Interjú az ezredfordulón az Érted vagyok jubileumi 60. számában (2000. ápr)

– Az Érted Vagyok c. újság kolofonjában szerepel egy sor – igaz, apró betűvel, de hát ilyenek a kolofonok – Alapította: Simonyi Gyula. Az újság tíz éves jubileuma alkalmából kerestem meg az alapítót, akit számítógépe előtt, a web-oldalt gondozva találtam családi otthonában, Székesfehérváron. Mutasd be nekünk röviden ezt a mostani, elektronikus “folyóiratodat”.

– Ezen a képernyőn sok mindent láthatsz, ami mind az életem része. Van, ami a múltban volt jelentősebb, s van, amivel ma foglalkozom többet. Mindig fontosnak tartottam a szellemi kincseket, és ami lelkesített, igyekeztem másoknak is elérhetővé tenni. 1996 óta számomra nagyszerű lehetőség ehhez az internetes világháló.
A világ egyik legrövidebb webcíme a miénk (http://bocs.hu), ahol a látogató jelenleg 1600 szöveget és 700 képet találhat, és az Európa-térkép segítségével tizennégy nyelv közül választhat. Kiváló keresőprogram segíti az eligazodást és egy külön navigátor-ablakban tartalom-, tárgy- és névmutatók is megjelennek. A látogatók – vannak bőven, a tavalyi év során 430 ezerszer nézték meg lapjainkat – írhatnak a vendégkönyvbe, és ajánló e-mailt is küldhetnek barátaiknak, amelyhez három nyelven csatolhatják a webhelyünk bemutatkozását.
Már a címoldalon rengetegféle nevet, témát látsz. A jogi keretet a negyedszázada működő Bokor Öko Csoport számára 1994-ben bejegyzett BOCS Alapítvány adja; a mozaikszó medvebocs jelentése utal a környezetvédelemre, barátságos bocsánatkérés jelentése az erőszakmentességre. Emblémánk a sokak által ismert panda-kölyök. Aztán itt van a “Bokor” név az Érted Vagyok címlapján is szereplő égő csipkebokor-emblémával – ami itt színes és mozog, ahogy a szél fújja a lángot. De találsz ilyen hívószavakat is, mint “Ökológia”, “Béke”, Vallás”, “Igazságosság”. Kiemelt helye van többek közt a környezeti nevelésnek, a békére nevelésnek, a balkáni háború fotóinak és az ottani katonaságmegtagadók támogatásának, az aknabetiltás-kampánynak, a dévai ferences iskolának és Prakash indiai kollégium-hálózatának a Harmadik Világ Alapítvánnyal együtt. A “Vendégeink” főcím alatt szerepel például a Talpalatnyi Zöld, a Háló (Katolikus Kisközösségek Hálózata), a MAKÚSZ (Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége), az Ezredvégi beszélgetések tévésorozat szövegei, és így tovább. Számomra mindezek a hívószavak jelentős tartalmakat hordoznak, sok kedves emberrel kapcsolnak össze a világ minden tájáról.

– Hogyan lesz az ember “civil szféra Internet guru”?

– Diákkoromban könnyen ment a tanulás, megerőltetés nélkül voltam kitűnő, nyolcadikos koromban benn voltam a legjobb tízben az országos matematika versenyen. Mat-fiz. tagozatra mentem tovább, s hogy ne unatkozzak, például korrepetáltam az osztálytársnőimet. A beszélgetések során kiderült, hogy nem csak a matekdolgozattól félnek, hanem általában a jövőtől, nem látják értelmét a tanulásnak, sokszor az életnek sem. Mélyen érintettek a barátaim gondjai, boldogtalanságai, és úgy éreztem, tudom a megoldást, ezért egyrészt nagy társasági életet szerveztem – klubot, tábort, bulikat, kirándulásokat -, másrészt szellemi pezsgést: a kezembe kerülő írások javát dossziérendszerben gyűjtöttem és barátaim kezébe adtam. A társaság főleg osztálytársaimból állt, de egyre bővült, ki-ki hozta a barátait. Kiderült, hogy nagy igény van erre, nekem meg kedvem is, tehetségem is volt hozzá.
Ebben az életformában találkoztam a Bokor eszmeiségével, Dombi Feri bácsival, aztán Bulányi Gyurka bácsival, aki a lakásunkon tartott fiataloknak – többek között a nővéreméknek – lelkigyakorlatot. Éppen csak bekíváncsiskodtam, aztán ott ragadtam. Úgy éreztem, én pontosan azt a közösségi és szellemi életet élem és szervezem, mint amiről itt eszményként oly sok szó esik.
Természetesen matematika szakra mentem az ELTE-re, hogy továbbra is maradjon időm-erőm a közösségre. Az informatika és az “iratmisszió” területeinek összekapcsolódása logikusan vezetett az internethez már akkor, amikor ez még ritkaság volt Magyarországon.

