A nemek harcának evolúciós kényszere és egy példa megoldásra: mingle, childfree

A brutális evolúció a génekbe kódolta a nemek harcát is. A legsikeresebb génterjesztési stratégia az évszázezredek során, férfiaknál és nőknél egyaránt, a féltékenység (egy társ szülői ráfordításának birtoklása) és a félrelépés (minél jobb gének beszerzése) egyszerre. Hogyan is működhetnének a párkapcsolatok, amikor a férfiban is és a nőben is olyan gének vannak, hogy egyszerre igyekeznek korlátozni a másikat és szabadságot kivívni maguknak.

De szerencsére néha kicselezhető ez az evolúciós kényszer pl. mingle (mixed singles, mono vagy akár poli kapcsolat(ok)ban élő szinglik) életformában, különösen ha a szülői ráfordítás birtoklását tárgytalanná teszi a childfree (tudatosan gyermektelen) döntés. Erre láthatunk példát Murakami Haruki: Férfiak nő nélkül c. novellás kötetében az Önműködő szerv c. novella alábbi részletében.

Kapcsolódó: A házasság a szaporodás erőltetésének ketrece, gonosz jogi intézmény?

 

„Nem tudni, miért, de Tokait fiatal korától fogva hidegen hagyta a nősülés és a családalapítás gondolata. Meglepő magabiztossággal tudta, hogy a házasság nem neki való. Azokat a nőket tehát, lehettek bármilyen vonzóak, akik komoly kapcsolatot kerestek egy férfival, a házasság lehetőségét is belekalkulálva, eleve elkerülte. Ebből következően lényegileg csakis férjes asszonyokat választott barátnőjének, vagy olyan nőket, akiknek mellette volt egy „komoly” barátjuk. Amíg tartja magát ehhez a fölálláshoz, addig az sem fordulhat elő, hogy a partnere újra meg újra fölhozza a házasság témáját.

Még egyszerűbben: Tokai a barátnői számára mindig a „kettes számú férfi” volt, kényelmes, „esőnapokra fönntartott barát”, vagy pedig a megfelelő időben előhúzható „szerető”. És az igazat megvallva, Tokai, ha nőkről volt szó, az ilyen viszonyokban működött legjobban, ezekben érezte magát legkellemesebben. Egyéb férfi-nő kapcsolatokban, például amelyekben partnernek tekintették, és elvárták, hogy a felelősségeken is osztozzon valamilyen formában, Tokait mindig nyugtalanság fogta el.

Az a tény, hogy a barátnői nemcsak vele, hanem más férfiakkal is lefekszenek, nem okozott neki szívfájdalmat. Hiszen a test az végső soron csak test. Tokai így látta (elsősorban orvosi szempontból), és javarészt a barátnői is így látták (elsősorban női szempontból). Tokai a maga részéről beérte azzal, ha a barátnői csak rá figyelnek – amikor vele vannak. Hogy mire figyelnek és mit csinálnak, amikor nem vele vannak, az teljes egészében az ő hatáskörükbe tartozik, ez nem olyan kérdés, amivel neki foglalkoznia kellene. Hogy beleszóljon, az meg végképp ki van zárva.

Tokai számára őszinte örömöt jelentett önmagában az, ha egy nővel vacsorázhatott, borozgathatott és kedélyesen elbeszélgethetett. A szex pusztán az ezek folyományaként következő, „további örömforrás” volt, és nem végső cél. Amire Tokai mindennél jobban vágyott, az a bensőséges, intellektuális érintkezés volt ezekkel a vonzó nőkkel. Ami utána jön, az egy másik téma. Így aztán a nők ösztönösen vonzódtak hozzá, felszabadultak a társaságában, végeredményben pedig örömmel elfogadták. Csak az én szerény véleményem, de azt hiszem, a nők (különösen a vonzó nők) borzasztóan unják azokat a férfiakat, akiknek egyfolytában a szexért csorog a nyáluk.

