Alexandra Kollontaj: az első női miniszter, nagykövet a nők szerelmi szabadságáért

A francia forradalomban még kivégeztek nőket, akik a „szabadság, testvériség, egyenlőség” jelszót a nőkre is ki akarták terjeszteni. A feminista Kollontajt a szovjet forradalomban a világ első női miniszterévé nevezték ki. Azt mondta a férfi forradalmároknak, hogy nem dönthetik meg a kapitalizmust úgy, hogy közben alárendeltségben tartják feleségeiket, akiknek úgy kell tenniük, mintha nem vágynának szexuális örömre. Miniszterként legalizálta a válást, dekriminalizálta az abortuszt, bevezette a szülési szabadságot és a várandós munkavállalók védelmét, közösségi gyermekellátó intézményeket hozott létre, megszüntette a törvényes és törvénytelen gyermekek közti különbségtételt, és elismerte az élettársi kapcsolatokat. Nyíltan írt saját szexuális szabadságáról. Ezért női nagykövetet csináltak belőle, valójában száműzték.

 

 

 

Alexandra Kollontaj a Kommunista Párt tagjai előtt állt, és kimondta azt, amit senki sem akart hallani: „Nem lehet szocialista társadalmat építeni, amíg a nők a magánéletükben rabszolgasorban élnek. A szerelemnek nem kell szenvedéssel járnia ahhoz, hogy erkölcsös legyen. A szexnek nem kell szégyent keltenie ahhoz, hogy elfogadható legyen. És a nőknek nem kell feláldozniuk vágyaikat, autonómiájukat és személyiségüket ahhoz, hogy jó anyának és feleségnek tekintsék őket.”

A terem elcsendesedett. Aztán ellenségessé vált.

Ezek a férfiak vállalták a kivégzés kockázatát, hogy megdöntsék a cárt. Polgárháborút vívtak, hogy létrehozzák a világ első szocialista államát. Azt állították, minden munkás felszabadítását akarják.

De nem voltak hajlandók elmosogatni a saját tányérjukat. Nem voltak hajlandók elfogadni, hogy a feleségeik szexuális örömre vagy érzelmi függetlenségre vágyhatnak. És végképp nem voltak hajlandók meghallgatni egy nőt, aki azt mondta nekik: a forradalom nem teljes, ha a hálószoba ajtajánál megáll.

Kollontaj megrémítette őket. Nem azért, mert felelőtlenül bánt az eszmékkel, hanem mert pontos volt a nők életéről. S ezt mindig veszélyesnek tekintették.

De menjünk vissza, hogy megértsük, hogyan lett Alexandra Kollontaj az a nő, aki olyan igazságokat mondott ki, amelyeket a férfi forradalmárok nem tudtak elviselni – és hogyan büntették meg ezért.

Alexandra Mihajlovna Domontovics 1872-ben született Szentpéterváron, arisztokrata családban. Szülei vagyonosak, műveltek, osztályukhoz képest liberálisak voltak. Alexandra kiváló oktatásban részesült – ami nők esetében szokatlan volt, de családja támogatta szellemi fejlődését.

Fiatalon férjhez ment, született egy fia, és hamar rájött, hogy a házasság intézménye arra szolgál, hogy a nőket függőségben és házi szolgálatban tartsa, függetlenül képzettségüktől vagy képességeiktől.

1898-ban elhagyta férjét – ami osztálya és kora normái szerint botrányos lépés volt –, és belevetette magát a forradalmi politikába és a feminista aktivizmusba.

Az 1900-as évek elejére marxistává vált, és sokat írt a nők munkájáról, gazdasági kizsákmányolásáról, valamint a kapitalizmus és a női elnyomás kapcsolatáról.

De Kollontaj megértett valamit, amit sok férfi marxista nem: a puszta gazdasági felszabadítás nem teszi szabaddá a nőket. Mert a női elnyomás nem csupán a gyári bérekről vagy a tulajdonjogról szólt. Beágyazódott a házasságba, a szexualitásba, az anyaságba, a házimunkába – a magánélet teljes struktúrájába.

Erről nyíltan írt, olyan nyelven, amely sokkolta kortársait.

A nőket arra nevelték, hogy feláldozzák magukat a férfiakért, a gyerekekért, a családért. A szerelmet a nő legmagasabb rendű hivatásaként idealizálták, de ez a „szerelem” teljes alávetettséget, állandó érzelmi munkát és saját vágyainak elfojtását követelte.

A házasság fizetetlen házi szolgává és férje tulajdonában álló szexuális tárggyá tette a nőt.