– Az, hogy a diákévek alatt volt időd közösségi életre, könnyen érthető. De ezután, többgyerekes családapaként már nyilván következtek a szorgos munkásévek és lassan “kinőhettél” volna a mozgalmi életből.

– Már egyetem közepén összeházasodtunk Ágival és mire diplomáztam, volt két aranyos kislányunk, Kaci és Cilkó. De a diákéveknek még nem lett vége. A cég, ahová kerültem, nyugati számítógépet akart venni, s amíg vártak a valutakeretre, engem elküldtek tanulni. Így nappali tagozaton szereztem további két posztgraduális diplomát, szoftver-mérnök és rendszerszervező lettem. A tanulás és a család mellé elfért az egyre növekvő közösségi élet. A székesfehérvári Bazilikába 1975-ben új, fiatal káplán került, akivel nagyon jó barátok lettünk és együtt hitoktattunk és szerveztük az ifjúsági életet. Nagy virágzás indult, sorra jöttek létre a közösségek.
Sok elismerés és sok támadás ért bennünket ezért a munkáért egyházi és társadalmi téren egyaránt. A kor ellentmondásainak tipikus példája volt, hogy az ÁEH nyomására hivatalosan többször elutasították felvételi kérelmemet a levelező teológiára, de ügyes konspiráció révén mégis három püspök aláírásával kaptam meg kitűnő hitoktatói oklevelemet a római katolikus hittudományi akadémián.
A szokásos megélhetés–család–hivatás közti időbeosztás-konfliktus is bekopogtatott 1980 őszén, amikor véget ért a diákélet és dolgozni kezdtem. A napi nyolc óra munka nem fért be a hivatásom mellé – hiszen ez utóbbit sokkal hasznosabbnak és örömtelibbnek éltem meg. Ebből a helyzetből született meg a TAB becenevű tanulmányom (Töprengések a bérmunkáról – ld. az Érted vagyok 1991/5. és 6. számában), ami kéziratban terjedt. Félreérthető lenne röviden összefoglalni a mondanivalóját. Olyan gyakorlati megoldásokat keresek benne, ami lehetővé teszi a megélhetést úgy, hogy a pénzkeresésnél sokkal fontosabb hivatásra több idő maradjon.
Bo két évig végeztem munkámat beosztottként. Közben született Gyula fiam, aki már 15 éves korára számítógépes munkatársammá vált.

– 1983 elején sajátosan nyugalmas időszak köszöntött rád: lecsuktak katonaságmegtagadásáért. “Benőtt-e a fejed lágya”, megokosodtál-e, lehiggadtál-e a börtönben?

– Nehéz, de szép és mélyen átélt időszak volt. Hogy gyümölcseit megosszuk a közösséggel, feleségemmel (és három gyermekünk közül a két nagyobbal) naponta váltott leveleinkből egy kis válogatást kéziratban közzétettünk. Jó hasznát vettük a néhány évvel korábban a félelemről és bátorságról írt tanulmányomnak is, amelyben a négy evangélium tanítását törekedtem összegyűjteni*.

– Hogyan sikerült összeegyeztetned később a megélhetés, a család és a hivatás időigényét?

