https://bocs.eu/oszinte-erkolcsi-felelosseggel/ https://bocs.cf/no-one-has-the-right-to-procreate/
A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 2/4
A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 3/4
A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 4/4
A brutális földi evolúció nyomorúságos létrendje ritka kivételekkel méltatlan a továbbadásra. Élvezd hogy élsz, ha túl sok szenvedés okozása nélkül tudod, de ne nemzz gyermeket, csak ha nagyon magas rendű életet tudsz garantálni neki!
A földek privatizációjával együtt az iparosok és a városi hatóságok közötti szövetség volt az, amely az új nemi munkamegosztást, avagy az új „nemi szerződést” formába öntötte, mely a nőket – mint anyákat, feleségeket, lánygyermekeket, özvegyeket – úgy határozta meg, hogy elfedje munkabeli státuszukat, miközben a férfiaknak szabad hozzáférést adott a nők testéhez és munkaerejéhez, valamint gyermekeik testéhez és munkaerejéhez.
Ezen új társadalmi-nemi szerződés szerint a nő lett a kárpótlás a férfi munkások számára a földek elkülönítéséért.
A nő így a legalapvetőbb termelőeszköz lett, olyan köztulajdon, amelyet bárki birtokolhatott és használhatott akarata szerint. A primitív eltulajdonítás visszhangjai hallatszanak a „közös nő” fogalmában[28], amelyet azokra használtak a 16. században, akik magukat prostituálták. De az új munkaszervezésben minden nő (akiket nem a burzsoá férfiak privatizáltak) közjóvá vált, mivel a nők tevékenységét nem-munkaként definiálták.
A női munka tehát egyfajta természeti erőforrásnak kezdett tűnni, mindenki számára elérhetőnek, mint a levegő, melyet belélegzünk és a víz, melyet megiszunk. A nők számára ez történelmi vereség volt.
A nők kézműiparból való kiűzésével és a reproduktív munka leértékelésével a szegénység elnőiesedett, és hogy megerősítse a nők munkájának férfiak általi „elsődleges eltulajdonítását”, új patriarchális rend épült ki, kettős függésre kényszerítve ezzel a nőket: a munkáltatóktól és a férfiaktól is függtek. A tény, hogy az egyenlőtlen hatalmi viszonyok nők és férfiak között már a kapitalizmus megjelenése előtt is léteztek, ahogyan a diszkriminatív nemi munkamegosztás is, nem von le az értékelésünkből.
A prekapitalista Európában enyhítette a nők alárendeltségét, hogy volt hozzáférésük a közjavakhoz és a köztulajdonban lévő eszközökhöz, míg az új kapitalista rezsimben a nők maguk váltak köztulajdonná, a munkájukat pedig természeti erőforrásnak tekintették, amely a piaci viszonyokon kívül esett.
A családban is jelentős változások játszódtak le: ebben az időszakban vált le a nyilvános szféráról, és kezdte el felvenni modern jelentését mint a munkaerő újratermelésének központja. A piac ellentéteként, a társadalmi viszonyok privatizálásának eszközeként, legfőképp pedig a kapitalista fegyelmezés és a patriarchális uralom propagandaeszközeként a család az eredeti tőkefelhalmozás időszakában emelkedik fel mint a legfontosabb intézmény a nők munkájának kisajátításához és elrejtéséhez.
Különösen jól látjuk ezt, mikor a munkásosztálybeli családra tekintünk. Korábban a vagyonos férfi családján volt a hangsúly. Az új burzsoá családban a férj képviseli az államot, így feladata fegyelmezni és felügyelni az „alárendelt osztályokat”, amely kategóriába a 16. és 17. századi politikai teoretikusok (például Jean Bodin) szerint beletartoztak a felesége és a gyermekei.[29] Úgy azonosították tehát a családot, mint mikroállamot vagy mikroegyházat, melyben a hatóságok megkövetelték a munkásoktól, hogy a gazdáik házában és uralma alatt éljenek.
Rá kell mutatnunk arra is, hogy a burzsoá családban a nő elveszítette hatalma nagy részét, alapvetően kizárták a családi vállalkozásból, és a háztartás felügyeletére korlátozták. Ám ami hiányzik ebből a képből, az az a felismerés, hogy míg a felsőbb osztályokban a vagyon volt az, ami a férj hatalmát adta a felesége és a gyermekei felett, addig a munkásosztálybeli férfinak hasonló hatalmat szavatolt a nők kizárása a bérmunkából. Mintaszerű ebben a tendenciában a háziipari munkások családja a bedolgozórendszerben.
