Rudolf__Az_ormansagi_szuleteskorlatozas_tortenete.pdf Utolsó letöltés: 2015. január 10.

Beauvoir, Simone de. A második nem. ford. Görög Lívia és Somló Vera. Budapest: Gondolat, 1971.

Bozzi Vera és Czene Gábor, Elsikkasztott feminizmus. Budapest: Osiris, 2006.

Bullough, Vern R. szerk. Encyclopedia of Birth Control. Santa Barbara, Denver and Oxford: ABC Clio, 2001.

Csizmadia Ervin. A magyar demokratikus ellenzék (1968-1998). Dokumentumok. Budapest: T-Twins, 1995.

Fábián Katalin. Contemporary Women’s Movements in Hungary. Globalization, Democracy, and Gender Equality. Washington: Woodrow Wilson Center Press, 2009.

Faragó Tamás. Bevezetés a történeti demográfiába. (Elektronikus tananyag.) Budapest: Corvinus, 2011, 103-104. Online elérés: www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0010_2A_09_Farago_Tamas_Bevezetes_a_torteneti_demografiaba/0010_2A_09_Farago_Tamas_Bevezetes_a_torteneti_demografiaba.pdf Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[133] Feminista Hálózat, „A Feminista Hálózat tiltakozása az abortusz és a születésszabályozás lehetőségeinek korlátozása ellen” (Sajtóközlemény.) Országos Sajtószolgálat, 1990. okt. 31. Online elérés: http://os.mti.hu/hirek/12905/a_feminista_halozat_tiltakozasa_az_abortusz_es_a_szuletesszabalyozas_lehetosegeinek_korlatozasa_ellen Utolsó letöltés: 2015. január 10.

Fónagy Zoltán, „Fontos tényezője a kellemes otthonnak.” A cseléd a polgári háztartásban.” Mindennapok Története 2014. 05. 15. Online elérés: http://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/05/15/cseledek_748 Utolsó letöltés: 2015. január 10.

Gamble, Sarah szerk. The Routledge Companion to Feminism and Postfeminism. London and New York: Routledge, 2006.

Grigg-Spall, Holly. „Amiért soha többet nem szedem a tablettát.” Ford. Barna Emília. Nőkért.hu. 2011. július 5. Online elérés: http://nokert.hu/index.php/reproduktiv-jogok/reproduktiv-jogok/859-biztos-hogy-jo-a-nknek-a-fogamzasgatlo-tablettaUtolsó letöltés: 2015. január 10.

Hoppál Mihály szerk. Magyar néprajz VII.: népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest: Akadémiai, 1990.

Jobbágyi Gábor, Az élet joga. Abortusz, eutanázia, művi megtermékenyítés. Budapest: Szent István Társulat, 2004.

Joó Mária. Emberi természet, női természet. (internetes tankönyv). Online elérés: http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&task=all&id_tananyag=16 Utolsó letöltés: 2015. január 10.

—-. „Sztereotípiák, bináris oppozíciók, előítéletek – és a Nő.” In Barát Erzsébet és Sándor Klára szerk. A nő és a női(es)ség sztereotípiái. Nyelv, ideológia, média 2. Szeged: SZTE Könyvtártudományi Tanszék, 2009, 9-22.

Kereszty Orsolya. A Nő és a Társadalom a nők művelődéséért 1907-1913. Budapest: Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2011.

Kocsis Piroska. „A szövőszéktől a miniszteri bársonyszékig.” Archívnet: XX. századi történelmi források 6. évf. 4. szám (2006).

Online elérés: http://www.archivnet.hu/politika/a_szovoszektol_a_miniszteri_barsonyszekig.html Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[134] „Közvélemény-kutatás az abortuszról 2013” Online elérés: http://abortusz.info/kutatas/2013 Utolsó letöltés: 2015. január 10.