– Szabadulásom után nem kaphattam végzettségemnek megfelelő állást, de munkahelyemen oly sokan szerettek, vártak vissza és igyekeztek (a főnökeimtől kezdve a munkaügyisig és a vállalati jogászig) kiskapukat biztosítani, hogy ha hivatalosan nem is, gyakorlatilag ugyanott folytathattam. De közben már más munkahelyet kerestem a Töprengések a bérmunkáról szellemében, hogy jóval kevesebb munkaidővel biztosítani tudjam a családom megélhetését, ahová ’84 végén megérkezett Ágacska és ’86 végén Kristóf is. Heti két napos állást találtam Budapesten – természetesen a fizetés is csak a szokásosnak kevesebb mint fele volt (később már csak heti egy napot dolgoztam egyötöd fizetésért), de kijöttünk belőle és legalább volt munkahely a személyimben. A boldog élethez, ha a szükséges anyagiak megvannak, sokkal fontosabb a szabadidő, mint a több pénz. A hivatásom és a család mellé egyszerűen nem fért volna be több pénzkereső munka. 1985-tól ’90 nyaráig dolgoztam a Selyemgombolyítóban, amely a rendszerváltás egyik műhelye volt, nagyszerű emberekkel lehetett ott találkozni, a könyvtára pedig különleges szellemi gyönyörűség.
A növekvő önállóság 1990 nyarán vált teljessé, szellemi szabadfoglalkozású lettem. Addigra már bőven volt tapasztalatom arról, hogy a sokoldalú képzettséget igénylő különleges és sürgős munkákat milyen jól fizetik. Például 1987 tájt egy új típusú lemezmeghajtó szállítmányt nem tudtak árusítani, mert nem volt hozzá magyar nyelvű gépkönyv. Megkerestek, hogy bármennyit kérhetek, ha meg tudom csinálni a kétszáz oldal fordítását, a korrektúrát és a nyomdakészre formázást – egy hét alatt! Őrült vállalás volt, nem sikerülhetett volna a sokezer oldalnyi szamizdat (közösségi, földalatti kiadvány) gépelésében szerzett gyorsaság, a fogalmazókészség, nyelvtudás, számítógépismeret és kiadványszerkesztés készségeinek együttese nélkül. De kész lett és ennek az egy heti munkának a béréből éltünk fél évig – ami azt is jelentette, hogy szabad voltam a közösségi feladatokra. Még csináltam hasonló munkákat, amíg mások is rá nem hajtottak erre a piaci résre. ’90 körül új és elegáns dolog volt a “desktop publishing”, a nyomdakész kéziratoldalak előállítása; egy oldalért akár ezer forintot is fizettek! Jól jött, hogy az Érted vagyok készítése érdekében beletanultam ebbe is. A “kevés idejű magasan kvalifikált munkával sok pénzt keresni” stratégia lehetővé tette, hogy az ÉV alapításának, írásának, szerkesztésének, terjesztésének – még külön címnyilvántartó-postázó szoftvert is írtunk több hónap munkával -, a levelezésnek stb. rengeteg feladatát ingyen csinálhassam. Persze az embert mindig utolérik, a kiadványszerkesztést egyre többen megtanulták, ez lenyomta az árakat. De ekkor meg a kiadványszerkesztés tanításával lehetett jól keresni, hiszen óriási igény volt tanfolyamokra. Aztán jött az Internet. Már 1993-tól e-maileztünk, 1995-ben gimibe kerülő fiam nálam gyorsabban megtanulta a honlapok készítését. Ezt nagyon jól fizették – akkor! Ma a diákok jó része saját honlapot készít, csak úgy kedvtelésből.

– Hogyan jött az Érted Vagyok indítása?

