KONRAD LORENZ
A civilizált emberiség nyolc halálos bűne
(részlet)

„1. A föld túlnépesedése. Az egyedi szervezetekben nem jellemző a pozitív visszacsatolás, ezt a mértéktelenséget csak az élet egésze tudja elviselni; eddig látszólag büntetlenül. A szerves élet mint egy különleges erőmű, a világ energiájából építkezik, negatív entrópiát „fogyaszt” és energiát von el – ezáltal gyarapszik -, és minél jobban növekszik, annál nagyobb az étvágya. Hogy ez a jelenség még nem vezetett katasztrófához, azzal magyarázható, hogy a szervetlen világ könyörtelen hatalmai, a valószínűség törvényei a szerves életformák szaporodását kordában tartják; másodsorban azzal, hogy a különböző élőlények kialakították saját szabályozórendszerüket. Ezek működését meglátjuk majd a következő, a földi élettér elpusztításáról szóló fejezetben. Azért az emberiség túlnépesedésére térünk ki elsőként, mivel több, a későbbiekben tárgyalt jelenség ennek a következménye.

Az emberiség tudása, amit az őt körülvevő természetből aknáz ki, a technológia fejlődése, vegyi és orvostudomány – minden, ami arra irányul, hogy az életét jobbá, kényelmesebbé tegye – megdöbbentően paradox módon saját elpusztítására irányul. Olyan veszély fenyegeti, ami az élő szervezeteknél meglehetősen szokatlan, nevezetesen az, hogy saját életére tör, az apokaliptikus folyamat során veszendőbe mennek legkiválóbb, legnemesebb tulajdonságai, képességei, pont azok, amelyeket különösen emberinek tartunk és nagyra értékelünk.

Mi, akik sűrűn lakott, fejlett országokban vagy nagyvárosokban élünk, észre sem vesszük, hogy a szívélyes, meleg emberszeretet ritka, mint a fehér holló. Utazzunk el egy valóban ritkán lakott vidékre, ahol a legközelebbi szomszédokat sok-sok kilométernyi, rossz minőségű út választja el egymástól, állítsunk be hívatlan vendégként egy házba, hogy lemérhessük, milyen ember- és vendégszeretők a háziak, hacsak a vendégek ezzel tartósan nem élnek vissza. Azt az esetet, ami erre a felismerésre rávezetett, soha nem felejtem el. Egyszer vendégem volt egy wisconsini házaspár, akik megszállott természetvédők lévén, teljes magányban, az erdőben éltek. Amint asztalhoz ültünk, megszólalt a csengő, és bosszúsan felkiáltottam: „Ki az ördög van itt már megint!?” Vendégeimben egy világ omlott össze, a legvastagabb trágársággal sem sokkolhattam volna őket jobban. Számukra elképzelhetetlen, hogy a váratlan vendéget lehet másként is, mint örömmel fogadni.

A nagyvárosi zsúfoltság bűne, hogy az emberi arcok kavargó, színes forgataga arc nélküli tömeggé olvad össze. Felebarátaink iránti szeretetünket a közeli és még közelebbi felebarátok tömege annyira elaprózza, hogy már morzsái is alig találhatók meg. Aki még szükségét érzi az emberi melegségnek, hajlamait korlátozott számú barátai körében élheti ki, mivel arra nem vagyunk képesek, hogy minden embert egyformán szeretni tudjunk, bármennyire helyes vagy etikus is ez az elvárás. Válogatnunk kell, vagyis sok olyan embert, akiket egyébként barátságunkra érdemesnek tartanánk, érzelmileg „távol kell tartani magunktól” „Not to get emotionally involved” (érzelmileg ne keveredj bele) – vallja sok nagyvárosi ember. Ehhez a magatartáshoz amit mi sem tudunk elkerülni – már némi embertelenség is tapad, emlékeztet a régi amerikai ültetvényesek magatartására, akik „házi négereikkel” emberi módon bántak, de az ültetvényen dolgozó rabszolgákat legjobb esetben is csak értékes háziállatoknak tartották. Az emberi kapcsolatoktól való szándékos elzárkózás a későbbiekben tárgyalandó érzelmi elsivárosodáshoz és részvétlenséghez vezet, amelynek megdöbbentő eseteiről az újságok naponta tudósítanak. Minél inkább előrehalad ez a folyamat, annál inkább magukénak tekintik az egyének a „not to get involved” (ne keveredj bele) elvét, ezért fordul hat elő manapság, hogy nagyvárosokban világos nappal népes utcákon arat az erőszak, rablás, gyilkosság anélkül, hogy akár egy járókelő is közbelépne. Sok ember összezsúfolása kis helyen az emberi kapcsolatok kimerülésén majd feladásán keresztül elembertelenedéshez vezet, és agresszív magatartást vált ki. Számos állatkísérlet bizonyítja, hogy az összezártság fokozza az agresszivitást. Aki nem volt hadifogságban, vagy nem élt át valami hasonló kényszerű összezártságot, nem tudja elképzelni, hogy ilyen körülmények között mennyire kicsinyesen ingerlékenyek az emberek. Ha az ember állandóan fegyelmezi magát, hogy barátságtalan társaival szemben képes legyen udvarias, vagyis barátságos magatartást tanúsítani, komoly megpróbáltatásokon megy keresztül. A nagyvárosokban tapasztalható általános barátságtalanság arányos az ott összezsúfolt embertömeg mennyiségével. Különösen rémisztő formát ölt nagy pályaudvarokon vagy például New York központi buszpályaudvarán. A túlnépesedés közvetett módon hozzájárult a következő hét fejezetben tárgyalt visszásságokhoz, hanyatlási jelenségekhez. Veszélyes fantazmagóriának tartom azt az elképzelést, hogy megfelelő „kondicionálással” „előállítható lenne” az összezártság kártevéseivel szemben rezisztens embertípus.”