A népesedés téma annyira tabu, hogy még a vele foglalkozók se tudnak eleget róla, így nemigen értik. A kapitalizmus valóban felfalja a természetet és a demokráciát, többnyire még a gondoskodást is, ahogy Nancy Fraser írja. De a szaporodást (amit ő nem különít el a gondoskodástól, viszont alig foglalkozik vele, épp csak említi a részeként) nem falja fel, mutatja a népességrobbanás.

 

Nagyszerű lenne, ha a kapitalizmus gyorsabban felfalná a szaporodást, azaz ha a kizsákmányolás, az életük nyomorúsága miatt az emberek nem lennének hajlandóak élőerőt nemzeni a tőkéseknek. Remek lenne, mert ez az Achilles-sarka a kapitalizmusnak, ettől gyengülne el, hiszen hajtóereje a népesedés, a kiszolgáltatott élőerő tömeg. A nemzés-sztrájk a lázadás, a pusztító rendszer megváltoztatásának leghatékonyabb formája.

Nem csak a gyereknemzésen gondolkodó keveseknek áll rendelkezésére ez a lehetőség, hanem mindenkinek, hiszen mindenki támogathatja a fogamzásgátlási lehetőségektől megfosztott százmilliókat segítő szakmai szervezeteket.

Ez a nemzés-sztrájk már évszázada zajlik, de nem elég gyorsan terjed a világban ahhoz, hogy az összeomlást okozó népességrobbanást visszafordítsa. Az évezredes szaporodás-erőltetéssel agymosott nőelnyomás lendülete még mindig gyártja az élőerő-sereget, annak ellenére hogy a kapitalizmus (néhány pronatalista kormány kivételével) nem fizeti meg a gyerekgyártást. A szolga-, katona- és szülőgép-áradat ugyanúgy ingyen van a tőkének, mint a természeti népek kirablása stb.

Nancy Fraser könyvéről azt írják, korunk kapitalizmuskritikáinak legelegánsabb, úttörő szintézise. Alább néhány részlet a könyvből.

“Például az amerikai kontinensen a rabszolgaként tartott nők reproduktív erőforrásai az ültetvényesek profitlogikájának eszközeivé váltak: rendszeresen szakítottak szét rabszolgacsaládokat, hogy tagjaikat különböző tulajdonosoknak adják el (Davis 1972). Az őslakos gyerekeket is kiszakították
közösségeikből, hittérítő iskolákba íratták be, és asszimilációs fegyelmezésnek vetették alá őket (Adams 1995; Churchill 2004).”

“Véleményem szerint a kapitalizmus minden formája magában rejt egy mélyen gyökerező, a társadalmi reprodukciót érintő „válsághajlamot” vagy ellentmondást: egyrészt a társadalmi újratermelés a folyamatos tőkefelhalmozás egyik alapfeltétele, másrészt viszont a kapitalizmus vég nélküli felhalmozásra való törekvése éppen a rendszer alapját képező társadalmi reprodukció folyamatait destabilizálja.

A kapitalizmusnak ebben az ellentmondásában gyökerezik az úgynevezett gondoskodási válság. Habár ez a tőkés gazdaság velejárója, minden történelmileg sajátos berendezkedésben más, jellegzetes formát ölt: más a 19. század liberális, versenyalapú kapitalizmusában, más a II. világháborút követő időszak államilag szabályozott kapitalizmusában, és más korunk pénzügyi, neoliberális kapitalizmusában. Az a gondoskodási deficit, melyet jelenleg tapasztalunk, a fenti ellentmondásnak a kapitalista fejlődés legújabb szakaszában létrejött formája.”

“A kapitalista gazdaság potyautasként kapaszkodik fel olyan tevékenységekre, mint az ellátás, a gondoskodás és a társas kapcsolatokat létrehozó és ápoló tevékenységek, miközben nem tulajdonít nekik pénzben kifejezhető értéket, és ingyenes jószágokként tekint rájuk. A „gondoskodásnak”, „érzelmi munkának” vagy „szubjektivációnak” (subjectivation) is nevezett tevékenység alakítja ki a kapitalizmus szubjektumait, hozzájárul biológiai fennmaradásukhoz, ezzel egyidőben pedig társas lénnyé is formálja őket, a habitusuk és kulturális-erkölcsi világképük alakításával. Ebben a folyamatban az utódok világra hozásának és szocializációjának feladata központi szerepet játszik, ahogy az idősek gondozása, a háztartások fenntartása, a közösségek építése és a közös jelentéstartalmak ápolása is, illetve azon érzelmi beállítódások és értékek skálája, amelyek a társadalmi együttműködés alapjául szolgálnak.

