Miért pusztítja el magát az emberiség? Mert az elit az olcsó jóléte érdekében évezredek óta szolgagyártásra kényszeríti a tömegeket. Ezt a szaporodás-erőltetést, nőelnyomást dokumentálja megrázóan Silvia Federici könyve.                                                                                    A legtöbben akarnak maguknak alattvalókat, s a szegény nők és gyerekek vannak a társadalmi piramis alján, meg az állatok. A legbrutálisabb a jövendő gyermekek sorsa, nagy többségük szolgának születik.                    Csak egy kevés misztikus hallja már előre a sírásukat, s kérdezi: Igazán szeretnének itt és most megfoganni? Évezredekig legfőképp a nők, gyerekek, szegények tömegei szenvedtek a szolgagyártás civilizációjában, de mára kinőttük a Földet, így a népességrobbanás már az elit világát is összeomlasztja.
Az elit észheztérése, valamint a nők és a serdülők szabadságharca a tenyészállat sors ellen esélyt ad a felelős nemzés felé fejlődésre.

 

 

https://bocs.eu/oszinte-erkolcsi-felelosseggel/ https://bocs.cf/no-one-has-the-right-to-procreate/

A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 1/4

A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 3/4

A tömegek szaporodásra kényszerítésének történelme 4/4

A brutális földi evolúció nyomorúságos létrendje ritka kivételekkel méltatlan a továbbadásra. Élvezd hogy élsz, ha túl sok szenvedés okozása nélkül tudod, de ne nemzz gyermeket, csak ha nagyon magas rendű életet tudsz garantálni neki!

Silvia Federici: Caliban és a boszorkány – Nők, a test és az eredeti tőkefelhalmozás (2004) c. könyvéből részletek.

“A nő saját reprodukciója feletti kontrolljának kriminalizálása olyan jelenség, amelyről nem lehet eleget beszélni, egyrészt a nőkre gyakorolt hatásai, másrészt a kapitalista munkaszervezésbeli következményei miatt. Jól dokumentált a tény, hogy a középkorban a nőknek sokféle fogamzásgátló eszköz állt a rendelkezésükre: nagyrészt gyógynövények, melyekből főzeteket és „pesszáriumot” (kúpot) készítettek a menstruáció előrehozatalára, esetleg azért, hogy előidézzék a vetélést vagy a meddőséget.

John Riddle amerikai történész az Éva gyógynövényei: A fogamzásgátlás története a nyugati orvoslásban című könyvében terjedelmes katalógust tár elénk azokról a hatóanyagokról, amelyeket a kívánt hatások elérése érdekében használtak.

A fogamzásgátlás kriminalizálása megfosztotta a nőket attól a tudástól, amelyet nemzedékről nemzedékre adtak tovább, és amely valamennyi autonómiát biztosított nekik a gyerekvállalással kapcsolatban. Úgy tűnik azonban, hogy bizonyos esetekben ez a tudás nem veszett el, csupán a föld alá (illegalitásba) kényszerült, mégis, mikor a fogamzásgátlás újra megjelent a társadalmi színtéren, ezek a módszerek már nem olyan típusúak voltak, mint amiket a nők korábban használtak, hanem specifikusan férfiaknak alkották meg őket.

Azáltal, hogy az állam megtagadta a nőktől a testük, a reprodukciójuk feletti kontrollt, megtagadta tőlük a fizikai és pszichológiai teljesség legalapvetőbb feltételét, és az anyaságot a kényszermunka státuszára redukálta, ráadásul reproduktív munkára kényszerítette őket korábban ismeretlen módszerekkel.

Nyomást gyakorolt a nőkre, hogy akaratuk ellenére hozzanak létre utódokat (ahogyan egy 1970-es évekbeli feminista dal megfogalmazta), de „kényszeríteni őket, hogy gyerekeket csináljanak az államnak” csak részben határozta meg a nők funkcióját az új nemi munkamegosztásban. Ennek egyik kiegészítő aspektusa volt, hogy a nőket mint nem-munkásokat határozzák meg, amely folyamatot sokat tanulmányozták feminista történészek, és amely a 17. századra közel kiteljesült.

Ezekben az időkben a nők lába alól kicsúszott a talaj még azokkal a munkákkal kapcsolatban is, amelyekhez előjoguk volt, mint a sörfőzés vagy a bábaság, ahol foglalkoztatásukat új megszorítások korlátozták. A proletár nőknek különösen nehéz lett más munkát találniuk alacsony státuszúakként, úgy mint háziszolga (amely ekkoriban a női munkaerő harmadát tette ki), bérmunkás, szövőnő, kötő, hímző, házaló, dajka. Ahogyan (többek közt) Merry Wiesner tudomásunkra hozza, népszerű lett az a feltételezés (a jogban, az adózás terén, a céhes rendeletekben), hogy a nőknek nem kellene a házukon kívül dolgozniuk, és csak olyan termelésben kellene részt venniük, amellyel a férjüknek segítenek.

, azt is állították, hogy bármit dolgozik is a nő az otthonában, az nem számít munkának, és értéktelen még akkor is, ha annak produktuma piacra került.[22] Így, ha egy nő varrt néhány ruhát, az „házimunkának” vagy „háztartásvezetésnek” számított, abban az esetben is, ha ezek a ruhák nem a család számára készültek, ám ha ezt a saját háztartásán kívül csinálta, akkor is kevesebbet fizettek neki, mint egy férfinak, annyit pedig sohasem, amennyi elég lett volna ahhoz, hogy megéljen belőle.