Lengyel Szövetség a Nőkért és a Családtervezésért. Maga a pokol. Lengyel nők történetei az abortuszról. Ford. Kispéter Erika. Budapest: Patent, 2005. Online elérés: http://abortusz.info/images/stories/Maga_a_pokol_lengyel_nok_tortenetei_az_abortuszrol.pdf Utolsó letöltés: 2015. január 10.

Lévai Katalin. A nő szerint a világ. Budapest: Osiris, 2000.

Máthé E. Judit. „Aletta Jacobs (1854-1929).” In Csapó Ida és Török Mónika szerk. Feminista Almanach. Budapest: MINők – NőTárs, 2005, 34-35. Online elérés: http://nokert.hu/index.php/ni-arckepcsarnok/tudosok-kutatok/858-aletta-jacobs-1854-1929 Utolsó letöltés: 2015. január 10.

May, Elaine Tyler. „The Pill Turns 50”, Ms. Magazine 2010 Spring. Online elérés: http://www.msmagazine.com/spring2010/thepill.asp Utolsó letöltés: 2015. január 10.

McLaren, Angus – Arlene Tigar McLaren. The Bedroom and the State, the Changing Practices and Politics of Contraception and Abortion in Canada, 1880-1997. Toronto: Oxford University Press, 1997.

McLaren, Angus. Szexualitás a 20. században. Ford. Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest: Osiris, 2002.

Ortner, Sherry. „Nő és férfi, avagy természet és kultúra?” In Biczó Gábor szerk. Antropológiai irányzatok a második világháború után. Debrecen: Csokonai, 2003, 195-212.

Pateman, Carol. „Equality, difference, subordination: the politics of motherhood and women’s citizenship.” In Jane Flax szerk. Beyond Equality: Gender, Justice and Difference. London: Routledge, 1992, 17-31.

Pető Andrea, „Budapest ostroma 1944-1945-ben – női szemmel.” Budapesti Negyed 29-30. Budapest ostroma. (2000 ősz-tél). Online elérés: http://bfl.archivportal.hu/id-607-peto_andrea_budapest_ostroma.html Utolsó letöltés: 2015. január 10.

Pieper, Annamarie. Van-e feminista etika? Budapest, Áron, 2004.

Plath, Sylvia. Az üvegbura. Ford. Tandori Dezső. Budapest, Európa, 1977.

Platón összes művei. Budapest, Európa, 1984.

Pongrácz Tiborné. „A Ratkó korszak” Korfa 2013/1. Online elérés: http://www.demografia.hu/letoltes/kiadvanyok/Korfak/korfa-2013-1.pdf Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[135] Rédai Dorottya és Szabó Gabriella. Finom manipuláció, kedves félreinformálás. A kötelező abortusz-tanácsadás gyakorlata Magyarországon. Budapest: PATENT, 2013.

Showalter, Elaine. The Female Malady. Women, Madness and English Culture 1830-1980. New York: Penguin Books, 1985.

Tóth Eszter Zsófia, „Abortusz a szocialista időszakban.” Abortusz.info. Online elérés: http://abortusz.info/tenyek-az-abortuszrol/item/201-abortusz-a-szocialista-id%C5%91szakban Utolsó letöltés: 2015. január 10.

Trombitás Erzsi, „Szombathelyi Nőtisztviselők Egyesülete Schwimmer Rózának.” Szombathely, 1908. március 16. NYPL RSP Mss Col 6398. 15. doboz.

UNFPA. Az út a reproduktív egészséghez világszerte. A reproduktív egészségügy és -jogok a nemzetközi napirenden 1968 és 2003 között. Ford. Simonyi Ágnes. Online elérés: http://bocs.hu/devedu/RoadGlobReprHealth.htm Utolsó letöltés: 2015. január 10.

Valenti, Jessica. Full Frontal Feminism. A Young Woman’s Guide to Why Feminism Matters. Emeryville: Seal Press, 2007.

—-. The Purity Myth. How America’s Obsession with Virginity Hurting Young Women. Berkeley: Seal Press, 2009.

