A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 1/4
Miért pusztítja el magát az emberiség? Mert az elit az olcsó jóléte érdekében évezredek óta szolgagyártásra kényszeríti a tömegeket. Ezt a szaporodás-erőltetést, nőelnyomást dokumentálja megrázóan Silvia Federici könyve.
A legtöbben akarnak maguknak alattvalókat, s a szegény nők és gyerekek vannak a társadalmi piramis alján, meg az állatok. A legbrutálisabb a jövendő gyermekek sorsa, nagy többségük szolgának születik. Csak egy kevés misztikus hallja már előre a sírásukat, s kérdezi: Igazán szeretnének itt és most megfoganni? Évezredekig legfőképp a nők, gyerekek, szegények tömegei szenvedtek a szolgagyártás civilizációjában, de mára kinőttük a Földet, így a népességrobbanás már az elit világát is összeomlasztja.
Az elit észheztérése, valamint a nők és a serdülők szabadságharca a tenyészállat sors ellen esélyt ad a felelős nemzés felé fejlődésre.
https://bocs.eu/oszinte-erkolcsi-felelosseggel/ | https://bocs.cf/no-one-has-the-right-to-procreate/
A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 2/4
A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 3/4
A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 4/4
A brutális földi evolúció nyomorúságos létrendje ritka kivételekkel méltatlan a továbbadásra. Élvezd hogy élsz, ha túl sok szenvedés okozása nélkül tudod, de ne nemzz gyermeket, csak ha nagyon magas rendű életet tudsz garantálni neki!
Simonyi I. Gyula
———
Alább Silvia Federici: Caliban és a boszorkány – Nők, a test és az eredeti tőkefelhalmozás (2004) c. könyvéből részletek.
„Nők: az új közjavak és a kárpótlás az elvett földért
A földek privatizációjával együtt az iparosok és a városi hatóságok közötti szövetség volt az, amely az új nemi munkamegosztást, avagy az új „nemi szerződést” formába öntötte, mely a nőket – mint anyákat, feleségeket, lánygyermekeket, özvegyeket – úgy határozta meg, hogy elfedje munkabeli státuszukat, miközben a férfiaknak szabad hozzáférést adott a nők testéhez és munkaerejéhez, valamint gyermekeik testéhez és munkaerejéhez.
Ezen új társadalmi-nemi szerződés szerint a nő lett a kárpótlás a férfi munkások számára a földek elkülönítéséért.
A nő így a legalapvetőbb termelőeszköz lett, olyan köztulajdon, amelyet bárki birtokolhatott és használhatott akarata szerint. A primitív eltulajdonítás visszhangjai hallatszanak a „közös nő” fogalmában[28], amelyet azokra használtak a 16. században, akik magukat prostituálták. De az új munkaszervezésben minden nő (akiket nem a burzsoá férfiak privatizáltak) közjóvá vált, mivel a nők tevékenységét nem-munkaként definiálták.
A női munka tehát egyfajta természeti erőforrásnak kezdett tűnni, mindenki számára elérhetőnek, mint a levegő, melyet belélegzünk és a víz, melyet megiszunk. A nők számára ez történelmi vereség volt.
A nők kézműiparból való kiűzésével és a reproduktív munka leértékelésével a szegénység elnőiesedett, és hogy megerősítse a nők munkájának férfiak általi „elsődleges eltulajdonítását”, új patriarchális rend épült ki, kettős függésre kényszerítve ezzel a nőket: a munkáltatóktól és a férfiaktól is függtek. A tény, hogy az egyenlőtlen hatalmi viszonyok nők és férfiak között már a kapitalizmus megjelenése előtt is léteztek, ahogyan a diszkriminatív nemi munkamegosztás is, nem von le az értékelésünkből.
A prekapitalista Európában enyhítette a nők alárendeltségét, hogy volt hozzáférésük a közjavakhoz és a köztulajdonban lévő eszközökhöz, míg az új kapitalista rezsimben a nők maguk váltak köztulajdonná, a munkájukat pedig természeti erőforrásnak tekintették, amely a piaci viszonyokon kívül esett.
A családban is jelentős változások játszódtak le: ebben az időszakban vált le a nyilvános szféráról, és kezdte el felvenni modern jelentését mint a munkaerő újratermelésének központja. A piac ellentéteként, a társadalmi viszonyok privatizálásának eszközeként, legfőképp pedig a kapitalista fegyelmezés és a patriarchális uralom propagandaeszközeként a család az eredeti tőkefelhalmozás időszakában emelkedik fel mint a legfontosabb intézmény a nők munkájának kisajátításához és elrejtéséhez.
