A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 4/4

Miért pusztítja el magát az emberiség? Mert az elit az olcsó jóléte érdekében évezredek óta szolgagyártásra kényszeríti a tömegeket. Ezt a szaporodás-erőltetést, nőelnyomást dokumentálja megrázóan Silvia Federici könyve.                                                                                    A legtöbben akarnak maguknak alattvalókat, s a szegény nők és gyerekek vannak a társadalmi piramis alján, meg az állatok. A legbrutálisabb a jövendő gyermekek sorsa, nagy többségük szolgának születik.                    Csak egy kevés misztikus hallja már előre a sírásukat, s kérdezi: Igazán szeretnének itt és most megfoganni? Évezredekig legfőképp a nők, gyerekek, szegények tömegei szenvedtek a szolgagyártás civilizációjában, de mára kinőttük a Földet, így a népességrobbanás már az elit világát is összeomlasztja.
Az elit észheztérése, valamint a nők és a serdülők szabadságharca a tenyészállat sors ellen esélyt ad a felelős nemzés felé fejlődésre.

 

https://bocs.eu/oszinte-erkolcsi-felelosseggel/ https://bocs.cf/no-one-has-the-right-to-procreate/

A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 1/4

A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 2/4

A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 3/4

A brutális földi evolúció nyomorúságos létrendje ritka kivételekkel méltatlan a továbbadásra. Élvezd hogy élsz, ha túl sok szenvedés okozása nélkül tudod, de ne nemzz gyermeket, csak ha nagyon magas rendű életet tudsz garantálni neki!

Silvia Federici: Caliban és a boszorkány – Nők, a test és az eredeti tőkefelhalmozás (2004) c. könyvéből részletek.

“Ahogyan Eli Heckscher megjegyzi, „majdhogynem fanatikus vágy uralkodott minden országban a népesség növelésére a merkantilizmus tetőzésének időszakában, a kései 17. században”.[11] Ezzel együtt az emberi lényekről egy új koncepciót is magukévá tettek (took hold), nyersanyagként ábrázolva őket, mint az állam munkásai és tenyészállatai (breeders).[12]

Franciaországban és Angliában azonban még a merkantilista elmélet fénykora előtt bevezetett az állam egy sor népszaporulat-serkentő intézkedést, amelyek a közsegéllyel együtt a kapitalista reproduktív szabályozás magját alkották. Olyan törvényeket hoztak, melyek díjazták a házasságot és büntették a cölibátust, és amelyek a kései Római Birodalomban erre a célra hozottakat vették alapul. A családnak újfajta funkciót adtak, mint azon kulcsfontosságú intézménynek, mely biztosítja a vagyon továbbörökítését és a munkaerő újratermelését. Mindeközben elkezdődött a demográfiai adatfelvétel és az állam beavatkozása a szexuális életbe, a szaporodásba és a családalapításba.

De a fő kezdeményezés, amellyel az állam a születési rátát helyre kívánta állítani, egy valóságos háború indítása volt a nők ellen, amely megtörni szándékozta az irányítást, mellyel azok saját testük és reproduktív potenciáljuk felett rendelkeztek. Ezt a háborút elsősorban a boszorkányüldözésen keresztül folytatták, amely szó szerint démonizálta a fogamzásgátlás minden formáját és a nem nemzési célú szexualitást, miközben azzal vádolták meg a nőket, hogy gyerekeket áldoznak az ördögnek.

Ám ehhez az is kellett, hogy újradefiniálják, mi számít reproduktív bűnnek. Így a 16. század közepétől kezdve, mire a portugál gályák visszatértek Afrikából az első rabszolgaszállítmányokkal, az összes európai kormány elkezdte bevezetni a legszigorúbb büntetéseket a fogamzásgátlás, az abortusz és a magzatgyilkosság ellen. Utóbbit némi elnézéssel kezelték a középkorban, legalábbis a szegény asszonyok esetében ám ekkorra főbenjáró bűnné vált, és keményebben torolták meg, mint a legtöbb férfi bűnt. A 16. századi Nürnbergben az anya által elkövetett magzatgyilkosságért vízbefojtás járt. 1580-ban, mikor három magzatgyilkosságért elítélt nő levágott fejét tették közszemlére, a büntetés lefejezés volt. [13]