Messze nem volt megkerülhető a házasság és a családalapítás, mert a férfi háziipari dolgozók függtek tőle, hogy a feleség „segítsen” nekik a munkában, amit a kerekedőnek végeztek, hogy a fizikai szükségleteiket kielégítse, hogy gyereket szüljön nekik, akit kiskorától foglalkoztatni lehet a szövőszéknél vagy valami kisegítő foglalatosságban. Így a háziipari munkások még a népességcsökkenés idején is tovább tudtak sokasodni; családjaik olyan népesek voltak, hogy egy kortárs 17. századi osztrák a falvak lakóit úgy írta le, mint akik úgy tömörülnek otthonaikban, mint a verebek a tetőgerendán. Ami kiemelkedő ezekben az elrendeződésekben, az az, hogy bár a nő a férje mellett dolgozik, és ő is a piacra termel, a férj volt az, aki az ő bérét is megkapta. Ez igaz volt a női munkásokra is, miután férjhez mentek.
Angliában „egy házas ember jogosult volt felesége keresetére”, még akkor is, ha ezt dajkaként vagy szoptatással kereste meg. Így mikor a hitközség felbérelte a nőt egy ilyen munkára, a nyilvántartásokban „gyakran el voltak rejtve mint munkások”, mivel a fizetésük a férjük neve alatt volt iktatva. Hogy a feleség vagy a férj kapta-e kézhez a fizetést, az a hivatalnok szeszélyétől függött.[30]
Ez a szabály lehetetlenné tette a nők számára, hogy saját keresetük legyen, és megteremtette az anyagi feltételét annak, hogy a férfiak alárendeltjei legyenek, és munkájukat kisajátítsák a férfi munkások. Ebben az értelemben beszélek a bér patriarchátusáról.
A „bérrabszolgaság” fogalmát is újra kell gondolnunk. Amennyiben igaz, hogy a férfi munkások csak formálisan lettek szabadok az új bérmunkarendszerben, a kapitalizmusba való átmenet idején, az a csoportja a munkásoknak, amelynek helyzete a leginkább hasonlítható a rabszolgákéhoz, a munkásosztálybeli nő volt.
Ugyanakkor a nyomorúságos körülmények miatt, amelyek között a munkások éltek, a házimunka, amit a nők végeztek azért, hogy családjukat ellássák, szükségszerűen limitált volt. Házas volt, vagy sem, a proletár nőnek keresnie kellett valamennyi pénzt, amit egyszerre akár többféle munka vállalásával ért el. A házimunka ráadásul valamennyi reproduktív tőkét is igényel: bútorokat, konyhai eszközöket, ruhákat, pénzt és élelmet.
Ám a bérmunkások szegényen éltek, „reggeltől estig robotoltak” (ahogyan egy nürnbergi kézműves jelentette ki 1524- ben), hogy elkerüljék az éhezést, etetni tudják a feleségüket és a gyerekeiket.[31] Épphogy csak volt tető a fejük felett, kunyhókban éltek, ahol más családok és állatok is laktak, és ahol a higiénia (ritkán látott még a jobb körülmények között élőknél is) teljesen hiányzott; a ruháik rongyok voltak, az ételük a legjobb esetben is némi kenyérből, sajtból és zöldségből állt. Emiatt nem találjuk meg ebben az időszakban a munkásosztályban a főállású háziasszony klasszikus figuráját.
Csak a 19. században – válaszként az ipari munka elleni harc első intenzív ciklusára – vált általánossá a „modern család” modellje, mely a főállású háziasszony fizetetlen reproduktív munkája köré szerveződött, először Anglia munkásosztályában, majd az Egyesült Államokban. Ez a fejlemény (követve a Factory Act passzusát, amely korlátozta a nők és a gyerekek foglalkoztatását a gyárakban) tükrözte a tőkésosztály első hosszú távú befektetését a munkaerő reprodukciójának érdekében, túl a számszerű expanzión.
Ez annak az alkunak az eredménye volt, amely a felkeléstől való félelemben kovácsolódott, miközben magasabb béreket garantált, amellyel el lehet tartani a „nem dolgozó” feleséget, noha valójában egy sokkal intenzívebb formáját jelentette a kizsákmányolásnak.
Marx úgy beszél erről, mint a váltásról az abszolútról a relatív többletre, vagyis átállásról arról a típusú kizsákmányolásról, amely a munkanap maximális megnyújtásán alapult, arra, amely a bér minimumra való redukálásán alapult: egy rezsimre, amelyben a magasabb béreket és a rövidebb munkaórákat a munka és a sebesség produktivitásának fokozásával kompenzálják.
