A céltalan szépség

Guy de Maupassant: A céltalan szépség c. novellájának (1890) alábbi részlete a földi evolúciós létrend embertelenségét leplezi le. Az evolúciónak a szépség céltalan, ha nem szaporodik. Az emberi faj számára viszont a „természet” egyáltalán nem természetes, hanem embertelen, brutális, alantas.
Lehet hogy a zöldködők tévesen tartják ideálisnak a természetet s küzdenek az átalakítása, „legyőzése” ellen? Igen, az ember számára „nem természetes” a természet, így a küzdelem ellene (a természet humanizálása) az emberré válás része.
Ez a természet-legyőzés nem okozna ökológiai válságot, ha az emberiség nem hagyná utoljára a természet legyőzésében a saját állati szaporodási ösztönének, evolúciós kényszerének legyőzését, humanizálását. Miért maradt ki ez a legdöntőbb tényező?

Mindenféle hatalmak sokezer éve erőltetik a szaporodást, hogy sok kiszolgáltatott, ezért olcsó szolga, katona, szülőgép erősítse államukat a többi hatalmakkal versengésben, harcban. Ez a szaporodás-erőltetés beépült a kollektív pszichébe, vallásokba, kultúrákba. Amíg csak állati és emberi erő állt rendelkezésre, addig az evolúció szemszögéből vesztes lett az a csoport, amely nem erőltette kellően a szaporodást.

A természet önpusztító, minden faj harca minden más fajjal, sőt saját fajtársaival is. Az együttműködés csak összefogás a mások elleni harcban. Az evolúció öngólt lőtt, amikor egy olyan sikeres fajt alakított ki, amely milliónyi lyukat fúrva aföldkéregbe rászabadította az alvilágot (fosszilis energiát, enyészet-raktárt) a felvilágra (bioszférára). Ezzel a hatodik nagy kihalást okozta, mint egy felfokozott vulkáni tevékenység.

A természetvédelem a róka védelme vagy a nyúlé? Minden fajt, az embert is meg kell szabadítani az evolúció szaporodási kényszerétől, hogy ökológiai tágasság és ezzel erőforrás-bőség és békesség jöhessen létre. Akik a természet szaporodási kényszerét pártolják az ember esetében is, azok természet-rombolók, nem zöldek.

A céltalan szépség (részlet)

„…

De mintha ez az alattomos és cinikus Teremtő megtiltotta volna a férfinak, hogy valaha is nemesebben, szebben, eszményibben találkozzék a nővel. A férfi azonban kieszelte a szerelmet, s ezzel nem is válaszolt ügyetlenül a csúfondáros Istennek, és a szerelmet oly szépen felékesítette költészettel, hogy a nő gyakran elfelejti, milyen aktusra kényszerítik benne. Azok a társaink pedig, akik égve és rajongva sem tudják becsapni magukat, kitalálták a bűnt, és kifinomították a bujaságot, ami megint csak a Teremtő rászedése, és hódolat, szemérmetlen hódolat a szépség előtt.

Tovább folytatta:

– De az átlagember csak gyerekeket „csinál”, mint a párosított állat. Nézd például ezt az asszonyt… Hát nem utálatos elgondolni, hogy ez az ékszer, ez az igazgyöngy, aki arra született, hogy szép legyen, hogy csodálják, ünnepeljék és imádják, életéből tizenegy évet azzal töltött, hogy Mascaret grófnak örökösöket szállított?

Bemard Grandin nevetett:

– Sok mindenben igazad van, de nagyon kevesen értenének meg.

Salins izgatottabb lett.

– Tudod, milyennek képzelem Istent? Ismeretlen, félelmetesen nagy teremtő Szervnek! Világok milliárdjait szórja szét az űrben, ahogyan egy óriáshal rakná le ikráit a tengerbe, ha egymaga volna. Teremt, mert ez az ő isteni hivatala, de nem tudja, hogy mit csinál, csak ostobán szapora. Nem ismeri a sokféle változatot, melyek felelőtlenül szerteszórt magvaiból keletkeztek. Ennek az Istennek alkotó-termékenyítő munkájában az emberi gondolat csupán szerencsés apró véletlen, lokális, múlékony, előre nem látott véletlen, s arra ítéltetett, hogy eltűnjék a földünkkel, és újrakezdődjék, talán itt, talán másutt, hasonlóan vagy másként, az örök újrakezdődés új változataiban.

Ennek köszönhetjük, ennek az apró véletlennek, az emberi gondolkodásnak, hogy rosszul érezzük magunkat ebben a nem ránk szabott világban, melyet nem arra rendeztek be, hogy gondolkodó lényeket befogadjon, elszállásoljon, tápláljon és kielégítsen. És a gondolatnak köszönhetjük azt is, hogy ha valóban kifinomult és civilizált lények vagyunk, állandóan küzdenünk kell az ellen, amit a Gondviselés végzésének neveznek.

Grandin figyelmesen hallgatta, mert mindig szerette barátja csillogó, meglepő ötleteit.

– Akkor hát te azt hiszed – kérdezte -, hogy az emberi gondolat akaratlan eredménye a vak isteni teremtésnek?

– Hát persze. Véletlen ügyködése agyunk idegközpontjainak, olyasmi, mint ismeretlen vegyületek előre nem látott kémiai reakciója; de a villamos kisüléshez is hasonlíthatnám, mely váratlan súrlódások és szomszédságok eredménye; általában bármilyen jelenséghez, melyet az élő anyag örökös és termékeny erjedése indít meg.