Újfajta megfigyelést is alkalmaztak annak érdekében, hogy biztosíthassák, hogy a nők ne szakíthassák meg a terhességüket. Franciaországban királyi rendelet kötelezte a nőket, hogy nyilvántartásba vetessék terhességüket, és halálra ítélték azokat, akiknek a magzata a keresztelés előtt elhalálozott egy eltitkolt terhesség után, akár bizonyítható volt bármilyen bűntett, akár nem. Hasonló törvényeket hoztak Angliában és Skóciában 1624-ben és 1690-ben. Besúgóhálózatot üzemeltettek, hogy megfigyeljék a lányanyákat, és megvonjanak tőlük mindenféle támogatást. Még szállást adni is illegális lett ezeknek a nőknek, mivel attól tartottak, hogy így megszökhetnek a nyilvános megszégyenítés elől. Azok pedig, akik barátkoztak velük, szintén nyilvános megszégyenítésnek voltak kitéve.[14]

A fentiek következtében a nőket nagy számban kezdték üldözni, és többet végeztek ki a 16. és 17. században magzatgyilkosságért, mint bármely más bűnért, kivéve a boszorkányságot, amely vádat szintén a gyerekek meggyilkolására, illetve a reproduktív normák másfajta megsértésére építették. A magzatgyilkosság és a boszorkányság esetében jellemzően hatályon kívül helyezték azokat a törvényeket, melyek amúgy a nők törvényes felelősségét korlátozták. Ez azt jelenti, hogy Európában ekkor léphettek be először a nők a tárgyalóterembe törvényesen felnőttként, a saját nevükben, ám megvádolva boszorkánysággal és magzatgyilkossággal.

A gyanú árnyéka, amely a bábákra vetült ebben az időszakban – és amely végül megnyitotta a szülőszoba ajtaját a férfi orvosok előtt –, inkább a hatóságok magzatgyilkosságtól való félelmében gyökerezett, mint a bábák állítólagos hozzá nem értésével kapcsolatos aggodalmakban. A bábák marginalizálásával elkezdődött az a folyamat, melynek során a nők elvesztették az utódnemzéssel kapcsolatos kontrolljukat, és mozgásterüket a magzat kihordásának passzív szerepére redukálták, miközben a férfi orvosokra kezdtek úgy tekinteni, mint a valódi „életadókra” (akár a reneszánsz mágusok alkímiai álmodozásaiban).

Ezzel párhuzamosan egy újfajta szülészeti gyakorlat kezdett dominálni, melyben a vészhelyzet során a magzat életét helyezték az anyáé elé. Hogy ez megvalósulhasson, azon nők, akik hagyományosan a szülőágy körül csoportosultak, voltak az elsők, akiket az új praxis kitiltott a szülőszobából, a bábákat pedig az orvos ellenőrzése alá vonták, vagy eleve azért vették fel őket, hogy feladatuk a szülő nők felügyelete legyen.

Franciaországban és Németországban a bábáknak az állam kémjeivé kellett válniuk, ha folytatni akarták mesterségüket. Elvárták tőlük, hogy jelentsenek minden új születést, hogy kutassák fel a házasságon kívül született gyerekek apját, és vizsgálják meg azokat az asszonyokat, akik gyaníthatóan titokban szültek. Mikor a templom kapujában gyermeket találtak, akkor azokat a gyanúba keveredett helyi nőket is ellenőrizniük kellett, akik a szoptatás bármilyen jelét mutatták.[15] Hasonló jellegű együttműködést vártak el a rokonoktól és a szomszédoktól is.

