Világunk legsúlyosabb csapása a túlnépesedésünk. A népességcsökkenés jó.
2008-ban idéztük az idén nyáron elhunyt Meszlényi Attila: A világvége illemtana (Túlélőkönyv) c. könyvéből az alábbi részt. Különösen érdekes benne a népességfogyás miatt pánikolók érveinek cáfolása és a házasság és gyermek nélküli életformák értékelése.
A nemek kapcsolata
Érd be egy gyermekkel!
Világunk, életünk legsúlyosabb csapása túlnépesedésünk. Az ebbõl eredõ gondokon háromféleképp lehet segíteni.
1.„Elõre menekülve”, technikai fejlesztéssel. Ez bármily ígéretesen hangozzék is, mindig a természet fokozottabb kizsákmányolását jelenti, ami már alig fokozható. Minden problémára ezt a „megoldást” választjuk, s nem vesszük észre, hogy ebbe az irányba nem vezet már út.
2. Életszínvonalunk általános csökkentésével. Ez is évtizedek óta folyik, akaratlanul, globális méretekben. Jól látható, hogy ez milyen súlyos problémákat vet fel, egészen a háborúk kirobbanásáig.
3. Az emberiség lélekszámának csökkentésével. Persze nem háború, népirtás és új, pusztító járványok formájában, hanem szaporodásunk mérséklésével. Ez a probléma egyedüli, hosszú távon is mûködõ, tényleges és humánus megoldása. Ha minden szülõpár egyetlen gyermeket nevelne, egy nemzedékváltás idõtartama alatt lélekszámunk felényire csökkenne.
Természetesen ez a megoldás is vet fel nehézségeket. Nem mehetünk bele nemzeti, nemzetiségi „szaporodási versenyekbe”; a népességcsökkenés ideje alatt a társadalom elöregszik stb. Azonban ezek az itt nem részletezhetõ nehézségek sokkal kisebbek a másik két út nehézségeinél, s ami a fõ, megoldhatók.
Mivel csak a népességcsökkenés veszélyeirõl hallunk, érdemes legalább futólag foglalkozni az elhangzó érvekkel, mert azok erõsen egyoldalúak és torzítottak. Az egykét József Attila még a nemzeti csapások közé sorolja 1937-ben (Hazám). Ma talán más lenne a véleménye, látván, hogy azóta az emberiség lélekszáma – s ami nagyobb baj, a test-száma – megháromszorozódott; a föld beszakadni készül alattunk. A kormányok és egyes népszerû vélemények a népességcsökkenésre kenik gazdasági nehézségeinket, amelyek pedig részben szükségszerûek, részben hibás berendezkedésünkbõl erednek.
Azt halljuk, társadalmaink elöregszenek, mind több öreget kell mind kevesebb fiatalnak eltartania, s ez egyre súlyosbodó gazdasági terhet jelent. Ez igaz, de nem hallunk a kérdés másik oldaláról.
Nem hallunk arról, hogy nemcsak az öregek, hanem a fiatalok eltartása is komoly gazdasági teher; talán súlyosabb az öregekénél. Ma már gyermekeinket 15-20, vagy 25 éven át kell eltartanunk, mire keresõképessé válnak, míg öregjeink közül kevesen élik túl ennyivel a nyugdíjkorhatárt. Ezen kívül a növekvõ gyermekek ruházása, taníttatása családi és társadalmi szinten jóval költségesebb, mint az idõsek eltartása.
Nem hallunk arról, hogy a nyugdíjasok a saját eltartásukhoz szükséges munkát már korábban elvégezték. Felvilágosítanak minket, hogy ez csak elvben van így, valójában a tõlünk levont nyugdíjjárulék nem a saját majdani nyugdíjunkhoz, hanem a mai öregek nyugdíjához szükséges. Ez azonban épp a kapitalista társadalomban, ahol a tõke értékesebb az élõmunkánál, eléggé gyanús érvelés; nagyjából azt mondja ki, hogy az állam elsikkasztja egyéni tõkénket. Ha nem az állam vonná a nyugdíjjárulékot, hanem ki-ki maga tenné félre, az öregek eltartása nyilván nem függne a népesség ingadozásától.