Folytatta:

– De hiszen, barátom, nézzen körül bárki, a bizonyítékok kiverik a szemét. Ha egy tudatos Teremtő olyanná akarta volna formálni az emberi gondolkodást, amilyen ma, azaz másnak, mint az állati gondolatvilágot és önmegadást, tehát követelőnek akarta volna, kutatónak, izgatottnak, nyugtalannak, akkor lehetséges volna-e, hogy a világ, melyet arra teremtettek, hogy befogadja az embert, ilyen kényelmetlen, kicsi állatkert lett, salátamező, erdei konyhakert, sziklás, gömb alakú test, melyen a te előre nem látó Gondviselésed azt a sorsot rendelte nekünk, hogy barlangokban vagy fák alatt meztelenül éljünk, és testvéreinknek, az állatoknak széttépett húsával vagy a napsütésben és esőben kihajtó növényekkel táplálkozzunk.

Elég egyetlen pillanatra elgondolkodni: ezt a világot nem olyan lényeknek teremtették, amilyenek mi vagyunk. Az agysejtjeink ideges csodájából született kibomló gondolat bármilyen tehetetlen, tudatlan és zavaros (és mindig az is marad!), mégis száműzötté tesz mindannyiunkat itt a földön, örökre nyomorult száműzöttekké, minket, szellemi lényeket.

Vizsgáld csak meg a földet – tette hozzá – úgy, ahogyan Isten adta azoknak, akik lakják. Hát nem nyilvánvaló-e, hogy kizárólag az állatoknak van berendezve, beültetve és fásítva? Mit találsz itt, ami igazán a mienk? Semmit. Minden az övék: a sziklabarlangok, a fák, a lombok, a források, a búvóhelyek, a táplálék és a frissítő ital. A magamhoz hasonló követelőző emberek sohasem fogják itt jól érezni magukat. Csak azok elégedettek és kielégülők, akik közel állnak az állathoz. De a többiek, a költők, az érzékenyek, az álmodozók, a keresők, a nyugtalanok… Ó, a szerencsétlenek!

…

És látod, kedves barátom, az állatoknak nincs más dolguk itt a földön, csak éppen létezniük kell. Ők otthon vannak, vackuk és táplálékuk van, csak annyi a dolguk, hogy legeljenek és vadásszanak, vagy ha kedvük tartja, falják fel egymást, mert az Isten terveiből hiányzott a szelídség és a békés erkölcs. Az ő terveiben csak az egymást szétmarcangoló és felfaló vérengző lények halála szerepelt.

Bezzeg az ember!… Mennyi munka, erőfeszítés, türelem, találékonyság, képzelőerő, szorgalom, tehetség és szellem kellett ahhoz, hogy félig-meddig lakhatóvá tegye ezt a földet, mely tele van kővel és gyökérrel. Gondold csak el mennyi mindent tettünk, hogy a természettel harcolva valósággal a természet ellenében berendezkedhessünk itt egészen közepesen, éppen hogy tisztán, alig-alig kényelmesen, nem is nagyon mutatósan, az emberhez mindenképpen méltatlanul.

És minél civilizáltabbak, értelmesebbek, kifinomultabbak leszünk, annál jobban kell küzdenünk, hogy megfékezzük az állati ösztönt, mely az Isten akarata bennünk.

Mert nekünk kellett kitalálni a civilizációt, amely annyi mindent összefog, annyit, annyit, a harisnyától a telefonig! Gondolj mindarra, amit naponta látsz, a sok mindenre, ami annyiféleképpen szolgál minket.

És hogy enyhítsük állati sorsunkat, állandóan felfedeztünk és gyártottunk valamit, építettünk házakat, készítettünk finom ételeket, cukorkákat, süteményeket, italokat, likőröket, szövetet, ruhát, ékszert, ágyat, lószőr matracot, kocsit, vasutat, megszámlálhatatlanul sokféle gépet. És ezenfelül a mi erőfeszítésünk a tudomány és a művészet, az írás és a vers. Igen, megteremtettük a művészeteket, a költészetet, a zenét, a festészetet. Minden gondolat és eszmény tőlünk való, és az élet minden hiúsága is, a nő ruhája és az ember tehetsége.

És a lét, melyet az isteni gondviselés egyesegyedül a nemzésre és a szülésre szánt, a létünk nem olyan meztelen többé, nem olyan egyhangú és kemény; kissé megszépítettük.

Nézd ezt a színházat! Itt a színházban ezt a külön kis világot… hát nem mi teremtettük? Az örök Végzet nem tudott róla, nem látta előre, csak mi érthetjük meg. Hiú, érzéki, szellemi szórakozás, melyet a kis, elégedetlen, izgatott állat, az ember talált ki önmagának.

És nézd ezt az asszonyt, Mascaret grófnét! Isten arra szánta, hogy barlangban éljen, meztelenül vagy állatbőrökbe bújva. Hát nem szebb így? … De mit gondolsz, mi lehet az oka, hogy egy otromba férj, akinek ilyen párja van, s aki elég kíméletlen volt, hogy hétszer is anyává tegye, hirtelen otthagyja, s a kis ríngyók után veti magát?

Grandin végre megszólalhatott:

– Ej, öregem, valószínűleg éppen ez az oka! Végre rájött hogy drága mulatság, ha mindig vele fekszik. A családi takarékosság ugyanazokhoz az elvekhez, ugyanoda vezette, ahová te filozófiailag jutottál el.

Elhangzott a harmadik felvonást jelző hármas koppantás. A két barát megfordult, levette cilinderét, és a helyére ült!

…”