Néha arra gondol, meg kellett volna számolnia, hogy az eddig eltelt vagy harminc év alatt hány nővel került a fent részletezett típusú kapcsolatba. De Tokait alapvetően nem nagyon érdekli a mennyiség. Őt mindenképpen a minőség izgatta. Barátnői kinézetével sem törődött különösebben. Azzal már megelégedett, ha egy nőn nem látott olyan hibát, ami szakmai szempontból izgatta volna, vagy ha a külseje nem volt olyan unalmas, hogy a láttán ásítani támadt kedve. A külsőt, amennyiben úgy döntünk, és amennyiben bedobjuk a megfelelő mennyiségű pénzt, szinte akárhogy meg lehet változtatni (szakmabeliként rengeteg megdöbbentő példát ismert a témában). Sokkal nagyobbra értékelte a gyors eszű, humorérzékkel megáldott, ragyogó intellektusú nőket. Azok a nők, akikkel nem lehetett beszélgetni, akiknek nem volt saját véleményük, elcsüggesztették, minél csodásabb volt a külsejük, annál inkább. Az értelmi képességeket semmiféle műtéttel nem lehet javítani. Sziporkázóan szellemes nőkkel finom étel fölött társalogni, vagy az ágyban, ölelkezés közben csevegni erről-arról: Tokai kincseiként dédelgette ezeket a perceket.

Nőügyekben egyetlenegyszer sem volt komolyabb problémája. Nem kedvelte a zavaros, érzelmektől terhes konfliktusokat. Amint a láthatáron megjelentek a vészterhes fekete felhők, ő gyakorlottan, előrelátóan, a legkisebb kapkodás nélkül, és lehetőleg úgy, hogy ne bántsa meg a másikat, kivonult a helyzetből. Olyan gyorsan és természetesen, mintha árnyék olvadna bele az egyre közelebb lopakodó szürkületbe. Veterán agglegény lévén tökéletes birtokában volt az efféle technikáknak. A szakítás a barátnőivel már-már szabályos rendszerességgel következett be az életében. Azoknak a férjezetlen barátnőinek a többsége, akiknek mellette barátjuk is volt, egy bizonyos meghatározott időszakban azzal fordult hozzá, hogy „nagyon sajnálom, de többet nem találkozhatunk, mert nemsokára férjhez megyek”.

Általában kicsivel a harmincadik vagy kicsivel a negyvenedik születésnapjuk előtt döntöttek a házasság mellett. Mint ahogy naptárból fogy óriási mennyiség az év vége közeledtével. Tokai mindig nyugodtan, a megfelelő mértékben szomorkás mosollyal fogadta ezeket a bejelentéseket. Kár, de hát mit lehet tenni? Attól még, hogy neki egyáltalán nem való a házasság, azért mégiscsak szent kötelék. Tiszteletben kell tartani. Ezen alkalmakkor értékes nászajándékot vett, és boldogságot kívánt a barátnőinek: „Gratulálok az esküvődhöz. Kívánom, hogy mindenkinél boldogabb légy. Okos, elbűvölő és szép nő vagy, minden jogod megvan hozzá!” És őszintén így is gondolta. Ezek a nők (minden bizonnyal) tiszta kedvességből csodálatos percekkel és életük egy értékes részével ajándékozták meg. Már pusztán ezért hálásnak kell lennie. Ennél többet mit kívánhatna?

Csakhogy a házasság szent kötelékébe örvendetes módon belépett barátnőinek jó egyharmada néhány évvel később felhívta Tokait. És derűs hangsúllyal azt kérdezte, hogy „Nincs kedved kimozdulni egy kicsit?”. Majd ismét kezdetét vette egy kellemes, szentnek ugyanakkor nehezen nevezhető kapcsolat. A gondtalan nőtlen-férjezetlen párosításból egy nőtlen férfi és egy férjes asszony valamivel bonyolultabb (ugyanakkor annyival örömtelibb) kapcsolatára váltottak. Persze lényegében ugyanazt csinálták, mint régen, ha kissé ügyesebben kellett is megoldaniuk. Azon barátnőinek kétharmada, aki férjhez ment, és akivel már nem találkoztak, többé nem kereste. Nyilván csendesen, teljes megelégedésben telnek a házasságuk mindennapjai. Kiváló háziasszonyok lettek, néhány gyerekük is született talán. A csodás mellbimbókból, melyeket Tokai annak idején gyengéden becézgetett, most anyatej folyik. És ő ennek is tudott örülni.