– Már középiskolás korom óta magam is írtam, és a kezembe akadó érdekes írásokat legépeltem, terjesztettem. Dossziéfelelősök működtek a közösséghálózat csomópontjaiban, ok kaptak egy-egy példányt, amit körbeadtak, aztán megőrizték. A mennyiségre, gyakorlottságomra jellemző, hogy a titkárnőket megelőztem a vállalati gépíróversenyen.
Később lett – persze a legnagyobb titokban – lyukszalagos írógépünk. Rémesen zajos volt, először valami falusi helyet kerestünk neki, de senki nem merte befogadni. Végül nálunk hangszigeteltük a kisszobát (álmennyezet, párnázott ajtó, habtáblák a falakra), és még így is reszkethettünk, hogy mikor bukunk le. Szörnyű nagy és nehéz volt, egész szekrény, papám kocsijának tetején szállítottuk az éjszaka közepén. Rádióval járkáltam a ház körül, hogy a relék zavaró jelei milyen távolságból észlelhetők. Stencilezéssel is próbálkoztunk, de a nyomdákat, vállalati gépeket akkor még szigorúan ellenőrizték. A személyi számítógépek áradatát azután már nem lehetett így számon tartani. A nyolcvanas évek közepén a Commodor 64-et összekötöttük az akkor új Robotron elektronikus írógépekkel: ez már óriási technikai haladás volt! 1986-tól 89-ig egy Pálmaág c. szamizdat folyóiratot szerkesztettem így, ennek 13 száma jelent meg.
A rendszerváltás idején a “végre mindent lehet” lázában égtünk; de hónapokig csak ábrándozás folyt, mindenki amatőrnek érezte magát. Így végül valahogy rajtam maradt a lapalapítás feladata. Az első számok egy ma már (10 év telt csak el!) talán csak múzeumban fellelhető XT-n készültek. Az “Érted Vagyok” címet most is nagyon jónak érzem, Gyurka bácsi javaslata volt.
Az első évfolyam, négy szám 10000 (nem elütés: tízezer) példányban jelent meg. Abban az időben a cenzúra alóli felszabadulás hatására havonta több száz új lap indult, óriási versenyfutás folyt a felébredt érdeklődésért. Igyekeztünk itthon is, a környező és nyugati magyarsághoz is mindenhová eljutni, mindenhol ismertté tenni az ÉV-ot. Szerkesztőségek sokaságával léptünk cserekapcsolatra, alakuló civil szervezetek, mozgalmi csoportok, egyházi és más ismert személyek, plébániák százainak küldtem beköszöntő, kísérő levéllel mutatványpéldányokat, kezdeményeztem együttműködést. Persze aki csinál valamit, azt rögtön külső és belső támadások is érik; ezek is sok energiát vittek el. A családom rengeteg munkát vállalt, 15 éves Kaci lányom – megyei helyesírásverseny győztesként – korrektúrázott, az összes gyerek címezte a borítékokat, csomagolta az újságokat, cipekedett a postára stb. Gyűjtöttük a címeket, az előfizetőket. Máig hálásak lehetünk az “örökös előfizetőknek”: akik 3000 forintot szántak egy épp csak induló folyóiratra – bizalomból, az ügy szeretetéből! A zűrzavartól Fehér Jóska mentett meg minket, akivel több hónap munkával postázó szoftvert fejlesztettünk. Ha már ilyen volt, akkor fölvállaltuk a szaporodó Bokor-könyvek, kiadványok terjesztését is.
Lelkes, lendületes, alkotó korszak volt, de nagyon nehéz. Akkor még úgy tűnt, hogy a Bokor képes lesz egy nagyhatású lapot vinni. Voltak vitáink a lap jellegéről is. Kéthavi 32 oldal igen kevés, nehéz mindent beleszorítani. Az első számok apró betűi mutatják, hogy sokféle témát, érdekes, mindenkihez szóló lapot akartunk, de ugyanakkor komoly, időtálló, nagy tanulmányokat is közölni. Nem akartam beszűkülten vallásos folyóiratot szerkeszteni, de azért alapvetően katolikus szemléletet képviseltem. A világ legnagyobb tömegszervezete, a katolikus egyház igen fontos területe annak, hogy a jézusi üzenet, amit meghallani, megélni s megértetni mindig igyekeztünk, eljusson az emberekhez. Ha ezt szolgálja a lap, akkor a botrányokról is írni kell, mert ezek nagyobb figyelmet kelthetnek és meghökkentőbben, elgondolkodtatóbban hordozhatják az üzenetet.
A lappal kapcsolatos vágyainknak persze reális korlátai is voltak. Templomi terjesztését a legtöbb helyen tiltották, a Bokor körüli évtizedes rágalomhadjáratnak hitelt adó “jó katolikusok” sokszor civil szervezetekben is bizalmatlanságot keltettek iránta, egyes konzervatív Bokor-tagok túlzónak, más vehemensebbek óvatosnak tartották és ezért nem támogatták. (Tudod, mi a különbség katolikus és “jó katolikus” közt? Mint a madár és a jómadár közt :-))) A Bokor tagjai a megnyíló sok-sok lehetőséggel élve többnyire jól leterhelték magukat, mások túl amatőrnek érezték magukat ahhoz, hogy segíteni tudjanak. Nagyon kevés ember tudott TAB-szerűen, a hivatásának élni (pedig maga a Bokor is ilyenek munkájából jött létre), másoknál többnyire a hivatás hobbiszintre került a megélhetés és a család terhei mellett. A Bokornak akkor sem volt központi pénze. 1990 végére már látszott a bevezető kampány eredménye, de az ellenerők és a piac telítődése is. A második évfolyam ezért már csak ötezer példányban készült.
A lap nem bővült, nem lett havi, színes, de az induláskori helyzetét máig is tartani tudja. Némely rovatai kezdetektől megvannak: például a Moha-mesék, vagy a vasárnapra szóló “Leveled jött Istentől” elmélkedések. És egyáltalán: VAN az Érted Vagyok, (miközben a vele egy időben keletkezett lapok nagyrészt megszűntek – köztük sajnos nagyon jó és fontos lapok is). Van, aki írja, fordítja, szerkeszti, tördeli, terjeszti, előfizeti, olvassa stb. A tíz éves jubileumukat csak komoly lapok érik meg.