Az anyaságot ugyan nyilvánosan ünnepelték, de a nőket végtelen, fizetetlen gondoskodási munkába zárta, támogatás és alternatíva nélkül.

A női szexualitást pedig vagy tagadták (a „rendes” nő nem akar szexet), vagy patologizálták (aki akar, az erkölcstelen).

Kollontaj szerint mindennek meg kellett változnia ahhoz, hogy a nők valóban szabadok lehessenek.

Radikális megoldásokat javasolt:

A házimunka kollektivizálását – közösségi konyhákat, mosodákat, gyermekellátó központokat, hogy a nők ne egyénileg viseljék az egész háztartás terhét.

A válás legalizálását és a nők számára gazdasági büntetés nélküli hozzáférhetővé tételét.

A nők szexuális autonómiájának elismerését – a nőknek joguk legyen az örömszerzéshez, akár több partnerhez is, joguk legyen megtagadni a szexet a házasságban, és kilépni olyan kapcsolatból, amely nem teljesíti ki őket.

A szerelem újrafogalmazását – kölcsönös tiszteleten és vágyon alapuljon, ne a női áldozathozatalon és alárendeltségen.

Az anyák gazdasági függetlenségét – állami támogatást a gyermekneveléshez, hogy a nők ne gazdasági kényszerből maradjanak házasságban.

Ez forradalmi volt. Fenyegető volt. Pontosan megmutatta, mit kellene a férfiaknak feladniuk.

1917-ben, a bolsevik forradalom győzelme után Kollontajt kinevezték népjóléti népbiztossá – a szovjet kormány első női tagjává, a modern történelem egyik első női miniszterévé.

Azonnal hozzáfogott elképzelései megvalósításához: legalizálta a válást, dekriminalizálta az abortuszt, bevezette a szülési szabadságot és a várandós munkavállalók védelmét, közösségi gyermekellátó intézményeket hozott létre, megszüntette a törvényes és törvénytelen gyermekek közti különbségtételt, és elismerte az élettársi kapcsolatokat.

1917 és az 1920-as évek eleje között a Szovjet-Oroszország családjoga a világ legprogresszívebbjei közé tartozott.

Kollontaj azonban tovább írt és beszélt a szerelemről, a szexről és a kapcsolatokról. Esszéi még forradalmár társait is megbotránkoztatták. A „Szárnyas Erósz útja” a szexuális öröm fontosságát hangsúlyozta. Önéletrajzi írása nyíltan beszélt saját életéről és szexuális szabadságáról.

Férfi elvtársai felháborodtak. A jogi egyenlőséget még elviselték – nehezen. De a női vágy, a férfiak intim viselkedésének kritikája már túl sok volt.

„Polgári feminizmussal” vádolták, erkölcsi romlással, a család aláásásával.

Az 1920-as évek közepén, amikor Sztálin megszilárdította hatalmát, Kollontajt diplomáciai posztokra „léptették elő”: Norvégiába, majd Mexikóba, végül Svédországba küldték. Ezek nem kitüntetések voltak, hanem száműzetések.

Közben a progresszív családjogi reformok jelentős részét visszavonták: a válás nehezebb lett, az abortuszt újra kriminalizálták, a hagyományos családmodellt megerősítették.

Kollontaj 1952-ben, 79 évesen halt meg.

Évtizedekig leegyszerűsítve emlékeztek rá, mint „a szovjet feminista, aki a szabad szerelemről írt”. Csak az utóbbi évtizedekben ismerték fel újra gondolatainak radikalizmusát és előrelátását.

Mert Kollontaj megértette: a nők elnyomását a gondoskodási munka privatizálása, az áldozathozatal romantizálása és a női vágy őszinte kimondásának büntetése tartja fenn.

A felszabadulás nemcsak a gazdasági struktúrák, hanem az intim kapcsolatok átalakítását is megköveteli.

A férfi forradalmárok megdöntötték a cárt, de elvárták, hogy a feleségeik főzzenek rájuk. Harcoltak a kapitalizmus ellen, de fenntartották a patriarchátust a hálószobában.

Amikor Kollontaj erre rámutatott, veszélyesnek nevezték, és eltávolították.

Nem a forradalomra volt veszélyes, hanem azokra a férfiakra, akik felszabadulást akartak anélkül, hogy megváltoztatták volna, hogyan bánnak a nőkkel.

152 éve született. 72 éve halt meg.

De az igazságok, amelyeket kimondott, ma is veszélyesek.

Mert a nők felszabadulása ma is azt követeli, hogy a férfiak változzanak.

És ez ma is sokakat megrémít.

Forrás: The Legacy Archives  #AlexandraKollontaj #RadikálisNők