Nem hallunk arról, hogy a társadalom elöregedését bármi módon kapcsolatba hoznák a munkanélküliséggel. Ha ilyen gondot jelent a keresõképes korúak számának csökkenése, miért növekszik a keresõképes munkanélküliek száma? Az õ eltartásuk az igazi fényûzés, míg munkába állításuk nemcsak a maguk, hanem az öregek eltartásának terhét is megoldaná. Ha viszont a munkanélküliség, mint mondják, gazdasági szükségszerûség, úgy ez nem az elöregedés, hanem gazdasági berendezkedésünk hibája.
Nem hallunk arról, hogy létszámuk csökkenése nemcsak terhet jelent a fiataloknak, hanem jelentõs könnyebbséget is. Ha a családban kevés a gyermek, a családi vagyon koncentrálódik, számuk növekedésével viszont megoszlik. Az egyke általában örököl lakást a szüleitõl vagy nagyszüleitõl, míg akinek testvérei vannak, annak erre alig van esélye. Világunkban a lakásszerzés teljes életmû; nagyobb teher, mint az idõsek eltartása.
A társadalom elöregedésébõl fakadó gazdasági terhek emlegetése alig több puszta demagógiánál.
„Vénkisasszonynak” vagy „agglegénynek” lenni nem megvetendõ és nem is nevetséges!
A házasság nélkül leélt életet nem kell a magánnyal azonosítanunk, családi értelemben sem. Akiben él a gyermeknevelés vágya, milyen hasznossá teheti magát tanítói, tanári, vagy családban a nagynéni, nagybácsi, keresztanya szerepében! Annyi nevelési, gondozási feladatot vállalhat át a túlterhelt szülõktõl, amennyit csak ideje és kedve enged. A nagycsalád új formája van (vagy lehetne) kialakulóban, ahol a családi közösséget nem annyira a leszármazottak, hanem az oldalági rokonok bõvítik. S persze az egyedül élõk életének nemcsak az adhat értelmet, hogy részt vesznek mások gyermekeinek nevelésében.
A homoszexualitás nem szégyenletes
Ha létrejöttében van is szerepe a természetnek, kétségtelen, hogy a homoszexualitás bizonyos értelemben természetellenes, hiszen a nemiséget eltéríti természeti céljától. Ez azonban kultúránk számos más vívmányáról is elmondható, s önmagában nem elég az elmarasztaláshoz.
Két tényezõ teszi szememben a homoszexualitást „szalonképessé”. A fontosabbik a létrendi szempont: a meddõséget nem számítva a szexualitásnak ez az egyetlen formája, amely nem járul hozzá létveszélyes túlszaporodásunkhoz. Ennyiben mintha csak természetes önszabályozásunk része lenne, s talán az is. A másik tényezõ a társadalmi ártatlansága.
Önmagában nem vét az emberi közösség ellen, s ha – akár csak látványával – tolakodóvá válik, nem követ el súlyosabb hibát a heteroszexuális tolakodásnál. Amit leginkább vetnek a szemére, vagyis újabb keletû nyilvánosságát, valójában az ártatlanságát szolgálja: az ismert helyek és programok léte a tolakodás nélküli párválasztást segíti. Mellesleg különös feledékenység a homoszexualitást új keletû torzulásként emlegetni, hiszen Európa bölcsõjében, az ógörög kultúrában ez sokkal elfogadottabb volt, mint ma.
https://moly.hu/…/meszlenyi-attila-a-vilagvege-illemtana
https://hu.wikipedia.org/wiki/Meszl%C3%A9nyi_Attila
https://moly.hu/alkotok/meszlenyi-attila