Wilkins, Amy C. „“So full of myself as a chick” Goth Women, Sexual Independence, and Gender Egalitarianism.” Gender and Society, Vol. 18 No. 3. June 2004, 328-349.

Winsor, Laura Lynn. Women in Medicine. An Encyclopedia. Santa Barbara, Denver and Oxford: ABC Clio, 2002.

World Health Organization. „Reproductive Health.” Online elérés: http://www.who.int/topics/reproductive_health/en/ Utolsó letöltés: 2015. január 12.

World Health Organization,Sexual and reproductive health beyond 2014: Equality, Quality of care and Accountability. 2014. Online elérés: http://apps.who.int/iris/bitstream/10665/112291/1/WHO_RHR_14.05_eng.pdf?ua=1 Utolsó letöltés: 2015. január 10.

Zimmermann, Susan. „A magyar nőmozgalom és a „szexuális kérdés” a XX. század elején” Eszmélet 42., 1999 nyár. Online elérés: http:// bit.ly/1u20nfP Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[1] Lásd Simone de Beauvoir, A második nem, ford. Görög Lívia és Somló Vera (Budapest: Gondolat, 1971), 49-54.

[2] Beauvoir, id. mű, 152.

[3] Lásd Beauvoir id. mű, 57-9.

[4] Beauvoir, id. mű, 57.

[5] Angus McLaren – Arlene Tigar McLaren, The Bedroom and the State, the Changing Practices and Politics of Contraception and Abortion in Canada, 1880-1997 (Toronto: Oxford University Press, 1997), 15. idézi Angus McLaren, Szexualitás a 20. században, ford. Nagy Mónika Zsuzsanna (Budapest: Osiris, 2002), 31.

[6] Lásd Carol Pateman, „Equality, difference, subordination: the politics of motherhood and women’s citizenship” in Jane Flax szerk. Beyond Equality: Gender, Justice and Difference (London: Routledge, 1992), 17-31.

[7] Lásd World Health Organization, „Reproductive Health”, Online elérés: http://www.who.int/topics/reproductive_health/en/ Utolsó letöltés: 2015. január 12.

[8] Lásd Sherry Ortner, „Nő és férfi, avagy természet és kultúra?” in Biczó Gábor szerk. Antropológiai irányzatok a második világháború után (Debrecen: Csokonai, 2003), 195-212.

[9] [9]Lásd Annamarie Pieper, Van-e feminista etika? (Budapest, Áron, 2004), 60.

[10] Lásd Joó Mária. Emberi természet, női természet. (internetes tankönyv). Online elérés: http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&task=all&id_tananyag=16 Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[11] Joó Mária, „Sztereotípiák, bináris oppozíciók, előítéletek – és a Nő” in Barát Erzsébet és Sándor Klára szerk. A nő és a női(es)ség sztereotípiái. Nyelv, ideológia, média 2. (Szeged: SZTE Könyvtártudományi Tanszék, 2009), 11.

[12] Lásd Beauvoir, id. mű, 153-4.

[13] Elaine Showalter, The Female Malady. Women, Madness and English Culture 1830-1980 (New York: Penguin Books, 1985), 76.

[14] Showalter, id. mű, 76-7.

[15] Showalter, id. mű, 77.

[16] Sarah Gamble szerk. The Routledge Companion to Feminism and Postfeminism (London and New York: Routledge, 2006), 174.

[17] Máthé E. Judit, „Aletta Jacobs (1854-1929).” In Csapó Ida és Török Mónika szerk. Feminista Almanach. (Budapest: MINők – NőTárs, 2005), 34. Online elérés: http://nokert.hu/index.php/ni-arckepcsarnok/tudosok-kutatok/858-aletta-jacobs-1854-1929 Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[18] Máthé, id. mű, 34-5.