Különösen jól látjuk ezt, mikor a munkásosztálybeli családra tekintünk. Korábban a vagyonos férfi családján volt a hangsúly. Az új burzsoá családban a férj képviseli az államot, így feladata fegyelmezni és felügyelni az „alárendelt osztályokat”, amely kategóriába a 16. és 17. századi politikai teoretikusok (például Jean Bodin) szerint beletartoztak a felesége és a gyermekei.[29] Úgy azonosították tehát a családot, mint mikroállamot vagy mikroegyházat, melyben a hatóságok megkövetelték a munkásoktól, hogy a gazdáik házában és uralma alatt éljenek.
Rá kell mutatnunk arra is, hogy a burzsoá családban a nő elveszítette hatalma nagy részét, alapvetően kizárták a családi vállalkozásból, és a háztartás felügyeletére korlátozták. Ám ami hiányzik ebből a képből, az az a felismerés, hogy míg a felsőbb osztályokban a vagyon volt az, ami a férj hatalmát adta a felesége és a gyermekei felett, addig a munkásosztálybeli férfinak hasonló hatalmat szavatolt a nők kizárása a bérmunkából. Mintaszerű ebben a tendenciában a háziipari munkások családja a bedolgozórendszerben.
Messze nem volt megkerülhető a házasság és a családalapítás, mert a férfi háziipari dolgozók függtek tőle, hogy a feleség „segítsen” nekik a munkában, amit a kerekedőnek végeztek, hogy a fizikai szükségleteiket kielégítse, hogy gyereket szüljön nekik, akit kiskorától foglalkoztatni lehet a szövőszéknél vagy valami kisegítő foglalatosságban. Így a háziipari munkások még a népességcsökkenés idején is tovább tudtak sokasodni; családjaik olyan népesek voltak, hogy egy kortárs 17. századi osztrák a falvak lakóit úgy írta le, mint akik úgy tömörülnek otthonaikban, mint a verebek a tetőgerendán. Ami kiemelkedő ezekben az elrendeződésekben, az az, hogy bár a nő a férje mellett dolgozik, és ő is a piacra termel, a férj volt az, aki az ő bérét is megkapta. Ez igaz volt a női munkásokra is, miután férjhez mentek.
Angliában „egy házas ember jogosult volt felesége keresetére”, még akkor is, ha ezt dajkaként vagy szoptatással kereste meg. Így mikor a hitközség felbérelte a nőt egy ilyen munkára, a nyilvántartásokban „gyakran el voltak rejtve mint munkások”, mivel a fizetésük a férjük neve alatt volt iktatva. Hogy a feleség vagy a férj kapta-e kézhez a fizetést, az a hivatalnok szeszélyétől függött.[30]
Ez a szabály lehetetlenné tette a nők számára, hogy saját keresetük legyen, és megteremtette az anyagi feltételét annak, hogy a férfiak alárendeltjei legyenek, és munkájukat kisajátítsák a férfi munkások. Ebben az értelemben beszélek a bér patriarchátusáról.
A „bérrabszolgaság” fogalmát is újra kell gondolnunk. Amennyiben igaz, hogy a férfi munkások csak formálisan lettek szabadok az új bérmunkarendszerben, a kapitalizmusba való átmenet idején, az a csoportja a munkásoknak, amelynek helyzete a leginkább hasonlítható a rabszolgákéhoz, a munkásosztálybeli nő volt.
Ugyanakkor a nyomorúságos körülmények miatt, amelyek között a munkások éltek, a házimunka, amit a nők végeztek azért, hogy családjukat ellássák, szükségszerűen limitált volt. Házas volt, vagy sem, a proletár nőnek keresnie kellett valamennyi pénzt, amit egyszerre akár többféle munka vállalásával ért el. A házimunka ráadásul valamennyi reproduktív tőkét is igényel: bútorokat, konyhai eszközöket, ruhákat, pénzt és élelmet.
Ám a bérmunkások szegényen éltek, „reggeltől estig robotoltak” (ahogyan egy nürnbergi kézműves jelentette ki 1524- ben), hogy elkerüljék az éhezést, etetni tudják a feleségüket és a gyerekeiket.[31] Épphogy csak volt tető a fejük felett, kunyhókban éltek, ahol más családok és állatok is laktak, és ahol a higiénia (ritkán látott még a jobb körülmények között élőknél is) teljesen hiányzott; a ruháik rongyok voltak, az ételük a legjobb esetben is némi kenyérből, sajtból és zöldségből állt. Emiatt nem találjuk meg ebben az időszakban a munkásosztályban a főállású háziasszony klasszikus figuráját.