A kapitalista társadalmakban ezek a tevékenységek, ha nem is kizárólag, de nagyrészt a piacon kívül zajlanak: otthonokban, szomszédságokban, civil szervezetekben, informális hálózatokban és állami intézményekben, például iskolákban; viszonylag kis részük ölti fizetett bérmunka formáját. A nem fizetett reproduktív tevékenységek szükségesek a fizetett munka létezéséhez, az értéktöbblet felhalmozásához és a kapitalizmus működéséhez. Ezek egyike sem tudna létezni házimunka, gyereknevelés, oktatás, érzelmi gondoskodás és számos egyéb tevekénység hiányában, amelyek munkások elkövetkező generációinak létrehozását és a már meglévők feltöltődését, valamint a társas kötelékek és közös értelmezési keretek fenntartását szolgálják.”

“A jelenkor globalizált, pénzügyi kapitalizmusa a gyári termelést alacsony bérköltségű országokba helyezte át, a nőket beterelte a munkaerőpiacra, és az állam és a vállalatok jóléti szolgáltatásokból való kivonulását szorgalmazta. A gondoskodó munkát kiszervezte a családoknak és a kisközösségeknek, ezzel egyidejűleg pedig leszűkítette lehetőségeiket e munka elvégzésére. Az eredmény – a növekvő egyenlőtlenségek közepette – a társadalmi reprodukció kettős szerkezete lett: a gondoskodás árucikké változott azok számára, akik képesek fizetni érte, és a magánszférába szorult azok számára, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy költsenek rá; mindez a„kétkeresős családmodell” még modernebb ideáljának mázával van leöntve.”

(Idézetek Nancy Fraser tanulmányából a Fordulat 24. számában. http://fordulat.net/?q=huszonnegyedik )

“A termelésnek az előfeltételein a gazdasági szféra potyautaskodik. Ezek szükségesek a termelés működéséhez, de a termelés eltagadja jelentőségüket, és egyben alá is ássa a működésüket, ezért a történelemben rendre válságokat produkál.

A négy ilyen, gazdaságon kívülinek tartott, de Fraser szerint a gazdasággal mélyen összefonódó szféra a következő.

1. Főként a Globális Délen, (de a centrumországokban, illetve azok centrum régióiban is) rasszista elvekkel legitimált kisajátítás (földek, tulajdonok erőszakos elvétele, munkásoknak még a saját minimális megélhetésükhöz is elégtelen mértékű megfizetése). Ez az előfeltétele, hogy Északon (illetve a centrum periférikus régióiban) éppen csak a munkások megélhetéséhez szükséges bért lehessen fizetni, azáltal, hogy napi fogyasztásuk a sokkal olcsóbban és még mostohább körülmények között dolgozó munkások által előállított termékekből származik.

2. A jellemzően még mindig oroszlánrészt a nők vállát nyomó, családokban vagy a munkaerőpiacon végzett gondoskodó munka, amely előfeltétele a „produktívnak, „értékteremtőnek” tekintett munkaerő napról napra és generációról generációról való újratermelésének.

3. A Föld természeti erőforrásainak kisajátítása és feneketlen kútként való kezelése és ezzel a klímaválság előidézése ugyanezen logikát követi.

4. Ahogyan az is, hogy a politikai intézményrendszer biztosítja a piac működését mind nemzeti, mind nemzetek feletti szinten.

A könyvben Fraser részletesen végigveszi, hogy a kapitalizmus négy fázisában, köztük a jelenlegi pénzügyi-globális-neoliberális kapitalizmusban, hogyan néz ki pontosan ennek a négy, valójában a termelést egyáltalán lehetővé tevő területnek a leválasztása a gazdaság szférájáról, és hogy miért elengedhetetlen ezeket annak részének tekinteni.“ Ha ezt a négy szférát is komolyan vesszük, állítja Fraser, akkor abból szükségszerűen következik, hogy a kapitalizmus nem pusztán egy tőkés, kizsákmányoló viszonyokon alapuló gazdasági rendszer, hanem egy intézményesített társadalmi rend.”
https://merce.hu/…/ezeket-a-konyveket-szerettuk-iden-s…/

„A kapitalizmus a saját fenntartóit falja fel”

A tőke jelenleg az élet minden területét kannibalizálja – felfalja a természetet, működése elemészti az egyenlőség és az igazságosság alapelveibe vetett utolsó reményünket, szépen lassan elfogyasztja az egymásról való gondoskodás képességét, és kizsigereli a politika gyakorlatát. Nancy Fraser feltérképezi a tőke falánk étvágyát, válságpontról válságpontra követve azt, az ökológiai pusztulástól a demokrácia összeomlásáig, az etnikai erőszaktól a gondoskodó munka leértékeléséig.

Simonyi Gyula I.

Forrás:https://moly.hu/konyvek/nancy-fraser-kannibal-kapitalizmus