– Az Érted Vagyok szerkesztését, gondozását átvette egy csapat Tőled. Te mire fordítottad a Benned lévő rengeteg energiát?

– Szeretek új területeken kezdeni, olyasmit csinálni, amit más még nem (nagyon). Érezni, hogy valamihez kifejezetten én kellek. (És aztán szívesen átadom az ügyeket másoknak. Csak legyen, aki átveszi!) Az ÉV korszak – amivel párhuzamosan egyébként a Bokor Közösségen belül elindítottam és öt évig szerkesztettem a Tájék c. belső, gyakorlati tájékoztatót is – után főleg a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkoztam.
Például a “Bruderhof”, ez az erőszakmentességben és osztozásban élő keresztény közösség már 1989-ben megkeresett bennünket. Akkor kalauzoltam őket, tolmácsoltam nekik, lefordítottam a bemutatkozó kis füzetüket. 1991-ben megszerveztem az első, hét fiatalból álló csoport Amerikába utazását, 92-ben pedig mi is elmentünk családostul az angliai falujukba. Lefordítottam és kiadtam egy könyvüket. A kapcsolatot ma főleg a Bokorliget Alapítvány ápolja velük, sokan jártak kint az o életközösségeikben tapasztalatokat gyűjteni a kommunáról.
Még 89 tavaszán is elutasította a BM az útlevélkérelmünket (a gyerekekét is), azzal, hogy “kiutazása közérdeket sért”. De pár hónap múlva már kaptunk útlevelet, így végre igent tudtam mondani egy meghívásra. Hollandiában egy “Igazságosság, Béke és a Teremtés Megőrzése” konferencián beszéltem. Ilyen ún. Zsinati Folyamat csoportokkal azóta is kapcsolatban vagyunk szerte Európában. Útközben több katonaságmegtagadó csoportot is meglátogattunk, azóta is élő barátságok születtek. Hollandiában vettem az első autónkat, egy használt, itt-ott horpadt Ladát, az itthoni ár ötödéért. (Ekkor vettük magunkhoz feleségem, Ági szüleit: édesapja 85 éves volt, édesanyja pedig rokkant – ezért jobban szükségünk lett saját autóra.)
Még abban az évben a környező magyarság felé is tettünk egy utat. A diktátor bukása után nyomban (gondoltuk, ki tudja, meddig lesz nyitva a határ) elvittük a Ladával és egy tele Barkasszal a könyvtárunkat Erdélybe. Mi akkor költöztünk a megyei könyvtár mellé, így nélkülözhetőnek tűnt az otthoni könyvtár. Még a szentestét otthon töltöttem, aztán december 25-én reggel indulás. Ez a lelkesedés jellemezte azokat az időket. A határon mondták, hogy csak konvojban és csak nappal közlekedjünk, de konvoj nem volt és az éjszaka hamar leszállt, bizony éjjel keltünk át a hegyeken Máramarosba. Figyelmes akartam lenni az itthoniakhoz, táviratoztam hát nekik, hogy ne izguljanak. A távirat a hazaérkezésem után három nappal érkezett meg.
Az ezt követő években sokat jártam Erdélybe, de a Felvidékre, Vajdaságba, Kárpátaljára is. Táborokat szerveztünk, előadókörutakat tartottam, képzéseket vezettem. Nyugatra is több meghívás volt, mint aminek eleget tudtunk tenni, volt érdeklődés irántunk. Ismét kevés volt a nyelvet tudó és főleg szabad, TAB-életformájú ember. Lányaim igazi munkatársakká nőttek, Európa szinte valamennyi országában vettek részt programokon, Cili (aki japánul is tanult) Japánban adott elő az egyetemisták béke-világkonferenciáján, Kaci Pakisztánban és Nepálban helyettesített sikeresen (és ennek kapcsán – máig egyetlenként innen – meglátogatta Prakashék iskolahálózatát Indiában). 1997-ben a grazi Második Európai Ökumenikus Gyűlésen mi szerveztük a Virtuális Falut, az “alulról”, a mozgalmi oldal internetes kommunikációját.