[19] A bekezdésben foglaltakat lásd „Jacobs, Aletta Henriette” in Laura Lynn Winsor, Women in Medicine. An Encyclopedia (Santa Barbara, Denver and Oxford: ABC Clio, 2002),107-8.

[20] A bekezdésben foglaltakat lásd in Winsor, id. mű, 180-1.

[21] A bekezdésben eddig foglaltakat lásd „Stopes, Marie Charlotte Carmichael” in Vern R. Bullough szerk. Encyclopedia of Birth Control ((Santa Barbara, Denver and Oxford: ABC Clio, 2001), 253-5.

[22] Lásd Elaine Tyler May, „The Pill Turns 50”, Ms. Magazine 2010 Spring, Online elérés: http://www.msmagazine.com/spring2010/thepill.asp Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[23] Holly Grigg-Spall, „Amiért soha többet nem szedem a tablettát.” Ford. Barna Emília. Nőkért.hu, 2011. július 5. Online elérés: http://nokert.hu/index.php/reproduktiv-jogok/reproduktiv-jogok/859-biztos-hogy-jo-a-nknek-a-fogamzasgatlo-tabletta

[24] Sylvia Plath, Az üvegbura, ford. Tandori Dezső (Budapest, Európa, 1977), 206.

[25] May, id. mű.

[26] McLaren, id. mű 228-9.

[27] Lásd Amy C. Wilkins, „“So full of myself as a chick” Goth Women, Sexual Independence, and Gender Egalitarianism” Gender and Society, Vol. 18 No. 3, June 2004, 330-1.

[28] Lévai Katalin, A nő szerint a világ (Budapest: Osiris, 2000), 25.

[29] Lévai, id. mű, 27.

[30] Lévai, id. mű, 36-7.

[31] Lévai, id. mű, 38.

[32] Jessica Valenti, The Purity Myth. How America’s Obsession with Virginity Hurting Young Women. (Berkeley: Seal Press, 2009), 101.

[33] Jessica Valenti, Full Frontal Feminism (Emeryville: Seal Press, 2007)83.

[34] Valenti, 2009, 218.

[35] Valenti, 2009, 86.

[36] Valenti, 2009, 217.

[37] Lásd Valenti, 2009,14

[38] VI. Pál pápa. Humanae Vitae. VI. Pál pápa enciklikája a helyes születésszabályozásról. Róma,1968. Online elérés: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=120#N11 Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[39] Lásd Lengyel Szövetség a Nőkért és a Családtervezésért. Maga a pokol. Lengyel nők történetei az abortuszról. Ford. Kispéter Erika. Budapest: Patent, 2005. Online elérés: http://abortusz.info/images/stories/Maga_a_pokol_lengyel_nok_tortenetei_az_abortuszrol.pdf Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[40] Jobbágyi Gábor, Az élet joga. Abortusz, eutanázia, művi megtermékenyítés (Budapest: Szent István Társulat, 2004).

[41] Andorka Rudolf, „Az ormánsági születéskorlátozás története”, Valóság 18. no. 6. (1975), 40. Online elérés: http://nepesedes.hu/drupal/files/Andorka_Rudolf__Az_ormansagi_szuleteskorlatozas_tortenete.pdf Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[42] Andorka, id. mű, 44.

[43] Andorka, id. mű, 47.

[44] Hoppál Mihály szerk. Magyar néprajz VII.: népszokás, néphit, népi vallásosság (Budapest: Akadémiai, 1990), 12.

[45] Hoppál, id. mű, 13.

[46] Faragó Tamás, Bevezetés a történeti demográfiába (elektronikus tananyag) (Budapest: Corvinus, 2011), 107. Online elérés: www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop, Utolsó letöltés: 2015. január 10. , 107.

[47] Hoppál, id. mű, 13.

[48] Faragó, id. mű,103-104.

[49] Fónagy Zoltán, „„Fontos tényezője a kellemes otthonnak.” A cseléd a polgári háztartásban.” Mindennapok története 2014. o5. 15. Online elérés: http://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/05/15/cseledek_748 Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[50] Fónagy, id. mű.