Tokai szinte összes barátja házas volt. Gyerekeik is voltak. Sokszor járt látogatóban ezeknél a barátainál, és egyetlen egyszer sem irigykedett rájuk. A gyerekek kicsinek elég aranyosak, de mire a felső tagozatos vagy középiskolás korba értek, szinte kivétel nélkül mindannyian utálták és megvetették a felnőtteket, elképesztő balhékat okoztak, mintha bosszúból csinálnák, és kegyetlenül próbára tették a szüleik ideg- és emésztőrendszerét. A szülőknek ugyanakkor más sem járt az eszükben, mint hogy betolják a gyereket valami híres iskolába, folyton az osztályzatain idegeskedtek, a házaspárok között nem szűnt az afeletti civakodás és egymásra mutogatás. A gyerekek otthon szinte a szájukat sem nyitották ki, vagy a szobájukba zárkóztak és egyfolytában cseteltek osztálytársakkal, vagy fura számítógépes pornójátékokba merültek. Tokai a legkisebb kedvet sem érezte magában, hogy neki is legyen néhány hasonló gyereke. A barátai mind azt mondták, hogy „azért jó ám, ha az embernek gyereke van”, de Tokai egyáltalán nem tudott hitelt adni az effajta reklámszövegnek. A barátai csak azt akarják, hogy ő is cipelje a terhet, amit ők cipelnek. Csak azt képzelik, hogy a világon mindenkinek kötelessége ugyanolyan rosszul járni, ahogy ők jártak.

Minthogy én magam fiatalon nősültem, és megszakítás nélkül nős is maradtam, noha gyerekem az nincs, Tokai véleményét (ha találni is benne némi sematikus előítéletet és retorikai túlzást) bizonyos mértékig megértem. Sőt, azt gondolom, szinte teljesen igaza van. Persze nem minden eset ilyen szomorú. Széles e világban léteznek – nagyjából olyan sűrűn, mint fociban a mesterhármas – szép és boldog családok, melyekben szülők és gyerekek mindvégig jó kapcsolatot ápolnak. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy belőlem ilyen ritkaságszámba menő, szerencsés szülő vált volna, azt meg (egyáltalán) nem hiszem, hogy Tokai ez a típus lenne.

Remélem, a kifejezés nem ad okot félreértésekre, de ha egyetlen szóval akarnám jellemezni, akkor „megnyerő” embernek nevezném Tokait. Nem akar minden helyzetből győztesként kikerülni, irigység vagy kisebbrendűségi érzés, szélsőséges elfogultság vagy rátartiság sem volt benne, nézeteit nem védte körömszakadtáig, és túlérzékenység vagy politikai nézeteire vonatkozó engesztelhetetlenség sem jellemezte, vagy legalábbis első látásra semmi hasonló, a személyiség egyensúlyára veszélyt jelentő vonást nem lehetett benne fölfedezni. Környezete nagyon kedvelte őszinte és barátságos természetéért, kifinomult udvariasságáért, derűs és pozitív hozzáállásáért. Eme előnyös tulajdonságai különösen a nők – vagyis az emberiség nagyjából fele – irányában nyilvánultak meg koncentráltan és eredményesen.

Tokai nők iránti, minden részletre kiterjedő odafigyelése és törődése persze a szakmája gyakorlásához is nélkülözhetetlen képesség, de az ő esetében ez nem kötelességből elsajátított, tanult technika volt, hanem veleszületett, magától értetődő adottság. Mint a szép hang vagy a hosszú ujjak. Így tehát (hozzátéve persze, hogy jó orvos volt) nagyon jól ment a klinikája. Nem kellett képes magazinokban hirdetnie magát, így is mindig tele volt előjegyzéssel.

Mint Tisztelt Olvasóim is tudják, a Tokaihoz hasonló „megnyerő emberek” gyakran sekélyesek, középszerűek és unalmasak. Tokai nem volt az. Mindig élveztem a hétvégi közös sörözés egy óráját. Kiváló társalgó volt, soha nem fogyott ki a témából. Humorában nem voltak zavaró mellékzöngék, egyenes volt és lényegretörő. A plasztikai sebészetről is sok érdekes történetet mesélt (természetesen soha nem szegte meg az orvosi titoktartás követelményét), és nőkkel kapcsolatban is számos érdekfeszítő információval szolgált. De soha, egyetlenegyszer sem csúszott át közönségesbe. A barátnőiről csakis tisztelettel és szeretettel beszélt, és mindig gondosan ügyelt rá, hogy ne adjon ki olyan információt, amelynek alapján be lehetne azonosítani őket.
– Úriemberek nem sokat beszélnek az adóról, amit befizettek, és a nőkről, akikkel lefeküdtek – jelentette ki egyszer. – Ezt ki mondta? – kérdeztem. – Én mondom – felelte Tokai rezzenéstelen arccal. – Az adóról néha persze muszáj beszélni a könyvelővel.

Tokai számára magától értetődő volt, hogy egyszerre két vagy három „barátnője” is legyen. Mivel a barátnőinek férjük vagy barátjuk volt, a férjekkel és barátokkal tervezett programok élveztek előnyt, egyértelmű, hogy Tokaira kevesebb idő jutott. Azt tehát, hogy egyszerre több barátnő tartson, Tokai teljesen természetesnek találta, és nem tartotta tisztességtelen eljárásnak. Az érintett nőknek persze nem árulta el. Alapvető hozzáállása az volt, hogy lehetőség szerint nem hazudik, de olyan információt, amit nem muszáj kiadni, nem ad ki.