– Mi újat lehet mondani az információs társadalomban előttünk járó Nyugatnak, ahol már mindenről tudhatnak?

– Azzal, hogy Közép-Kelet-Európában rendszerváltás történt – amiben a Bokornak is megvolt a szerepe és amit a Bokor első időszaka egy sikerének is megélhetünk -, civilizációnk alapproblémája – a túlfogyasztás és túlnépesedés – még nem oldódott meg. Az Életharmónia, amiről a TAB-ban írok, azaz a nem-anyagi kincseken (szellemi, lelki javak és a személyes kapcsolatok új minősége) alapuló boldogság aktuálisabb, mint valaha. A Nyugat is, a Dél is csak nehezen fogja fel a globális válság természetét. A mostani fiatalok életében sokkal nagyobb sorskérdés fog eldőlni, mint amivel a Bokor az első félszázadában küzdött. Van mit mondanunk és tennünk.

– A harmadik világ szintén egy fontos élet-fejezeted?

– 1974-ben stoppal jártam egy hónapig Európát és igyekeztem minél kevesebbet elhasználni a drága keményvalutából. Taizé-ben töltöttem 10 napot, és onnan küldtem el Helder Camara érseknek Brazíliába. Hogy milyen jól tettem, bebizonyosodott Rómában, ahol kiraboltak, amikor egy parkban aludtam. Szerencsére már nem nagyon volt mit elvinniük, de legalább megtapasztalhattam, hogy sok jó ember van és egy fillér nélkül is el lehet még egy hetet tölteni Olaszországban és haza lehet jutni.
A taizei ismeretségek teremtették meg később a kapcsolatot Cedric Prakash-sal, aki az indiai ESP iskolahálózat jezsuita igazgatója. Finn barátainkkal szövetkeztünk, itt kifizettük a népművészeti vásárlásaikat, még többletet is vásároltunk nekik; ok otthon finn márkában befizették az összeget, árveréseket is rendeztek, tehát az eredeti ár többszöröse jött össze és azt átutalták Indiába. Így lett a mi nem-konvertibilis magyar forintunkból ennivaló meg tanszer Indiában. 1986-ban Prakash Európában járt és eljött Magyarországra is, mert látni akarta, kik támogatják a “vasfüggöny mögül”. Nagy élmény volt, amikor egy este becsöngetett hozzánk és megkérdezte: “Vajon most rátok hoztam a titkosrendőrséget? Sajnos nem találtam az utcát, kénytelen voltam megmutatni a címeteket egy taxisnak.” A közösségi találkozón egy kézzel hímzett leplet magára borítva a földön ülve misézett. A baráti kapcsolat azóta is él, a segítés pedig már jogi keretet is kapott a Harmadik Világ Alapítványban (HVA).
Grazba is elvittük Cedricet, aki 1986 és 1993 után harmadszor járt nálunk, és előadási lehetőséget szerveztünk neki. A Bokor ma is évente több millió forinttal támogatja Prakashékat. Szerintem a HVA ill. ez a tevékenység nagy jövő elé néz, mert ENSZ-elvárás, hogy a fejlett országok nemzeti jövedelmük 7 ezrelékét civil szervezetek által juttassák el fejlesztő programokra a Harmadik Világba. Ha tehát Európa-konformok akarunk lenni, akkor Magyarországnak is egyre komolyabban kell segítenie a fejlődő országokat. És egy negyedszázada jól működő kapcsolat, amely ráadásul a leghatékonyabb fajta, oktatással foglalkozó projekt, igazán méltó a támogatásra.