[51] Trombitás Erzsi, „Szombathelyi Nőtisztviselők Egyesülete Schwimmer Rózának.” Szombathely, 1908. március 16. NYPL RSP Mss Col 6398. 15. doboz, idézi Kereszty Orsolya, A Nő és a Társadalom a nők művelődéséért 1907-1913 (Budapest: Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2011), 95.

[52] Susan Zimmermann, „A magyar nőmozgalom és a „szexuális kérdés” a XX. század elején” Eszmélet 42. (1999 nyár). Online elérés: http:// bit.ly/1u20nfP Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[53] Tóth Eszter Zsófia, „Abortusz a szocialista időszakban.” Abortusz.info. Online elérés: http://abortusz.info/tenyek-az-abortuszrol/item/201-abortusz-a-szocialista-id%C5%91szakban Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[54] Pető Andrea, „Budapest ostroma 1944-1945-ben – női szemmel.” Budapesti Negyed 29-30. Budapest ostroma. (2000 ősz-tél). Online elérés: http://bfl.archivportal.hu/id-607-peto_andrea_budapest_ostroma.html Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[55] [55]Pető, id. mű.

[56] Uo.

[57] Kocsis Piroska, „A szövőszéktől a miniszteri bársonyszékig”, Archívnet: XX. századi történelmi források 6. évf. 4. szám (2006), Online elérés: http://www.archivnet.hu/politika/a_szovoszektol_a_miniszteri_barsonyszekig.html Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[58] Kocsis, id. mű.

[59] Pongrácz Tiborné, „A Ratkó korszak” Korfa 2013/1, 3. Online elérés: http://www.demografia.hu/letoltes/kiadvanyok/Korfak/korfa-2013-1.pdf Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[60] Lásd uo.

[61] Lásd Fábián Katalin, Contemporary Women’s Movements in Hungary. Globalization, Democracy, and Gender Equality (Washington: Woodrow Wilson Center Press, 2009), 84.

[62] Szövegét lásd: Csizmadia Ervin. A magyar demokratikus ellenzék (1968-1998). Dokumentumok (Budapest: T-Twins, 1995, 67-9.

[63] Tóth, id. mű.

[64] Csizmadia, id. mű, 69.

[65] Tóth, id. mű.

[66] Lásd Bozzi Vera és Czene Gábor, Elsikkasztott feminizmus (Budapest: Osiris, 2006), 59-62.

[67] Feminista Hálózat, „A Feminista Hálózat tiltakozása az abortusz és a születésszabályozás lehetőségeinek korlátozása ellen” (Sajtóközlemény.) Országos Sajtószolgálat, 1990. okt. 31. Online elérés: http://os.mti.hu/hirek/12905/a_feminista_halozat_tiltakozasa_az_abortusz_es_a_szuletesszabalyozas_lehetosegeinek_korlatozasa_ellen Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[68] Lásd „Közvélemény-kutatás az abortuszról 2013” Online elérés: http://abortusz.info/kutatas/2013 Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[69] Lásd Rédai Dorottya és Szabó Gabriella, Finom manipuláció, kedves félreinformálás. A kötelező abortusz-tanácsadás gyakorlata Magyarországon (Budapest: PATENT, 2013), 10-26.

[70] Lásd UNFPA, Az út a reproduktív egészséghez világszerte. A reproduktív egészségügy és -jogok a nemzetközi napirenden 1968 és 2003 között, ford. Simonyi Ágnes. Online elérés: http://bocs.hu/devedu/RoadGlobReprHealth.htm Utolsó letöltés: 2015. január 10.

[71] Uo.

[72] Uo.

[73] World Health Organization, Sexual and reproductive health beyond 2014: Equality, Quality of care and Accountability. 2014. Online elérés: http://apps.who.int/iris/bitstream, Utolsó letöltés: 2015. január 10.