Ekkorra már a házasságra úgy tekintettek, mint a nők valódi hivatására, és azt, hogy egy nő nem tudja magát egyedül eltartani, olyan biztosra vették, hogy amikor egy egyedülálló nő megpróbált letelepedni egy faluban, elüldözték akkor is, ha pénzt keresett. A földek elkobzásával együtt ez a bérfoglalkoztatás terén megvalósult hatalomvesztés vezetett a tömegessé váló prostitúcióhoz. Ahogyan Le-Roy Ladurie számot ad róla, a prostituáltak számának növekedése mindenfelé látható volt Franciaországban. Avignonban és Narbonne-ban „strichelő nők” (femmes de debauche) tették közszemlére magukat a városkapuknál, „a vöröslámpás negyedekben és a hidakon 1594-re a szégyenletes üzletelés úgy virágzott, mint soha előtte”.[23]

Hasonló volt a helyzet Angliában és Spanyolországban, ahol a városokba mindennap szegény nők érkeztek vidékről, és előfordult, hogy a kézművesek feleségei is így egészítették ki a család jövedelmét. 1631-ben Madridban rendeletet adtak ki a hatóságok, megbélyegezve a problémát. A csavargó nőkre panaszkodtak, akik a városok utcáin, sikátoraiban, tavernáin csavarogtak, arra csábítva a férfiakat, hogy bűnbe essenek velük.[24]

A prostitúció azonban korábban lett a fő megélhetési formája nők tömegeinek, mint ahogy az intézményi hozzáállás megváltozott volna irányába. Míg a késő középkorban hivatalosan elfogadták, mint szükséges rosszat, és a prostituáltak magas kereseti kategóriába tartoztak, a 16. században ez a szituáció megfordult. Egy erősen nőgyűlölő környezetben, amelyet a reformáció térnyerése és a boszorkányüldözés jellemzett, a prostitúciót először újfajta szigorítás alá vetették, majd kriminalizálták.

1530 és 1560 között a városi bordélyházak mindenütt bezártak, és a prostituáltak, főként az utcaiak, komoly büntetésben részesültek, például száműzték, megkorbácsolták őket, és a megtorlás más kegyetlen módszereit alkalmazták velük szemben. Ezek között volt a boszorkányfürdetés (ducking stool), azaz az akabuszád, „a kegyetlen színház egy darabja”, ahogy azt Nickie Roberts említi – ahol az áldozatokat megkötözték, néha ketrecbe kényszerítették, és aztán egy folyóba vagy tóba merítették, míg meg nem fulladtak.[25]
Mindeközben a 16. században Franciaországban egy prostituált megerőszakolása nem számított bűncselekménynek. Madridban úgy döntöttek, hogy a női csavargóknak és a prostituáltaknak nem szabadna az utcán lenniük és ott aludniuk, ezért ha elkapták őket, száz botütés volt a büntetésük, hat évre kitiltották őket a városból, és le kellett borotválniuk a fejüket és a szemöldöküket.

Minek köszönhető ez a drasztikus támadás a női munkások ellen? És hogyan kapcsolódik a nők kizárása a társadalmilag elismert foglalkozásokból és a pénzügyi viszonyokból ahhoz, ahogyan az anyaságot rájuk kényszerítették, és az akkor tömegessé váló boszorkányüldözésekhez?
Összeköthetjük a prostitúció betiltását és a nők eltávolítását a szervezett munkahelyekről a háziasszony és a család – mint a munkaerő újratermelésének színhelye – szerepmodelljének megalkotásával.

A kisiparosoknak szintén érdekükben állt a nőket a házimunkára korlátozni, „mivel az adott gazdasági nehézségek miatt a körültekintő háztartásvezetés a feleség részéről” szükséges feltételévé vált a csőd elkerülésének és a saját bolt fenntartásának. Sigrid Brauner (akitől az előbbi idézet származik) ír erről a társadalmi szabályról, amelyben a német kézművesek kiegyeztek.[26]

A nők próbáltak ellenállni a támadásnak, de – szembesülve a férfi munkások velük szembeni megfélemlítő stratégiáival – elbuktak. Amelyikük a saját otthonán kívül dolgozni merészelt, például a köztereken vagy a piacokon, azt szexuálisan agresszív hárpiaként, sőt „szajhaként”, „boszorkányként” ábrázolták.[27]

Bizonyítékok vannak arra is, hogy a késő 15. századi nőgyűlöleti hullám – amely az európai városokban tetőzött, és abban a férfi megszállottságban tükröződött, amelyet a „nadrágért folyó harcként” írhatunk le, vagyis az engedetlen feleség populáris irodalomban is megjelenő karakterével, aki megüti a férjét, és a hátán lovagol – abból az (önpusztító) szándékból eredt, hogy eltávolítsák a nőket a közterekről és a piacokról.
Másrészt ez a szándék nem ért volna célba, ha a hatóságok nem segítettek volna benne. De nyilvánvalóan úgy látták, az ő érdekük is, hogy így tegyenek.

Ahhoz, hogy a lázadásra hajlamos bérmunkásokat megbékítsék, a nők eltávolítása az iparosságból nyújtotta a szükséges bázist, ezért kellett rögzíteni a helyüket a reproduktív munkában és az alacsony bérezésű háziiparban.”

https://merce.hu/…/silvia-federici-nepessegcsokkenes…/

Simonyi I. Gyula