– Hogyan tudsz ennyi szálat kézben tartani, mozgatni? Ennyi emberrel kapcsolatban állni?

– A személyes kapcsolatok, találkozások nagyon fontosak. De az ember mégsem töltheti fél életét találkozókon, pláne nem azokra utazgatva. Ma szerintem nagyszerű kapcsolattartási eszköz az e-mail, az Internet, napi 20-50 levelet csak így lehet kezelni. Én tanácsadásra, “lelkigondozásra” is használom. Évek óta igyekszem segíteni barátaimat is, hogy használni tudják az elektronikus postát, amely gyors, kényelmes, környezetkímélő.

– Apropó, környezetvédelem. Hogyan lett ez a BOCS fő témájává az erőszakmentesség mellett?
Már a 70-es évek közepétől foglalkoztunk környezetvédelmi témákkal a fehérvári közösségekben, 1977-ben a Karácsonyi Határozatban konkrét terveket is készítettünk. Például gondos előkészítéssel lomtalanítás-napot tartottunk, aztán válogattuk és hasznosítottuk az eredményt: a könyvek antikváriumba kerültek, a papír és fémhulladék a MÉH-be, a használható ruhákat, cipőket rendbehoztuk és “kiárusítottuk”. Összejött több mint 30 000 forint, ami 1978-ban szép pénz volt. Eljuttattuk Teréz anyának. A táborokban is mindig tartottuk környezetvédelmi napot, és külön remetenapot is a természet-misztika fejlesztésére. Amikor még az egyházak, sőt a zöld- és béke-mozgalmak sem figyeltek eléggé oda erre, mi a közösségekben már fontosnak tartottuk a népességrobbanás szerepét is a környezeti válságban és az agresszivitás növekedésében. Ebben persze közrejátszott, hogy a szerelem kiemelt téma volt, erről könyvem is jelent meg.

– A béke témában mit lehet tenni itt a Balkán szomszédságában?

– Például amikor a boszniai Nato-csapatokat IFOR-nak nevezték, ez jó alkalmat adott, hogy több színben sokezer levlapon elmondjuk az embereknek: az IFOR egy háromnegyed évszázados, világméretű békeszervezet, amelynek minden vallásból vannak résztvevői. Ez a nemzetközi kampány is közrejátszhatott abban, hogy a Nato-csapatokat átkeresztelték SFor-nak. Mostanában szerb nyelvre ültetünk át erőszakmentesség irodalmat – talán nem kell magyaráznom, miért fontos ez – angolról és magyarról (ez utóbbi elsősorban a Bokor írásait jelenti) szerb katonaságmegtagadók és vajdasági magyarok segítségével. Folyamatosan dolgozunk azért, hogy legalább a civil szolgálat lehetősége létrejöjjön a környező ortodox országokban is. A jugoszláviai katonaságmegtagadókról nemrég megjelent Amnesty International jelentést is közzétettük szerbül.
Most egy öko- és békenaptáron dolgozunk, amit főleg az ifjúságnak szánunk, ezért egy teljes tanévet magában foglal, 2000 szeptemberétől 2001 decemberig. Ez a naptár hétről hétre értékes gondolatokat, példaértékű életrajzokat ad, s felhívja a figyelmet évfordulókra, eseményekre.

– Nem sínylette meg a családod a Te szerteágazó tevékenységedet, rapszodikus időbeosztásodat?