Kapitalista perspektívából nézve ez szociális forradalom volt, amely felülírta a hosszú távú elköteleződést az alacsony bérekhez. Egy újabb egyezségben végződött a munkások és a munkáltatók között, ismét a nők kizárásával a bérmunkából – véget vetve foglalkoztatásuknak az ipari forradalom korai szakaszában.
Ez is az új kapitalista jómód jele volt, a rabszolgamunka két évszázadnyi kizsákmányolásának terméke, amely nem sokkal később új löketet kapott a gyarmati expanzióval. A 16. és 17. században ezzel szemben, a népesség méretével és a „dolgozó szegények” számával kapcsolatos megszállott aggodalom ellenére, a valós befektetés a munkaerő újratermelésébe nagyon alacsony volt. Ebből következően a reproduktív munka zöme, amelyet a proletár nő végzett, nem a saját családjában történt, hanem a munkáltató családjában, vagy pedig piaci szolgáltatás volt.
A női népesség átlagosan egyharmada cselédként dolgozott Angliában, Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban. Így, a proletariátusban a házasság kitolása és a család felbomlása általános tendenciának számított (a 16. századi angol falvak 50 százalékos éves cserélődést tapasztaltak meg).
A szegényeknek gyakran meg volt tiltva a házasságkötés, amennyiben félő volt, hogy gyermekeik közsegélyre szorulnak, és mikor ez megtörtént, a gyerekeiket elvették tőlük, és kihelyezték őket a hitközségnek szolgálatra. Becslések szerint a vidéki európaiak harmada vagy még nagyobb hányada maradt egyedülálló, és a városokban ez a szám magasabb volt, különösen a németországi nőknél, akiknek 40 százaléka volt „vénkisasszony” vagy özvegy.[32]
Noha a proletár nők által végzett házimunkát a minimumra redukálták, és a proletár nőknek mindig dolgozniuk kellett a piacra – az átalakulás korában a munkásosztálybeli közösségben látjuk felemelkedni a nemi munkamegosztást, amely tipikussá vált a kapitalista munkaszervezésben. Ennek központjában egy fokozódó különbségtétel állt férfi és női munka között, ahogyan a feladatok férfiak és nők között kezdtek jobban szétválni és legfőképpen eltérő társadalmi kapcsolatok hordozói lenni. Elszegényítettek és hatalmuktól megfosztottak lehettek ugyan a férfi bérmunkások, de még mindig hasznot húzhattak feleségük munkájából és béréből, vagy megvásárolhatták prostituáltak szolgálatatásait.
A proletarizációnak ezen első fázisában a prostituált volt az, aki a férfi munkások számára a feleség szerepét betöltötte, főzött és mosott rájuk amellett, hogy szexuálisan kiszolgálta őket. Sőt, a prostitúció kriminalizálása a nőket keményen büntette, ám kuncsaftjaikat alig érintette, így erősítette meg a férfiak hatalmát. Bármelyik férfi tönkretehetett egy nőt, ha egyszerűen azt állította róla, hogy prostituált volt, vagy nyilvánosságra hozta, hogy kielégítette a férfi szexuális vágyait. A nőknek esdekelniük kellett a férfiaknak, hogy „ne vegyék el a becsületüket (egyetlen megmaradt tulajdonukat)[33], így marad a feltevés, hogy az életük a férfiak kezében volt, akik (mint a hűbérurak) dönthettek életük és haláluk felett.”
Simonyi I. Gyula
https://merce.hu/…/silvia-federici-nepessegcsokkenes…/
Conseguir que Hungría sea neutra en carbono, e incluso reducir a cero su huella ecológica,…
A “fenntartható” szó exponenciális sebességgel szaporodik, hamarosanmár minden mondatban szerepelni fog, akár többször is. Viszont…
Miért pusztítja el magát az emberiség? Mert az elit az olcsó jóléte érdekében évezredek óta…
Miért pusztítja el magát az emberiség? Mert az elit az olcsó jóléte érdekében évezredek óta…
Miért pusztítja el magát az emberiség? Mert az elit az olcsó jóléte érdekében évezredek óta…
A világ cserbenhagyja a gyerekeket. Csatlakozz a leghatékonyabb intézkedéshez, a fogamzásgátlási lehetőségektől megfosztott százmilliók segítéséhez.…