A protestáns országokban a szomszédoknak kémkedniük kellett a nők után, és minden releváns, a szexuális életre vonatkozó részletről szólniuk kellett a hatóságoknak: ha egy nőt férfi látogatott meg, míg a férje távol volt, vagy belépett egy házba egy férfival, és becsukta mögötte az ajtót.[16] Németországban a pronatalista keresztes hadjárat olyan méreteket öltött, hogy a nőket megbüntették azért, ha nem tettek elég nagy erőfeszítést gyermekszülés közben, vagy nem mutattak kellő lelkesedést utódaik iránt. [17]

Ezen alapelveknek két évszázadra kiható következményei voltak, melyek az utódnemzéshez láncolták a nőket (Európában magzatgyilkosságért még a 18. század végén is kivégezték őket).

Míg a középkorban az asszonyok számos fogamzásgátlási módszerhez hozzáférhettek, és megkérdőjelezhetetlen kontrollt gyakorolhattak a szülés folyamatában, ettől kezdve a méhük köztulajdonná vált, amelyet a férfiak és az állam felügyeltek, és az utódnemzést közvetlenül a kapitalista felhalmozás szolgálatába állították.

Ebben az értelemben a nyugat-európai nők sorsa az eredeti tőkefelhalmozás idején hasonló volt az amerikai gyarmati ültetvények rabszolgáiéhoz, akiket – különösen az atlanti rabszolga-kereskedelem 1807-es betiltása után – arra kényszerítettek a gazdáik, hogy az új munkások inkubátorai legyenek.

Ennek az összehasonlításnak nyilvánvalóan komoly korlátai vannak. Az európai nőket nyíltan nem tehették ki szexuális visszaéléseknek – míg a proletár nőket következmények nélkül meg lehetett erőszakolni, és még meg is büntették őket emiatt. Azt sem kellett fájdalmak közepette végignézniük, ahogy a gyerekeiket elszakítják tőlük és eladják az emberkereskedők. A rájuk kényszerített szülésekből származó gazdasági profit is sokkal rejtettebb maradt.

Ebben az értelemben a rabszolganők helyzete sokkal nyíltabban feltárja a kapitalista tőkefelhalmozás logikájának működését. A különbségek ellenére a női testet mindkét esetben a munkaerő reprodukciójának eszközévé tették, és a munkaerő expanziója miatt ennek olyan tempót diktáltak, amelyre a nőknek nem lehetett ráhatásuk.
Az eredeti tőkefelhalmozásnak ez az aspektusa hiányzik Marx elemzéséből. Kivételt képez megjegyzése a Kommunista kiáltványban a nő hasznáról a burzsoá családban – mint az örökösök letéteményese, aki szavatolja a vagyon továbbadását –, de Marx sosem ismerte el, hogy az utódnemzés a kizsákmányolás és így az ellenállás terepévé is válhat. Nem gondolt arra, hogy a nők akár vissza is utasíthatnák a reprodukció kényszerét, és hogy ez a visszautasítás része lehetne az osztályharcnak.

(Persze a tőke és az állam nagyon is aggódott, hogy „a nők sztrájkolni fognak a gyerekszülés ellen”. Ráadásul a nőknek és a férfiaknak eltérő érdekeik lehetnek a gyerekvállalás terén.)
Egészen mostanáig az állam nem sajnálta az erőfeszítést, hogy kicsavarja a nők kezéből a reprodukció feletti kontrollt, és meghatározza, mely gyerekek születhetnek meg, hol, mikor és hányan. Ebből következik, hogy a nőket gyakran kényszerítették az utódok létrehozására akaratuk ellenére, elidegenítve ezzel őket a saját testüktől, a szülésüktől[20] és a gyerekeiktől, mindezt mélyebbre hatóan, mint ahogyan a munkásokkal szemben általában felléptek.[21]

Leírhatatlan az a gyötrelem és elkeseredés, melyet a nők átéltek, mikor a testük ellenük fordult, ahogyan az gyakran megtörténik egy nem kívánt terhesség során. Ez különösen igaz volt azokban az esetekben, mikor a házasságon kívüli terhességeket büntették, és mikor a gyermekvállalás egy nőt társadalmi kirekesztésnek, vagy akár a halálnak tehette ki.”

Simonyi I. Gyula

https://merce.hu/…/silvia-federici-nepessegcsokkenes…/