– Sokszor éreztünk túlterheltséget, de szerencsére ilyenkor szabadok voltunk arra, hogy átrendezzük, harmonikusabbá tegyük az életünket. Igyekeztem mindig a munkaidőből csoportosítani át a család és a hivatás fontosabb területeire. És amint és amibe lehetett, bevontam a családomat. Így a gyerekek is nagyon hamar társaink lettek, gyakran élvezték az együttes munkát, a sok baráti kapcsolatot, közös élményként élték át az utakat, kalandos fordulatokkal, szegényes szállásokkal, de szép tájakkal és érdekes eseményekkel. Ennek köszönhetően nem úgy látták és élték meg a közösségi munkáimat, mint valami utálatos dolgot, ami elvisz itthonról, ami elvonja a családjától az apjukat. A bulikat a kicsik is élvezték, a közösség nekik is barátokat jelent. A most megjelenő angol könyvben benne lesz néhány nagyszerű emléket őrző fénykép: pl. Kristóf, amint 11 évesen szendvics-fiúként angolul invitálja az embereket Grácban a katonaságmegtagadásról rendezett programunkra (és meg is telt a nagy színházterem), vagy Ágacska, amint a farsangi buli öko-színjátékában szülei mellett, 4 évesen kiskirálylányt játszik. Sokan járnak hozzánk: beszélgetni (velünk vagy egymással) is, szállóvendégnek is; ez rengeteg új impulzust jelent. A nagyobb gyerekeink pedig már önállóan viszik a maguk vonalait. A munkánk, kommunikációnk egyik fő eszköze a számítógép, amely a lakásunk étkezőjében van: állandóan találkozunk, “egymáshoz ér az életünk”.

– Ma is dolgozol egyházi keretekben?

– Úgy látom, idehaza az egyházak szerepe erősen lecsökkent. A magyarországi katolikus egyházvezetés a múltban nagyrészt tönkretette, elűzte saját egyházának legszebb megújulásait (korántsem csak a Bokorról van szó), így gyenge, hiteltelen lett, és még ma sem mer szóba állni korunk igazi problémáival. Szerencsére vannak olyan vezetők, közösségek, szervezetek, akikben ma is él az egyház, ezekkel öröm együtt működni. A határon túli magyarok közösségeiben, vallásosságában pedig néha egészen különleges élmény megmerülni.

– Sokrétű, intenzíven élt múltról beszélgettünk, aminek csak egy apró eleme az Érted Vagyok. Mi a saját jelen- és jövőképed?

– Nem csak a napokon, hónapokon belül kell harmóniát teremteni, hanem a nagy életszakaszok is kiegészítik egymást. Az ember egy-egy újabb életszakaszban azt keresi, amit az előzőben kevésbé élt át, ami még kevésbé valósulhatott meg az élete harmóniájában. A fiatalokkal, különösen a nem-hívőkkel való foglalkozás továbbra is fontos. Azonban a nagy szervezős, mozgalmi évek után ma ismét a gimis, egyetemista, hitoktató és börtönidőszakom elmélyültebb módszerei kerültek előtérbe. Például a szép átélése a tájakban, zenékben, filmekben, művészetekben, kapcsolatokban, s ezeknek az élményeknek a megosztása. Szinte receptként írom fel tanácsadásaimban egy-egy film megnézését, zenéket, hegycsúcsok, tavak, ősfák, barlangok, völgyzugok meglátogatását, verseket, regényeket, játékokat, a másikat meghökkentő, megmosolyogtató évődéseket.
Szívesen tartok előadásokat. Most éppen Amerikába indulok két hónapos előadókörútra (szokás szerint családommal együtt). Erre az alkalomra megjelent egy angol nyelvű könyvünk Gyurka bácsival közösen: Rapture of the Gospel (Az evangélium bűvölete). Tőle az Egyházrend (Church Order), tőlem a TAB (Economy of LifeHarmony) és a Félelem tanulmány (Challenge of Nonviolence) van benne, valamint ismertetések és képek a közösségi életről.
A nyugalmas hétköznapokon pedig tovább publikálok az interneten (kellemes, hogy nincs nyomda és postaköltség, mégis bárhonnan bármikor bárki olvashatja), fordításokat készíttetek stb. Azaz szerkesztem soknyelvű elektronikus folyóiratomat a múlt és a jelen értékeiből.

Simonyi Gyulával Schanda Beáta beszélgetett.