Csak a 19. században – válaszként az ipari munka elleni harc első intenzív ciklusára – vált általánossá a „modern család” modellje, mely a főállású háziasszony fizetetlen reproduktív munkája köré szerveződött, először Anglia munkásosztályában, majd az Egyesült Államokban. Ez a fejlemény (követve a Factory Act passzusát, amely korlátozta a nők és a gyerekek foglalkoztatását a gyárakban) tükrözte a tőkésosztály első hosszú távú befektetését a munkaerő reprodukciójának érdekében, túl a számszerű expanzión.
Ez annak az alkunak az eredménye volt, amely a felkeléstől való félelemben kovácsolódott, miközben magasabb béreket garantált, amellyel el lehet tartani a „nem dolgozó” feleséget, noha valójában egy sokkal intenzívebb formáját jelentette a kizsákmányolásnak.
Marx úgy beszél erről, mint a váltásról az abszolútról a relatív többletre, vagyis átállásról arról a típusú kizsákmányolásról, amely a munkanap maximális megnyújtásán alapult, arra, amely a bér minimumra való redukálásán alapult: egy rezsimre, amelyben a magasabb béreket és a rövidebb munkaórákat a munka és a sebesség produktivitásának fokozásával kompenzálják.
Kapitalista perspektívából nézve ez szociális forradalom volt, amely felülírta a hosszú távú elköteleződést az alacsony bérekhez. Egy újabb egyezségben végződött a munkások és a munkáltatók között, ismét a nők kizárásával a bérmunkából – véget vetve foglalkoztatásuknak az ipari forradalom korai szakaszában.
Ez is az új kapitalista jómód jele volt, a rabszolgamunka két évszázadnyi kizsákmányolásának terméke, amely nem sokkal később új löketet kapott a gyarmati expanzióval. A 16. és 17. században ezzel szemben, a népesség méretével és a „dolgozó szegények” számával kapcsolatos megszállott aggodalom ellenére, a valós befektetés a munkaerő újratermelésébe nagyon alacsony volt. Ebből következően a reproduktív munka zöme, amelyet a proletár nő végzett, nem a saját családjában történt, hanem a munkáltató családjában, vagy pedig piaci szolgáltatás volt.
A női népesség átlagosan egyharmada cselédként dolgozott Angliában, Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban. Így, a proletariátusban a házasság kitolása és a család felbomlása általános tendenciának számított (a 16. századi angol falvak 50 százalékos éves cserélődést tapasztaltak meg).
A szegényeknek gyakran meg volt tiltva a házasságkötés, amennyiben félő volt, hogy gyermekeik közsegélyre szorulnak, és mikor ez megtörtént, a gyerekeiket elvették tőlük, és kihelyezték őket a hitközségnek szolgálatra. Becslések szerint a vidéki európaiak harmada vagy még nagyobb hányada maradt egyedülálló, és a városokban ez a szám magasabb volt, különösen a németországi nőknél, akiknek 40 százaléka volt „vénkisasszony” vagy özvegy.[32]
Noha a proletár nők által végzett házimunkát a minimumra redukálták, és a proletár nőknek mindig dolgozniuk kellett a piacra – az átalakulás korában a munkásosztálybeli közösségben látjuk felemelkedni a nemi munkamegosztást, amely tipikussá vált a kapitalista munkaszervezésben. Ennek központjában egy fokozódó különbségtétel állt férfi és női munka között, ahogyan a feladatok férfiak és nők között kezdtek jobban szétválni és legfőképpen eltérő társadalmi kapcsolatok hordozói lenni. Elszegényítettek és hatalmuktól megfosztottak lehettek ugyan a férfi bérmunkások, de még mindig hasznot húzhattak feleségük munkájából és béréből, vagy megvásárolhatták prostituáltak szolgálatatásait.
A proletarizációnak ezen első fázisában a prostituált volt az, aki a férfi munkások számára a feleség szerepét betöltötte, főzött és mosott rájuk amellett, hogy szexuálisan kiszolgálta őket. Sőt, a prostitúció kriminalizálása a nőket keményen büntette, ám kuncsaftjaikat alig érintette, így erősítette meg a férfiak hatalmát. Bármelyik férfi tönkretehetett egy nőt, ha egyszerűen azt állította róla, hogy prostituált volt, vagy nyilvánosságra hozta, hogy kielégítette a férfi szexuális vágyait. A nőknek esdekelniük kellett a férfiaknak, hogy „ne vegyék el a becsületüket (egyetlen megmaradt tulajdonukat)[33], így marad a feltevés, hogy az életük a férfiak kezében volt, akik (mint a hűbérurak) dönthettek életük és haláluk felett.”