A klinikáján hosszú évek óta dolgozott egy tehetséges titkár, aki egy gyakorlott légiirányító precizitásával tervezte Tokai ilyen jellegű programjait. A munkaügyek beosztása mellett észrevétlenül az ő hatáskörébe csúszott át a doktor munkaidő utáni, privát hölgy programjainak tervezése is. Ez a titkár Tokai eseménydús magánéletének minden részletével tisztában volt, de mindig tartózkodott a fölösleges véleménynyilvánítástól, arcán egyetlen rosszalló kifejezés sem suhant át a doktor igencsak elfoglalt beosztásának láttán, mindössze a megfelelő hivatalos távolságtartással intézte az ügyeket. Kiváló érzékkel irányította a forgalmat, úgy, hogy soha ne ütközzenek a barátnők időpontjai. A fickó nagyjából azt is követte – hiszik vagy nem –, hogy az aktuális barátnők mikor menstruálnak. Ha pedig Tokai utazni indult valamelyikükkel, beszerezte a vonatjegyet és lefoglalta a szállást. Egészen biztos, hogy a kiváló titkár nélkül Tokai csodálatos magánélete nem működhetett volna ilyen csodálatosan. Tokai hálája jeléül az összes adandó alkalommal megajándékozta ezt a jóképű (és természetesen meleg) titkárt.

Tokai és barátnői viszonyáról szerencsére egyszer sem szereztek tudomást a férjek és barátok, nagy botrányok sem kerekedtek soha, Tokai sem került kellemetlen helyzetbe. A doktor eleve óvatos természet volt, barátnőit is elővigyázatra intette. Hogy ne kapkodjanak, ne ismételjék ugyanazt a mintát, és ha muszáj hazudni, minél egyszerűbbet hazudjanak: tanácsait ebben a három pontban foglalhatjuk össze (mintha sirályokat tanított volna repülni, de azért a biztonság kedvéért).

Mégsem volt teljesen problémamentes az élete. Rengeteg nővel tartott fenn technikásan épített kapcsolatot, ráadásul hosszú éveken át, az mégiscsak elképzelhetetlen, hogy egyáltalán ne akadjanak gondok. Előbb-utóbb a majommal is előfordul, hogy mellényúl a faágnak. Tokai barátnői között kissé figyelmetlenek is akadtak, előfordult, hogy gyanakvó barátjuk odatelefonált a klinikára, és a doktor magánélete, továbbá erkölcsei felől érdeklődött (a remek titkár ügyes retorikával kezelte a helyzetet).

Egy olyan férjes asszony is akadt a barátnők között, aki túl mélyen belebonyolódott a doktorral folytatott viszonyba, és némileg elvesztette az ítélőképességét. A férje véletlenül egy küzdősport elég híres versenyzője volt, de ebből sem lett nagyobb baj. Az a kellemetlen helyzet sem állt elő tehát, hogy a doktornak törött vállal kelljen operálnia.

– Pusztán csak szerencséje volt, nem? – kérdeztem. – Valószínűleg – nevetett a doktor. – Valószínűleg mázlim volt. De azért nem ilyen egyszerű. Okosnak nem merném magam nevezni, de ilyen téren elég tapintatos vagyok. – Tapintatos – ismételtem el utána. – Hogy magyarázzam, ha veszély készülődik, azonnal átlátom a helyzetet… – mondta habozva. Mint aki hirtelen egyetlen példát se tudna mondani. Vagy túl kellemetlen lenne példát mondania.
– A tapintatról jut eszembe: egy régi François Truffaut-filmben van egy jelenet, amiben a nő azt mondja a pasasnak, hogy vannak az udvarias emberek, meg a tapintatos emberek. Természetesen mindkettő jó tulajdonság, de a tapintatosság általában fölötte áll az udvariasságnak. Látta ezt a filmet? – Nem, szerintem nem – felelte Tokai. – A nő utána konkrét példa által magyarázza el. Egy férfi benyit az ajtón, látja, hogy odabent egy nő öltözködik, és per pillanat meztelen. Az a férfi, amelyik azonnal becsukja az ajtót, azzal, hogy „bocsánat, asszonyom”, udvarias. Amelyik viszont becsukja az ajtót, de azzal, hogy „bocsánat, uram”, az tapintatos. „